VÖLGYHÁTI
András blogja
Ezt a fiktív blogot 2012. decembere és 2014 decembere között, kisebb nagyobb megszakításokkal írtam. A 100. poszt felkerülésével fedtem fel magam. Addig azonban nagy nézettséget ért el, kaptam Völgyhátiként szerelmes levelet és sörözési meghívást is. A záró napi olvasószám 389 volt.
( http://volgyhati.blogspot.hu/ )
januári vízió
Leamortizált a szilveszter. Kiszáradtam a sok folyadéktól. Agyam tekervényeiben éldegélő hangyák lassan botorkálnak a kijáratot keresve. Nem baj. Ez lesz az az év, amit mindig is vártam. Az utolsó világvégés csillaggal ellátott évszám. 2012, te csodás.
Akkor most üljünk egymás mellé szorosan. Vakuzhatsz, mindegy, csak látszódjak a képen. Utolsó nyár, utolsó halsütő bódék a térdig érő tó partján. Androidos telefon és bicikli matricák a kezemben. Lődd el a patront amíg van. - mondom nevetve - Télen már úgyis mindegy lesz. Korcs kutyákkal játszom majd a sáros udvaron, amíg anyád kihűlt süteményt pakol a szatyrunkba. December lesz, nedves, meleg december. Aztán kisüt a nap valahogy a fák közül, még karácsony előtt, és nem megy le többé.
nyomhagyási szándék
Csak hogy érezzétek. Ne csak a meleg telet, a sülő lángos nehéz szagát, ne csak a zöldre pingált várbuszból előtörő masszív fekete sötétséget. Érezzétek, ahogy én is az aszfalton a nedveket, esőt, köpetet, olcsó bort, hugyot és ondót is talán. Végigpettyeztük az utcákat. A csupasz aszfalt meg mint történelemkönyv, amit igyekeznek újraírni minden kisebb eső alkalmával, megpróbál felejteni. Nem lehet. Minden ott van, látva láthatatlan, hát érezzétek.
Álló farokkal a karma útján
Jön mellettem persze. Kb mindig valaki jön mellettem. Hosszú út a Logodi, több mint egy kilométer, egyirányú majdnem egyenes. Kis dombokkal, hogy azért ne lásd be az egészet, érted. Ez a karma, az élet útja, érted. Megyünk rajta. Semmi kéz a kézben, csak úgy lazán, bele az éjszakába.
Igazából haza. Van bennünk kis melegítő, amit megtold az alhasi izgalom. A feszítés, hogy kell, kell nekem az a szűk meleg puhaság, hogy végre elengedhessem magam odabent. Pedig hideg van.
Kicsit vág a szél is. Ilyen az élet, ugye? Valaki jön mellettem folyton. Kb belátom a következő száz métert, előre megyek. Ja én szembe az egyirányúsággal, de ez lehetne másként is. Mindegy. Abban ringatom magam, hogy majd eltérek ettől a kiszabott iránytól. Azt remélem, hogy lesz keresztutca ahol majd más irányt veszek. Pedig egy sem. Nincs keresztutca, a Logodi és az élet ilyen. Vannak persze illúziók. Lépcsőkként jelentkeznek elég sokszor. De a szerencsétlen többszöri halandó nem indul neki a meredek hegyoldalnak, mert lusta, és gondosan kerüli ami kicsit is nehezebbnek tűnik, vagy nem látszik a vége. Pedig a lépcsőknek lentről sosem látszik a vége. Lefele sem indulunk a másik oldali lépcsőkön. Nem, nem. Mert ott meg a maró hajléktalan szag képez áthatolhatatlan taszítást. Csak elhaladtomban, immár lekésve a pillanatot, döbbenek rá, hogy a lépcső pihenőjében a lámpa alatti padon valaki elmélyülten olvas. Késő éjjel van. Hideg, nedves és csípős a szél. Csak a gatyámban van meleg, meg a számban. Beszélek hát, hogy legalább az hűljön. A szándék, az ágaskodó indulat hajt előre. Ahogy titeket is, kedves barátaim. Ott baktatunk álló farokkal mind, az egyirányú, kissé dombos, beláthatatlan utunkon, keresztutcák nélkül.
népirtás
A világon nincs senkinek annyi vágytól felhevült lélegzete, amivel körbe lehetne bástyázni egyetlen vödörnyi igyekezetet, hogy maradjon egy helyben. Azért hogy ne mocorogjon, ne kérdezzen és ne tegyen, ne akarjon, ne tekeregjen, ne pakolásszon és ne sugdosson fojtott hangon a fülbe.
Népjóléti acsarkodók ellen elég lenne egy csipetnyi tettvágy nyakon öntve egy kis jó szándékkal.
Halomba halnának mint a legyek a két ablak között.
