Magyar mese

Szerettünk volna egy olyan játékot amiben a magyar mesevilágra hivatkozunk, a magyar hiedelemekre és büszkeségekre építünk egy teljesen új, de hozzánk sokkal közelebb álló mitológiát. Így született meg Laura a helyszellem, Enikő a mitikus csodaszarvas eszencia és Vince és Gyenes a sámánok, akik szólni tudnak az előbbiekkel minden szó nélkül szóló nyelven.

Előtörténet

Koszos volt az ablak. Hiába takarította háromhavonta ki még a faragott
keret finom fogazatát is a takarítónő, az Alkotás út pora pár nap
alatt beterített mindent. A konditerem fényei a jobb napokat sosem
látott irodaház földszintjén reggel is tele volt emberrel. A koszos
ablakon át is kivehetőek voltak a futópadon kocogó alakok. Laura
hátrébb lépett az ablaktól, aztán visszafordult az ágy felé. A szoba
félhomályban a széttúrt ágynemű között Robi ébredezett.
-Visszabújsz? - kérdezte rekedten a férfi.
-Eszemben sincs. - motyogta Laura, és kiment a konyhába feltenni a
vizet. Amikor visszaért a férfi már a nadrágját húzta.
-Sietsz? - érdeklődött minden érzelem nélkül, de a férfi csak vállat vont.
-Mindegy.
-Akkor menj. Beülök a kádba. - megérintette a férfi karját, de csókot
nem váltottak. Laura bement a fürdőszobába és megengedte a vizet. A
férfi mögé lépett és megsimította a hátát.
-Most kérdezem meg utoljára.
Laura visszafordult és két kezébe fogta a férfi arcát. Robi átfogta
Laura derekát és érezte ahogy a kezét cirógatja a nő hosszú haja.
-Gyere velem.
-Nem lehet. - suttogta a nő.
-Bármit lehet.
-Majdnem bármit. - megcsókolta aztán kibontakozott az ölelésből.
Amikor kattant a zár Robi mögött, Laura lebukott a víz alá.

A víz, az ősi elem körülölelte. A haja lebegett a teste körül, a
hideg fehér kád szinte fénylett.

Mennyit próbálta. Gimnazista korában nagy világ körüli útra készült.
Nyaranta fagyit árult és kutyákat sétáltatott hogy legyen valami
pénze. Az anyja hiába csóválta a fejét. Aztán eljött a nagy nap és ő
felült a Bécsbe induló vonatra. Bécsben leszállt, és két nap múlva
újra itthon volt. A következő nyáron Párizsba repült, de annyira
rosszul volt, hogy a reptérről sem tudott kimenni. Az anyja
elmagyarázta jobbról, és megindokolta balról. De az érzés más, mint a
tudat. Az érzése annak, hogy kitépi a húsod a kötés. Húszévesen már
nem tervezett utakat. Az anyja útmutatásait követve elkezdett
dolgozni, gondosan kerülve az Intézetet.

-A föld a legerősebb mágia. - mondogatta anya. - ha föld van a lábad
alatt nem érhet baj.
-Illetve... - Laura ismerte a történetet.
-Illetve, neked, amilyen vad a véred kellene egy korigen.
Ilyenkor Laura elfordult. Emlékezett anyja korigenére, amelyik
elszökött és Bicskénél a vonat alá ugrott. Száraz szikár férfi volt,
kemény szemmel és penge szájjal. Akkoriban, a rendszerváltás idején
kellett is. Aztán anya mindig azt mondta, hogy nem merte a férfit
rendesen, forma szerint megkötni.
-Nem akarok megkötni így senkit, anya. Ez... ez... borzalmas. - A
rítust ismerte elméletben, gyakorlatban irtózott az ilyen ősi szkíta
mágiáktól.
-Pedig meg kell kötni, igen, kislányom. Ez ennek a módja. Az apád vére
miatt szükséged lenne rá. Ha lenne melletted egy korigen elmúlna a
félelmed és ki mernéd teljesíteni a Mag népének ősanya tudatát.
Szüksége van rád a magyaroknak. Én nem vagyok elég ennyi feladatra.
-Az apám vére! Jaj anya. Kellettél ahhoz te is. Apám minden csak nem magyar.
-Persze, hogy kellettem. Hidd el, hogy nem adtam volna a méhem
akárkinek. Bár, sajnálatos módon belőled nem virágoztak olyan
képességek amiket akkoriban apád magjától reméltem. Apád okos, erős,
céltudatos, potens és halhatatlan. Nem várom el, hogy mindez benned is
megjelenjen, de azért igyekezhetnél egy kicsit.
-Majd megmaratom magam valami vérlénnyel, hogy érdekesebb legyek.
Anya ilyenkor forgatni kezdte a szemét és a beszélgetést befejezettnek
tekintette. Sosem tért ki arra hogy keveredett az ázsiai
boszorkánymester közelébe és hogyan foganhatott meg bármi egy
féldémoni lénytől benne, a szent méhű magyar látó asszonyban.
Laura elköltözött és életviteli és üzleti tanácsadásba kezdett. A
férfiak egymás után jöttek és egyre komolyabb kérdéseket tettek fel ő
pedig egyre drágábban válaszolt. A föld súgott neki, és a férfiak
örültek. Az ő kérdéseire azonban nem jöttek válaszok. Csak a végletek
kerültek csillagászati távolságba. A tisztaság szobra, a Mag
varázslónő, és az éjszakai zárt bárokban férfiakat kikötöző démonfejű
domina, aki szintén ő volt.

Amikor a húsát lerágó amerikai út végén az apjával találkozott
megértette az anyját. Amikor az apjával beszélt kiengedte a sötét
ízeket magából, hogy az apja láthassa. Megengedte magának a
sárkányarcot – ahogy Gergő hívta a szörnyeteget akivé változni tudott.
Az apja megismerte magát benne és elfogadta őt azzal, hogy nem
beszélhet róla másnak. Az anyjának sem.

Amikor hazajött megpróbálta jobban megismerni a földet, hogy megértse,
miért nem engedi el őt ez a magyar ugar. A föld ott volt, de a
hangjára a város válaszolt. Az úthálózat, a galambrajok, az öreg fák
és az aszfalt alatt húzódó vízerek. A pincékben dohosodó öreg emlékek,
a mártírok vére és a karácsonyok hagyta színes fénypamacsok. Érezte a
helyek ízét, tudta hogy hol kell hentesüzletet nyitni és hol
cégvezetői irodát, melyik épület fog szállodaként befutni, és hol nem
érdemes játszóteret építeni.

Aztán megértette, hogy ide kötötték. Hogy a nagyanyja e még az anyja
méhében, vagy az anyja, esetleg az apja tette e, mindegy volt már.
Mint egy korigen ő hozzá, úgy kötötte meg őt a föld maga. Nem mehetett
el innen.

Az anyja praktikái, a nagyanyja suttogó mondókái és az apja kaotikus
szele összekeveredett benne, és valami nagyon kelet-európai, kicsit
kopott, magának való, nyers erejű, sosem volt mágiává kezdett dagadni.
Aludt még benne ez a dolog, ért és forrott. Várta a kiteljesedést.

Terápia

-Mi a legkorábbi emléked? - kérdezte Andrea a második találkozásukkor.
Szentendrén ültek a Duna parton. Nem etettek kacsákat, és nem dobáltak
kavicsokat. Lauránál volt egy hatalmas termosz, abból kortyolgatott,
Andrea biciklivel érkezett és vett egy doboz fagyit, azt kanalazta nem
túl nagy lelkesedéssel. Minden figyelme Laurán volt. Akkor még azt
hitte rá, hogy milliomos palánta torzult énképpel, vagy esetleg valami
lazább pszichopata mágikus távképzetekkel.
-Hogy ülök a bilin. A bili kopott fehér műanyagjára emlékszem és hogy
nézem hogy csurgatok.
-Hány éves lehettél akkor.
-Nem tudom. Egyévesen szobatiszta voltam. Emlékszem még textilekre is.
-Édesapádra?
-Á. Csak a gecije miatt lehetett az apám. Egy jól felépített aktus
volt, Dobogókőn egy nyitott autóban amit anyám előre megbuherált.
Meglovagolta apámat, aki későn vette észre a kötéseket. - Laura
gonoszul mosolygott. - Gazdag, okos, és szép ázsiai varázsló az apám.
Anyám azon kevés nők egyike akik átbaszták őt a palánkon. Anyám
szerint a magja csírátlan, ezért külön rá kellett olvasson, hogy
egyáltalán gyökeret tudjon verni a méhében.
-Anyád gyakran csinál ilyesmit?
Laura ránézett ugyan de a napszemüveg eltakarta a szemét.
-Anyám ebből él, ezt ismeri csak és ez az egyetlen dolog amit
értékesnek tart a világban.
-Milyennek látod őt?
-Ő a jégkirálynő. A céltudatos okos akarat, szív nélkül.
-Neked van szíved.
-Nekem se sok.
Hallgattak.
-Mi a legkorábbi emléked anyádról?
-Arcokat rajzolt az ablaküveg párájába és azt mondta ők fognak
vigyázni rám. A nagyanyám pedig gyertyát tett az ablakpárkányra, az
arcok eltűntek. Aztán ők elmentek a dolgukra én meg aludni próbáltam a
rácsos ágyamban. Aztán szólongattam őket aztán az egyik arc rám szólt,
hogy kushadjak, mert anyám elment.
-Megijedtél?
-Igen. Felismertem a Lajos bácsit, aki belépett a liftbe, mikor nem
volt ott a lift. Négy emeletet zuhant. Anyám megmutatta, hogy lássam
milyen törékeny a test. Attól féltem, hogy összekeni a szétloccsant
testével az ágyam.
-Mikor vert meg először?
-Mikor az állatokkal tanított. Az egerekkel. Ki kellett találnom mit
akar az egér és mikor megvolt rá kellet bírjam hogy mást csináljon.
-Egereket idomítottatok?
-Egereket mozgattunk. Egerekkel ment, de kutyával nem. Azóta sem
találom meg a szót könnyen velük. A farkasokkal sem. A farkasok olyan
nyersek és vadak. Föld föld, persze, de ők vér én meg szándék vagyok.
Andrea nem egészen értette.
-Miért vert meg?
-Egymásra mászattam a kutyákat. Ez az egy dolog volt amit tudta nekik
parancsolni.
-Hogy hágják meg egymást.
-Igen.
-Ki tanította ezt meg neked?
-Tudtam hogy kell. Egerekkel, macskákkal, poloskákkal, kutyákkal és