Ámen.
körkörös evolúcióm
Ki kellett mondanom, végül is ott akkor éppen igaz is volt. Abban a setét alagútban ahol a graffiti buddha szólít fel a békére egy villamos sín váltó és két hajléktalan között. Pocsolyás húgyszagban igaz lett, hogy vállsegg vagyok. Még nem seggfej, de már majdnem. Na csak hogy lássuk miért, megmondom nektek, kedves barátaim, hogy a szám miatt. A szám miatt, ami már alakul. Az egyre növekvő húsréteg között lassan csak egy feszült kis csík marad. Még nem, de majd ha odaérek, a számon kiömlő mocskolódás és jajszó, a sok másra mutogatás és panasz végett egyszerű orális szarássá válik korábbi magas röptem. Akkor megérkezem és leülök, azaz arcra esem, mint minden rendes, igazi seggfej. Ücsörgök majd és végre, végre elindulhatok felfelé. Újra.
menyé' igyá'
Haza mentem. Na nem haza, hanem apám bátyjához, értik kedves barátaim, zömében ott a Budapestben. Vidék, mindegy is, elég messze hogy hazavágyjak. Ide, haza, a málló vakolatok zümmögő odvába, az első emeletre, ahova behallatszik éjjel is a tér zaja.
Ott hólé, sár, vályog falak, szürke ablakú konyha, szilva, sok szilva pálesz. Persze tudtam, hogy
rossz lesz. És tényleg rossz lett. Juditka megcsúszott a kocsma mellett a jégen hajnalban. Régi nyarak jutottak eszembe róla, amikor békákat raktak a gatyámba. Ma is érzem a nyirkos hideg testüket tekeregni a pöcsömön miközben Juditka nevetett. Most is nevetett. Sajnos a nyelve béka hideg, a szája cserepes és józanon is pálinka szaga van. Pálinka és cigi keserű egyvelege, mint a gondolatok a fejében. Édes tavaszom.
A disznó már jóval előre visított. Tudta mi lesz. Mindig tudják. Még több pálesz.
Most nézem a csávót aki nem a Matyi, a Lajos bá fia, de a segge kemény és olyan tetkói vannak mint egy kibaszott rocksztárnak. Félmeztelenül ugrál itt a sátorban. Fiatal inas és semmit nem szégyell. Én iszom és próbálok nem a tóra gondolni meg a Matyira ahogy hagyom magam, csak hogy szórakoztassam őt meg a Juditkát a nyirkos békákkal. A Lajos bá kutyáira sem, ahogy felkergettek a disznóól tetejére, és arra sem, hogy hányszor lestem a Juditkát kiszökve. Attól olyan termékeny az eperágyás azóta is az ablaka alatt.
havas nyál
Ma havazott. Andira gondoltam ahogy a kis nedves hópelyhek hideget nyalogattak az arcomra.
Andira és a kutyájára Gubacsra. Gubacsra a telep mögötti szánkódombon, ahogy fagyosra nyalja az arcom és én nem tudok felkelni a hóból. Andi szólongat és nevet valahol arrébb. Nincs horizont mert a mocskos városi hó és a szmogos városi hófelhő színe ugyanaz a szürke. Andi nevet és én végtelenül elveszek a pillanatban. Az arcomra fagy Gubacs nyála.
Mindig ez jut eszembe ha ilyen ronda vizes hó esik. Undorító idő. Kitörölhetetlen szépségű
emlékek. Andi messze már. Gubacsot elaltattam mikor rákos lett. Soha nem lesz kutyám többé és azóta is kerülöm a tolmácslányokat.
hallatlan
Aznap kiesett pár óra. Délelőtt váltunk el, de én valahogy nem tudtalak elengedni, talán azóta sem. A legfelső lépcsőre ültünk. Késő este volt. Se a tárgyalásra se a lépcsőig vezető többórás eseménysorra nem emlékszem. Csak a vörös rozsdás korlátra aminek nekidőltem és a lépcső kíméletlen jegességére a seggem alatt. Kezdetben beszéltél, igen. Figyeltelek, ahogy felvázolod a jövőm, mint valami fényes diadalmenetet. Tudtad, hogy rettegek. Aztán már csak a mély feneketlen semmi. Végül, ahogy mindig, hajnalodni kezdett és egy néni megrázta a vállam, hogy fiatalember, menjen szépen haza.
- Miért? Kérdeztem nyűgösen képezve rést a szemhéjaim között. Addigra te már nem voltál sehol.
- Mert eljött az idő, mondta kedvesen és én csak bólogatni tudtam, köpve egy savanyút, hogy mennyire igaz. Te is erről beszéltél egész este.
csajozni így kell
-Sokkal keresettebb lennél, ha ezzel a kikezdhetetlen depresszióddal politikai cikkeket is írnál,
Bandikám.
Az a Bandikám az úgy kellett oda, mint tojásos nokedli mellé a savanyúság. Belenéztem abba a
fényes szép boromba, lötyögtettem kettőt és gondoltam elmondom neki az igazat. Előbb cigiért
tapogatóztam, megtaláltam, (van tüzed?)