emberekkel is éppen olyan könnyen. Bármikor ráveszek bárkiket hogy
basszanak egymással. Ez apai képesség lehet, bár anyám nem értékelte
mikor rámászattam a Szacskó úrra. - halkan gonoszul nevetett. Andrea
hitte is meg nem is amit hall. Szerencsére nem kellett eldöntenie hogy
igaz e vagy sem. Ő csak egy tükör, egy eszköz a páciens saját magát
gyógyító folyamataiban.
-Vannak még más képességeid is ami anyádat zavarják?
-Nagyon aprólékos pontossággal látom a helyeket, hogy melyik mire jó,
mi történt ott, hogy lehetne kicsit változtatni rajta, mire lehet
használni és ire nem. Hol érdemes tárgyalni, hol érdemes aludni, hol
lehet jól dugni, hol lehet jól egyezkedni. Melyik pont ahol ölni
büntetlenül lehet. Ebben jobb vagyok mint ő. Utálja is. Jó vagyok a
vérmágiában, de ez inkább testmágia. Tetoválások, aktusok, szexuális
oldás, kötés, termékenység, meddőség. Ilyenek. Látom ugyan a
szellemeket, holt lelkeket és szupernaturális valóságokat, de szólni
csak azokkal bírok akiknek fizikai teste van. Nem tudok energiákat
összefogni és célzottan irányítani, nem tudok gondolatokat olvasni,
csak testbeszédet. De, látom a jövő lehetőségeit időnként. És sokkal
gyakrabban a múltat.
Andrea bámult rá egy darabig.
-Ezért tudtál előre szólni, hogy a Marci bajban lesz aznap?
-Igen.
-Ezt te így igaznak éled meg, ugye?
Laura feltolta a napszemüvegét a homlokára és felállt. Hátat fordított
a Dunának és közelebb lépett Andreához. A szeme akkor csillant meg
először sárgán. Andrea elhűlve nézte a fellobbanó lángot. Aztán a láng
eltűnt és Laura szomorú arca maradt csak ahogy kortyol a termoszból,
majd megszólal.
-Te is valóságnak éled meg, ha hozzá jutsz. - mondta – Szerintem
maradj mozdulatlan.
Andrea figyelt, hátha valami mozdul körülöttük. De csak Laura mögött
úszott el lassan a Mahart menetrendszerű járata. Lassan realizálta
hogy kényelmetlen a mellvéden ülni, hogy vágja a sort az ülepét, hogy
lüktet az ágyéka. Mély levegőt vett aztán rádöbbent hogy mi történik.
Elkezdett vágy ébredni benne. Szinte mindegy volt, csak hadd érjen
magához. A mellei kihegyesedtek, a nadrágja megnedvesedett, a vaginája
lüktetett mintha már túl lenne egy orgazmuson. Laura közelebb lépett
és miközben egyik kezében a termoszt fogta a másikkal megérintette
Andrea karját. Finoman megnyomta, hogy ezzel ösztökélje hogy érintse
meg magát.
-Érintés nélkül is megtörténik. - mondta komolyan.
Andrea hevesebben vette a levegőt és csak bámult bele Laura sötét
szemeibe, miközben újabb és újabb rohamokban öntötte el a vágy, de egy
alkalommal sem jutott kielégülésig.
-Korábban... talán megégettek volna... bár kétlem. - Súgta halkan
Laura – mert egy tucat maszturbáló katona nem túl hatékony ha
boszorkányt kell égetni.
-Hagyd abba. - nyögte Andrea.
-Mit? - Laura hátrébb lépett és elfordult tőle. A Dunát nézte és
iszogatta a termosz tartalmát.
-Hagyd abba. - mondta Andrea elcsukló hangon.
Laura visszafordult.
-Tényleg ezt akarod?
-Igen.
-Hiszel nekem? - kérdezte és közelebb lépett.
-Hiszek.
Laura kinyitotta a száját egy kicsit aztán két ujját mélyen betolta a
saját szájába. Andrea pedig reszketve elélvezett. Előrehajolt és
zihált. Laura leült mellé.
-Semmi személyes, doktornő, tényleg. Jövök neked két látványos
orgazmussal, és akkor kvittek leszünk. - eltette a termoszt és cigit
húzott elő. Andrea is lehiggadt és vett egy szálat. Többet nem
beszéltek, csak mikor már indultak szólt Laura utána.
-Doktornő. - mosolygott – a következő kedden lesz este nyolckor nálam.
Nehéz napom lesz. Komolyan fog kelleni a segítséged.
Andrea bólintott és eltekert. A nyereg nyomása az ágyékán újra és újra
vágyat keltett benne, ezért Budakalásznál inkább felült a HÉV-re.

Kedden valami enyhült az idő. Estére szellő is kerekedett. Andrea
gondolatai egész nap Laura körül forogtak. Szentendrén megijedt tőle.
Kiszolgáltatottnak s óvatlannak érezte magát. Az esti beszélgetés
pedig nem ígérkezett könnyűnek annak fényében, hogy Laurának eddig nem
volt semmi konkrét problémája a pszichózisain kívül.
Andrea pontos volt. Becsöngetett. Várt. Aztán észrevette hogy az ajtó
résnyire nyitva van. A legrosszabb szakmai reflexei jöttek elő és újra
csöngetett. Aztán felhívta Laurát. Hallgatta ahogy a telefon kicsöng,
búgva a saját készülékén és a gyári alap csengést a lakásból. A
lábával kicsit lökött az ajtón, ami könnyedén feltárult. Az előszoba
puritánságán Andrea ne lepődött meg. Küszöbök nem voltak. Sötét,
széles hajópadló kúszott be a helységekbe.
-Laura?
Valami zaj szűrődött ki a szobából. Aztán Laura hangja.
-Gyere... Kérlek.
Andrea előrébb ment a szemközti ajtó irányába, de közben benézett az
oldalajtók résein. Konyha, fürdőszoba. Mindenhol sötét hajópadló, nagy
levelű fányi növények dézsában, és fehér falak. A konyha pici
világoszölddel, a fürdő pici királykékkel megbolondítva. Mindenhol
rend és tisztaság, kevés tárgy. A szobaajtón fehéren fehérrel
skandináv minta. Az ajtón túl egy nagy, két szobából egybe nyitott
hatalmas tér, sarokkiszögelléssel és hatalmas ablakokkal. Hajópadló és
fehér falak és hatalmas növények és vérvörös díszpárnák és egy nagy
festmény. Laura az ablaknál állt fürdőköpenyben. Az ebédlőasztalon
mesebeli vacsora romjai. Őzgerinc és fürj, malacsült és borok,
gyümölcstál és torta.
-Laura?
-Ülj le. Kérdezz. - Laura az ablaknál állt, háttal a szobának.
Andrea egy széket fordított el az asztaltól, Laura felé. Leült.
-Vacsoravendégeid voltak?
-Igen.
-Üzleti ügy?
-Igen és családi is.
-Hogy érezted magad?
-Mint a malac balra előtted.
-Ő már nem érez. Te hogy érezted magad?
-Anyám hozta őket.
Andrea várt.
-Ez nem válasz. Milyenek ők? Ismered őket régebbről?
-Volt amelyiket ismertem. Volt ilyen vacsora már. - sóhajtott. - Ezért
akartalak, hogy ilyenkor...
Andrea felismerte a bántalmazotti természetes védekezés tipikus
formáit. A láthatatlanságot abban ahogy az ablak fényében áll, szinte
csak egy sziluett, háttal, hogy ne is lásson senkit, saját magát ölelő
karokkal, teljesen zártan. Minden haragja elpárolgott amit Laura iránt
érzett és félni sem tudott már tőle.
-Vége van már. Itt vagyok.
Laura ácsorgott mozdulatlanul, aztán agy nehezen beszélni kezdett.
-Anyám üzletfelei és szövetségesei és néha olyanok akiket nem
kedvel... eljönnek hozzám. Kisgyerek koromban is... emlékszem
ezekre... és olyankor meg kell ízlelnem őket, ahogy a föld teszi és
meg kell mondanom, hogy mit akar a föld... hogy mit akar. - kicsit
ingani kezdett előre hátra. - Ilyenkor mindig kimondja hogy ki vagyok
én és miért ráncigált engem életre, hogy miért létezem és mennyivel
tartozom nekik, a népemnek. - elsírta magát – Gyűlölöm őket.
Andrea várt.
-Most is eljöttek útmutatásért. Fizetni persze ilyenkor csak én
fizetek. Nyolcan voltak. Politikusok, gazdasági faszok, sámán meg
ilyen nyakkendősök, tudod. - sóhajtott – Megvendégeltem őket hátha
tele gyomorral nem akarják. De akarták. - reszketett – Mindnek volt
egy kérdése. Egyetlen egy amit feltehetett a több füle hallatára
persze, a rohadékok... legalább ennyi. - Anyám persze büszkeséget
mutat nekik felém meg szánakozó elégedetlenséget.
Hallgatott.
-Válaszoltál nekik?
-Mindnek. Persze. Őszintén. Olyankor én a föld vagyok, nem tudok
hazudni, pedig szeretnék.
-Mit érzel most?
-Haragot, gyilkos haragot és szégyent.
-Anyád iránt is?
Laura hátra fordult és most először nézett Andreaára. A szemei körül
lila monoklik sötétlettek. Nem ütés, sokkal inkább villamosszék hagyta
nyomokra emlékeztettek. A kezei amik a fehér fürdőköntöst ölelték maga
elé most ernyedten lógtak a teste mellet és engedték láttatni a
fürdőköpeny véres elejét. A karjain vágások hegedtek. A köntös résén
át láthatóvá váltak a lábain ábrák, a mellén és a hasán is
szabálytalan formák kenődtek.
-Mit csináltak veled? - Andrea önkéntelenül is felállt és lépett Laura
felé egyet. De az arc, Laura arca megfékezte. Az az arc nem volt
emberi. Nem volt megnevezhető melyik részlete miatt, de összességében
úgy nézett ki, mint akit démon szállt meg. - Laura? - kérdezte halkan
Andrea. - Itt vagy?
-A föld vagyok, igen, vérem keveredik a vérükkel az üstben, a szarvas
porával és a magvakkal. Megrajzolom a kaput magamra az istenségek
felé, és ők átléphetnek a kapun, hogy a földanya megválaszolja egy egy
kérdésüket. Én. Én válaszolok. Megmondom a kurva válaszokat.
-Ha nem kérdeznének nem lenne bajod velük?
-Ha nem kérdeznének én nem létezhetnék, mert anyám azért hozott létre
Magnus Bane gecijét a maga húsával összegyúrva, hogy választ kapjanak
a kurva politikusok a kibaszott kérdéseikre. A baszás csak forma az
ilyennek. Az öreg sámánnak már nem is áll fel csak ha belém iszik a
nyomorult, mozdul bennem kettőt és már el is menne, ha nem tennék
róla, hogy képtelen legyen rá idő előtt. Különben itt tolna napestig
az összes politikus válaszokért.
Andrea megborzongott.
-Addig jó amíg azt hiszik, hogy a táltos kell az egészhez. - lerogyott
egy székre.
-Gondolom rendőrségi feljelentés nem játszik. - mondta Andrea hitetlenül.
-Ne viccelj. Sándor? Nyalta ő már a tenyeremről a vérünk. - ércesen
keserűn nevetett. - Nem. Túl kell élnem. Ezért vagyok. Persze ha lenne
egy korigenem. Akkor mondhatnám, hogy ő a táltosom is... Anyámnak hogy
bebaszna. - mosolygott.
-Mi a a korigen?
-Lélekrabolt férfi. Olyan akinek a lelkét a föld egy bizonyos
pontjához láncolták, pont mint engem, csak neki nem maradt szabad
akarata. Az a dolga, hogy engem védjen és kövesse vakon és elszántan
az utasításaimat. Persze... - letépett egy fürt szőlőt - … nem kedves
dolog ez. legalább ötven évre szól, és halál a vége... neki. - bekapta
a szőlőt aztán Andreára nézett. - Nem akarok senkit bántani, de
ilyenkor, most, ha kérdezed mit tennék illetve mit szoktam...
-Mit?
-Elmegyek egy helyre ahol súlyos pénzeket fizetnek férfiak azért hogy
nyom nélkül gyógyuló sebekkel bántsam őket.
-Nem azokat akik téged bántottak.
-Nem. Nem azokat.
-Miért nem?
-Őket védi a tulajdon vérem, amit megittak, és őket is védi bennem az
övék. Csúnya ősi mágiák ezek, doktornő. - mondta Laura és felállt. -
Köszönöm. Vasárnap hívlak.