-Tudod Zsoltikám, nem ilyen egyszerű ez. - mondom és közben azon kapom magam, hogy a bor
fölé a poharamba fújom a füstöt. Ködösítek. - Tudod vannak ezek a dolgok a politikusokkal,
törvényekkel és szabályokkal. Sírok én, mint a záporeső, de csak a könyvelőmnél. Csak neki. Ő
korunk kurvája, Zsoltikám. Ő látja a lelkeket a maguk mocskosságában leginkább. - belekortyolok a borba, bólogatok kicsit, mint a zsiguli hátsó ablakában gyerekkoromban a kutya. - Tudod hogy van ez. Ha neki szidom a bárki kurva anyját, az olyan gyónásféle. Ő megpróbálja elsimítani a számokon okozott rögöt. a lelkemet meg viszem tovább olyan mocskosan ahogy van. - Ránézek erre a jóvágású legényre. Erre a multikban érlelt tavaszi zsengedelemre, akin még nem fogott a
kimaradozás, az alkohol és a füst. Nézem és nem tudom kimondani neki, hogy teljesen felesleges.
- Tudod Zsoltikám, ha elkezdek politikáról írni az olyan lesz, mint nagyanyám az orvosi váróban. Ül ott és óbégat egy órát a hasonszőrüekkel, aztán átveszi a cetliket az asszisztensnőtől és elmegy a patikába kiváltani. - kiiszom a bort, újra telefújom füsttel az immár üres poharat. - Az is csak óbégatás lenne a hasonszőrűekkel, aztán én is, pont ugyanúgy mint nyavajgás nélkül tenném, bevallanám és befizetném a kötelezőt.
Csóvál.
-Faszt. - mondja és bátornak érzi magát.
-Faszt hát. - hagyom rá és fintorogva nézek inkább a csaja sovány dekoltázsába, aki ezt mosolynak veszi és belepirul.
a toronyugrás filozófiája
Azt mondta legyen úgy, hogy ő eljön a kolbászos bulira én meg menjek vele úszni. Én. Az addig
oké, hogy az uszoda melletti pizzériában találkoztunk először, de ez attól még nem kell hogy
determináljon is minket alul öltözött sporttevékenységre. Bölcsész vagyok, és ez látszik is. Nincs
ezen mit szépíteni. Hajam semmi, ami egy uszodában előny, de hasizmom se sok van, ami meg
hátrány. Mindegy. Nem ezen múlik. Nézegessünk másokat, én meg addig majd beszélek hozzá,
gondoltam.
Kongó medencezaj. Megáll bennem az idő és visszateker. Toronyt ugrottam pár évig, alsós
koromban. Évtizedekig eszembe sem jutott, pedig úszni eljárogattam.
Megyek mellette, lazán de a szemem a toronyugró tornyon tapogat. Jézusom de magas,
álmélkodok. Elmegyünk mellette. Úszunk. Ő szépséges tempókat, majdnem tökéletes mozdulatokat produkál. Nekem a fejemre ugrik egy kövér kis srác. Mire kihúzom a vízből már tudom, hogy nem fuldoklik, hanem röhög. (Hol a cigim, bazmeg? - gondolom de hiába.)
Ücsörgök a szélen és a tornyot nézem. Akkora a vonzása hogy szemüveg se kell már. Legyen,
gondolom és felmegyek. Az úszómester sípol, én integetek és sorolom a neveket, azt a kettőt
ritmusosan váltva, akikhez jártam. Bólint és int, csináljam csak.
Bakker.
Nem emlékeztem, hogy ilyen magas. Az ember gyerekkorában nem látja ezeket. Kievickélek a
szélére. Magabiztosnak tüntetem fel magam, de az agyam sípol. Ácsorgok, hátha újra indulnak a
gondolataim. Szép onnan fentről minden.
Valójában ez az egész toronyugrósdi kicsi makettje az életnek. Nem csak az enyémnek, drága
barátaim, hanem a tiéteknek is, mind. Felfele törtetünk, de nem bírjuk a csúcsig. Megállunk félúton és kievickélünk a széléig, mert ott izgi a veszély. Aztán azt hisszük nekünk bajunk nem eshet és ugrunk, vagy egyszerűen leránt a mélység. Le, majdnem az aljáig, ki fejjel, ki talppal, de próbálunk estünkben még valamit bemutatni, annak illúziójában, hogy ezért másztunk fel. Pedig dehogy. Csak szépítenénk a bukást valamivel amit a többi majd a lelátókról bizonyára értékel. De nem. Mindenki leszarja, mert mindenkit csak a saját ugrása érdekel. Persze eredetileg fel akartunk mászni, de végül úgyis ugrás lesz.
Ugrom hát, csak úgy egy simát, hogy szokjam.
A víz hideg és kemény, de szépen kinyílik nekem, ahogy kell. Aztán felfele igyekszem, a tüdőm
feszít, a fény közelít és végre újra levegőt veszek. Születés élmény minden felszínre úszás.
Reinkarnációs élmény minden toronyugrás.
Szép ahogy úszik. Fentről jól látom. Nem figyel rám. Csak a kis kövér krampusz röhögcsél és lesi,
mikor megyek vissza a sávosba úszni, hogy megtámadhasson. De én egyenlőre nem megyek úszni, csak ugrok még pár karmikusat, mielőtt hazamegyek.
További 41 rész még feltöltésre vár.