Andrea története

Andrea elszívott egy cigit mielőtt felment Margithoz a negyedikre, az Ó utcai lakásba. A nővére évek óta nem mozdult ki otthonról, még akkor sem mikor kitüntették. Betegnek mondta magát, ha az okokról kérdezték, de Andrea tudta, hogy egyszerűen fél. Margit tizenhárom évvel volt idősebb nála, de az anyjának tűnt. Valaha oly nőies homokóra alakja az évek alatt eltűnt, a mellei rászervültek a hasára, a hasa pedig a combjaira. Egész nap olvasott vagy írt. Ha elfáradt úgy ahogy volt, ott a fotelben aludt egyet. Egész napját abban a kopott huzatú zöld fotelban töltötte amit Andrea már gyerekkorukban is utált. Mellette a dohányzóasztalon az aktuális kutatási anyagok, másik oldalon az ablakpárkányon a reggeli vagy az ebéd, vagy ezek romjai. Előtte zsúrkocsin az írógép, de tavaly karácsony óta egy csinos notebook. Margit könnyen megtanulta kezelni a gépet. Sokkal könnyebben, mint ahogy azt Andrea remélte. A félelem olyan lett mint a bordó kardigán, amiben otthon élt a nővére, állandó, otthonos, levehetetlen, ismerős.

-Szia! - lépett be a négy zár felnyitása után a lakásba.

-Szia! Gyere be. Van a konyhában kávé... .-hallotta a nővére erőtlen hangját. A szobában minden úgy volt ahogy szokott. A bútorok, a növények, a képek a falon. Pont úgy minden ahogy akkoriban amikor még ő is itt élt és az anyjuk is. Leült a másik fotelba miután adott egy puszit a nővérének.

-Min dolgozol?

-Jarek - Mohácsi ügy, talán emlékszel rá..

-..Igen, emlékszem, örökségért késeltek.

-Igen. Veled mi újság?

-Ma jön az a barátnőm akinek megmutatnám a könyveket amiket összeszedtél. Elég gazdag, elég fura, talán megveszi. Megbeszéltük...

-... igen igen, emlékszem. Laura, ugye?

-Igen. Fél óra és itt lesz.

-Jó. - a nővére zavartan tette vette az olvasó szemüvegét.

-Nem marad sokáig.

-Ott van a kupac a kisszobában az ajtó mellett. Hát nem tudom...

Andrea bólintott és már kelt is fel a könyvekért. Nem tudott jobbat kitalálni. Szerette volna ha Laura megnézi a nővérét és a lakást. Ha ő érzi a helyeket talán rámutat egy tárgyra amit a ha kitesznek a testvére könnyebben megválik a démonaitól. Nem reménykedett nagy látványos eredményben. Inkább csak szalmaszálnak érezte amit ha nem pipál ki, ott fog vibrálni a tudata peremén.

A kisszobába nehezen nyílt az ajtó. A régi nagy szekrények is itt voltak még a másfeles ággyal együtt amin együtt aludtak. A szekrényekből molyirtó szag áradt, az ágyakon embermagas halomban álltak a ruhák és az ágyneműk, talán más tárgyak is. A szekrények és az ágy közötti közlekedő részen dobozok állták el az utat. Az ajtón belül az ajtófélfa mellett térdig érő könyvkupac várt. Andrea felkapta és már ment is a bejárati ajtóhoz, hogy beengedje Laurát. A kapucsengő kerregése fájdalmasan hangos volt. Megvárta míg felér a lift, és a nyitott ajtóban üdvözölte Laurát.

-Erre. - intett befelé.

-Ezek a könyvek? - vette ki a kezéből a kupacot. Andrea érezte hogy Laura keze forró és száraz. Bement a könyvekkel együtt a konyhába és ott lerakta. Megállt és végigsimított a fakó viaszosvásznon a tenyerével.

-Bemutatnálak a nővéremnek...

-Persze, mindjárt. - mondta szenvtelenül és odalépett a hűtőhöz. Úgy nyitotta fel, mint aki hófúvásra nyit ajtót. Beszagolt majd becsukta. Aztán felvette a könyveket és nehézkesen elhagyta a konyhát. A nappali helyett azonban a fürdőszobába masírozott be fittyet hányva Andrea neheztelő arckifejezésére. A fürdőben a mosdókagyló törött porcelánját érintette meg a mutató ujjával. Andrea látta a ahogy vércsepp ragyog fel rajta. A tükörben hosszan nézte magát aztán a kádba nézett és alig észrevehetően megrázta a fejét. A nappaliban egyenesen oda ment Margithoz és kezet nyújtott, miközben a másik karjával a testéhez szorítva a könyveket egész lénye megfeszült.

-Szentgyörgyi Laura.

-Koronc Margit. - a nő nem állt fel és nem zavartatta magát. - Foglaljon helyet.

-Köszönöm. - mondta Laura és ahelyett hogy leült volna, letette a könyveket a szabad fotelba és tett egy kört a nappaliban. Margit levette a szemüvegét és aggódva fordult Laura után.

-Maga nem a könyvek miatt jött, kisasszony? - aggódva Andreára nézett - Andrea?

-De de. - mondta nyugodt hangon Andrea és karba font kézzel az ajtókeretnek támaszkodott. - Csak azért néz körbe, Margit, mert nem mindennapi ami kincseket felhalmoztál fel ide.

A szoba tele volt üveges könyvszekrényekkel, több rétegben beletömött könyvekkel és folyóiratokkal. Laura egyiket másikat kinyitotta és belelapozott könyvekbe. Négyet nyitott ki. Egyet magánál tartott hármat visszatett, de mindháromból kiemelt valamit. Miután végigjárt a szobát azt az egy könyvet Andrea kezébe nyomta, a három tárggyal pedig átvonult a kisszobába.

-Mit művel ez a nő? - emelte meg a hangját Margit. Andrea odament hozzá és megsimította a vállát.

-Tudod ő ilyen különc. Körbeszimatol, hátha van még valami izgalmas.

Kisvártatva Laura is visszatért hozzájuk. Végignézte a kupac könyv borítóját aztán kiválasztott kettőt, a Kriminálgrafológia a gyakorlatban című 1992-es kiadványt és a Második generációs bántalmazottak tipizálható jellegzetességei - esettanulmányokon keresztül című 1989-es gépelt dokumantumot, kemény kötésben.

-Ezt a kettőt szeretném és azt a versest. - mutatott az Andrea kezében lapuló kopott kék kisalakú kötetre. - Pilinszky, Trapéz és korlát.

Margit megnyugodni látszott.

-Mennyit ad érte?

-Mennyit kér érte?

-Ezek ritkaságok.

-Igen.

-25?

-Jó. - Laura előhúzta a tárcáját és leszámolt 25.000--Ft-ot, majd mellé tett még egyszer ugyanennyit. - Ezt a fotelért. - majd leszámolt még egyszer ugyanennyit. - Ezt pedig egy új mosdóra. - Felegyenesedett és várt.

Margit a pénzt nézte, majd feltette a szemüvegét és Laurára nézett, és levette a szemüvegét és Andreára nézett.

-Mi folyik itt?

-Démonűzés. - szólt Laura nyugodt hangon.

Margit nyelt egyet. Laura fürkészőn figyelte az asszonyt, Andrea pedig Laurát.

-Én nem kérhetem önt, ön azonban megkérhet engem. - a tekintete hideg volt és könyörtelen. - De ha nem kér meg, hogy könnyítsem az ön terheit, könnyíthetek a hely terhein is. - apró mosoly suhant át rajta, amitől Andrea karján felállt a szőr. - Ahhoz nem kell felhatalmazás.

-Hagyjon engem békén. - motyogta Margit. - Menjen innen.

Laura benyúlt a kabátzsebébe és előhúzta a három könyvekben talált tárgyat. Felmutatta őket, mint három kártyát. Egy fotó volt két kislányról, és egy komoly férfiról. A férfi arcát tollal kifirkálták. A második egy születési anyakönyvi kivonat volt, még kézzel írva. A tinta átütött a külső oldalra. A negyedik egy füzetlap, Gondos gyöngy betűkkel rajta egyetlen szó százszor leírva: Sajnálom.

Margit hátrahőkölt.

-Nem. Kérem. Ne. - a hangja elvékonyodott és lehalkult, pedig az ajkai még mozogtak.

-Akkor áll az alku? - kérdezte Laura komolyan, egy idő után.

Margit nem válaszolt csak lassan kikászálódott a fotelből.

Laura bólintott és elővette a telefonját és felhívott egy számot. Nem ment arrébb és nem tette el a három tárgyat. Nézte Margitot és beszélt. Bemondta a címet és hogy mekkora tárgyról van szó. Aztán letette és zsebre dugta a három tárgyat. Andrea addigra már Margit mellett volt és igyekezett támogatni őt. Megtartotta a testét és duruzsoló nyugtató szavakkal igyekezett a lelkét is megtámogatni.

-Fontos a mosdót lecserélni, Andrea, legalább olyan fontos, mint a fotel. A legjobb lenne elköltözni, és csak olyan tárgyakat vinni amik jó érzéseket keltenek benne.

-Nem költözöm el és beszéljen hozzám, ha rólam van szó. - hadarta Margit, és kicsit előre lépett.

Laura arcán elégedettség csillant. Andrea megigézve nézte őket. Laura odalépett Margithoz és két kezébe fogta az asszony kezeit. Egymásra fektette őket és a saját kezei közé fogta. Aztán közel hajolt és homlokon csókolta őt lassan, szinte élvezettel.

-Mindent helyesen tettél. Mindent. - mondta neki és újra megcsókolta. - Így kellett lennie, és te megcselekedted. Most már szabad vagy. Leteheted ezt a terhet.

Margit lerogyott a másik fotelba. Andrea Laurát nézte. Hosszan álltak. Margit sírt. Laura pedig nézte őt. Andrea simogatta Margit vállát de érezte hogy mindegy. Aztán becsöngettek a bútorszállítók.

Mikor a fotel már kint volt, Laura átrendeztette a szobát kicsit a szállítókkal úgy, hogy a fotel egy szikrányit se hiányozzon a szobából. Addigra Margit egy kicsit megnyugodott. Laura letérdelt elé. Andrea pedig a mozdulat szépségétől megindultan hátralépett.

-Ahhoz, hogy le tudd tenni, el kell mondani neki. Ha akarod, elmondhatom én is. Mindent láttam. De igazán az lenne jó, ha te mondanád el.

Margit picit megrázta a fejét.

-Nem... nem bírom... nem.

Laura várt. Margit percek múlva szólalt meg.

-Szeretném ha te mondanád el. Te kívül vagy. Objektív. - hirtelen megjelent a szavaiban a nyomozó, a kriminál tudós. - Objektivitásra van szüksége.

Laura várt.

-Lehet hogy nekem is.

-Nem. Válaszolt Laura nyugodtan. Neked nem, de Andreának elmondom. Most feküdj le és álmodj. Amikor felébredsz könnyebb lesz.- Azzal felállt és intett Andreának, hogy menjenek ki a kisszobába.

-Ágyazz meg és fektesd le. Ne kérdezz tőle semmit és szerető szavakon kívül mást ne mondj. Aztán gyere fel hozzám. - mondta érzelmektől teljesen mentesen és távozott a bútorszállítókkal.

Andrea lefektette a nővérét és taxit hívott. Képtelen lett volna vezetni ezek után. Mélyen felindult és zavart volt. A nővére szinte azonnal elaludt, úgyhogy még látta Laura háza elől elinduló bútorszállítókat.Felment és becsukta maga mögött az ajtót. Ez volt a második alkalom, hogy Lauránál járt.

-Itt vagyok. - mondta a nappaliba érve. A nővére fotelje a szoba közepén állt. Mellette a kis asztal és szemben vele Laura fotelje. A kis asztalon a három kép. Laura a konyhából jött ki, kávét hozott és hamutartót.

-Gyere. Ülj le a foteledbe. - a hamutartót és a kávét a tárgyak mellé tette. - Gyújts rá nyugodtan. Tégy bármit amit szeretnél. Nem vagy kötelezve semmire. Amit elfogadsz azt a nővéredtől fogadod el, én csak a levélpapír vagyok, a telefonkészülék, a hordozó anyag.

Andrea idegesen leült az ismerős fotelbe. A matraca keményre kopott, a rugókat egyesével érezte a fenekével. Fészkelődött. Nagyon kényelmetlen volt. A háttámla is kifeküdt már, abban is lécek bordázata vágott.

-Amíg felhozták a lépcsőfordulóban az egyik fickó pihenés képpen beleült. Aztán felpattant röhögve, hogy ez maga a Vastrón a Trónok Harcából. Ismered?

Andrea bólintott.

-Nem kell ott ülj ha nem akarsz. Csak jó ha ott ülsz, hogy érts mindent.

-Oké. - Andrea - Kaphatok egy párnát vagy plédet a fenekem alá?

Laura elmosolyodott. Ebben a mosolyban volt szeretet.

-Persze.

Miután elhelyezkedtek újra Laura a maga szikár szenvtelenségével beszélni kezdett.

-Anna kis termetű, vékony lány volt. Olyan Audrey Hepburn forma törékenység. Beteges szülei hamar meghaltak, megnyomorította őket a háború. Anna és Pál az üzemi konyhán találkozott. Pál beleszeretett Annába, Anna pedig hozzáment Pálhoz. Anna tizenhét éves volt, Pál huszonkettő. Anna azonnal teherbe esett. Megszületett Margit. Pál azonban nagy természetű ember volt, a világ pedig hazugságokon állt akkoriban. Ő élt a vágyaival és az üzemi konyhán más lányokat is félrehívott. Abból nem lett baj, csak egy féltékeny férj és egy nagy verekedés. Pált áthelyezték a kötödéből a csavargyárba, ahol nem nagyon voltak törékeny testű fiatal lányok. Anna felszedett egy kis súlyt, szép volt, formás fiatal anya. Pál azonban rá sem nézett. Kurvázott. Az az idő nem a pénzről szólt, így a kurvák is elmaradtak. A csavargyári állás is átváltozott szalagmunkára. Nem volt miből, mivel kecsegtetve kurvázni.

-Apám meg anyám? - kérdezte Andrea. - Apámra nem igazán emlékszem. Kicsi voltam mikor meghalt.

-Egészen kicsi.- Laura felvette a tárgyakat a kezébe.

-Apádat kétszer ültették le erőszak miatt. Margit gyerekkorának zömében ült. Aztán mikor másodjára kijött a sittről kiéhezve, és otthon a kissé meghízott Annát és a megkapóan szép és törékeny ám nőies körvonalú Margitot találta megnyugodott. A 70'es évek közepéről beszélünk. Olyan, hogy családon belüli erőszak, hivatalosan nem létezett.

Andrea megmarkolta a karfát és belapult a fotel barázdái közé.

-Nem. - suttogta. - Nem lehet.

Laura a fényképet adta a kezébe, amin a két lány van és a férfi.

-Itt te egyéves vagy, Margit tizennégy. Apád harminchat.

Andrea keze remegett. Ismerte a képet, azt a példányát ami a családi albumban volt, összefirkálatlanul.

-Margit egy évvel később lett gimnazista. Hivatalosan beteg volt egy évig, szanatóriumban ápolták. Valójában itthon volt. Bezárva. A szomszéd asszony mentette meg amikor fel akarta akasztani magát. Véletlenül.

-Megegyeztek... - Andrea könnyei szabályos távolságban követték egymást végig az arcán. - Ha nem megy férjhez hamar és otthon marad segíteni akkor mehet gimnáziumba.

-Megegyeztek. Ha otthon marad és gondoskodik apád igényeiről akkor mehet gimnáziumba. Anyád akkor már újra csont és bőr volt, a szívétől és a folyamatos bántalmazástól és erőszaktól. Margit átvállalta róla egy gyermek szeretetével és egy bárány tisztaságával, hogy védje. Újabb leány született, Andrea. Te. Másfél évig bírták így. Akkor Anna bement hozzá a fürdőbe és szétverte apád fejét a mosdótálon. Szerencse volt abban a mozdulatban és sors. Nem lehetett másként. Akkor tört el.

Andrea előrehajolt és levegőt sem bírt venni.

Laura megvárta míg újra képes előre nézni, akkor odaadta neki a születési anya könyvi kivonatát, amin Anna neve szerepelt.

-Hivatalosan ő az anyád, de ez a papír sosem járt kórházban. Ahogy anyád sem kórházban szült meg téged, hanem ebben a fotelben.

Andreának ez már sok volt. Felpattant és üvöltözni kezdett. Aztán felborította a fotelt. Laura megfogta, lefogta, aztán egy fejszét adott a kezébe. Andrea szeme elfelhősödött és irtózatos pusztítás közepette szilánkokká verte szét a fotelt. Aztán leroskadt és sírt vagy egy órát. Akkor Laura letörölgette a az arcát, adott neki inni és megölelte.

-Nem a te terhed ez, Andrea. Mindenki aki ebben vétkes, az halott már. Az anyád pedig áldozat ahogy te is. Margit nem tehetett mást. Ezt soha ne felejtsd el.

-Tudom..- mondta Andrea - vele foglalkozom más emberekben egész életemben. Jobb lett volna ha tudom. Jobb lett volna.

-Így kellett lennie. - Laura és újabb zsebkendőt adott neki. - De ő él és őt tudod életében szeretni.

-Igen. Igen. - Andrea feltápászkodott. - Akkor én most elmegyek... Hozzá.

Laura felsegítette.

-Akkor kedden hívlak. - mondta miután kikísérte, ugyanolyan szenvtelenül ahogy szokta.

A korigen rítus

Míg elvitték a testet Laura a házban keringett. Bárki komolyan
gyászoló családtagnak nézte volna, de Gyenest nem tudta megtéveszteni.
A férfi ellátta a ház ura szerepkört. Intézte az orvost, a rendőrt, a
kormányhivatalnokot, de hangot adott rosszallásának többször is Laura
felé. Valóban az ő dolga lett volna. Ő azonban csak járta a tereket és
kereste azt a kevés tárgyat amit magával akart vinni. A hely ahogy
szokta, szépen kirajzolta neki a titkokat. Megtalálta a kifeszített
szarvasbőr mögé rejtett rekeszt, benne a jegyzetekkel, amit
gyerekkorában csak szőrös könyvnek hívott. Még a nagyanyjáé volt, és
csak a legfontosabb rítusokat nézte meg benne az anyja. Valószínűleg
az élete második felében már nem nézett bele, mert a szőr közül por
pergett, és a kazetta tartalma ráhalmozódott. A többi holmira nem
fordított figyelmet. Papírok, bőrzacskók és fadobozok is voltak benne,
de Laura csak ehhez a tárgyhoz kapcsolódott közülük.
Óvatosan húzta ki, gyengéden lefújta, megsimította. Valójában ezt
tekintette az örökségének. Kardigánja zsebébe süllyesztette és tovább
fürkészett, de Gyenes szúrós tekintete folyton megzavarta.
-Ne szimatolj, Laura, ez a te örökséged. Akkor jössz ide amikor
akarsz. Elintézem Brigitta maradványait és már magadra is hagylak. -
Szavaiban a nyomaték az elhagyáson volt, és ez megrendítette kissé
Laurát. Ki nem állhatta Gyenest, de nem akarta hogy amiben éltek ők az
anyjával, amiben hittek az kártyavárként omoljon össze. Megrázta picit
a fejét és igyekezett meggyőzni magát hogy ez nem ennek a napnak a
problémája.

Órákkal később, mikor otthon elővette a könyvet, megborzongott az
erejétől. A nappalijában ült, az ablak felé fordított nagy foteljében
és rituálisan mély levegőt véve felnyitotta a Szőrös Könyvet.
Valószínűleg medvebőr lehetett a borítása. Inkább volt kisebb dosszié,
mint könyv. Lapjai kemény, merev anyagból voltak egymásra szorítva, de
nem voltak összevarrva, vagy tűzve. Egy egy rítushoz tatozóak finom
szalaggal össze voltak kötve. Gyerekkorában nem is gondolkozott rajta
hogy mi lehet, de most szembeszökő volt, hogy valami nagyon finom bőr
lehet. Az is egyértelmű volt, hogy vannak nagyon régi és vannak ár az
anyja által beletett lapok is. A rítusok leírása tradicionális volt,
archaikus vagy népieskedő nyelvezettel.
Laura lassan végiglapozta, minden egyes lapot gondosan
áttanulmányozva, kereste azt az egyet.
A Corriganus – állt az egyik kötegen. Laura kiemelte és sóhajtva
átolvasta a lapokat. Majd visszatette és a csukott könyvvel az ölében
figyelte az Alkotás úti forgalmat. Egy jó félóra múlva felkelt és a
notebookjával tért vissza. A fotel melletti kis asztalon jól megfért a
medvebőr irattartó és az Asus notebook. A jól ismert forrásoktól,
bioboltoktól és termelőktől megrendelte a szükséges kellékeket. A
Nimródékon mosolygott egy sort, hogy azonnal válaszoltak, de valóban,
neki csak a nyílhegyekre volt szüksége és a legjobb nyúzókésre ami
elérhető.
A korigent élesztő rítus több volt, mint egy harcos állítása. A
korigen amíg szolgál halhatatlan. Amíg a papnő életben van, a föld
visszaadja a korigent.
Laura lemásolta az ősi szöveget és rágyújtott egy dzsointra. Ritkán
élt vele, de most úgy érezte meg kell lásson összefüggéseket. Végül
felhívta Andreát, aki dicséretes gyorsasággal meg is jelent.
-Szia. - nyitott neki ajtót. - Gyere be, ülj le, ott a kávéd, jövök. -
darálta el és kiment a gangra, miután Andrea belépett.
A norvégnak tűnő minta az ajtón, valójában székelyfaragás volt.
Megsimította szeretettel aztán mélyen megvágta az ujját és a szomszéd
néni után maradt virágtartóra állva a szemöldök gerenda szélén kezdődő
bordához nyomta az ujját és mély torokhangon kántálva a védőverset
lecsurgatta a vérét, hogy az egy egy vékony csíkban megfesse a
mélyedéseket. Pár perc volt ez, semmiség, de annál durvább
védővarázslat. Felületes szemlélőnek fura karácsonyi díszítés, béna
gyerekdekoráció.
Bent Andrea nyugodtan várta. Laura leült szembe vele, kortyolt a
csipkebogyóteájából és belekezdett.
-Azért hívatlak, mert te nem beszélhetsz arról amit tőlem hallasz,
nekem meg kell az a kontroll, hogy valakinek mondom. Azt kérem, hogy
tedd fel a kérdéseket amik megfogalmazódnak benned, félelem nélkül.
Andrea bólintott, de érezte hogy a talaj máris ingoványos.
- Korigent fogok csinálni. - fogott bele Laura, mintha hétvégi terveit
mesélné nem nagy lelkesedéssel. - A korigen egy őr, egy zsoldos, egy
testőr, egy fizikai és mágikus védelmező, aki valaha ember volt.
Elődeim gyakran a legjobb harcosokat választották korigennek, abban a
korukban amikor a csúcson vannak. Ugyanis a korigen nem öregszik, és
bár megölhető, halhatatlan. Ha a halott testét földbe teszik az három
nap alatt újraéled amíg az őt kötő papnő él.
-Ez a papnő leszel te?
-Igen. Elődeim életében az emberek tudták, hogy korigennek lenni
dicsőség és fájdalom. A korigen iszonyatos kínokat megtapasztalva a
földdel lesz egyenlő. A teste ugyan emberi test, de a föld erejével
létezik. Nincsenek többé a papnővel ellentétes szándékai. Illetve… -
elrévedt egy pillanatra – vannak. Lehetnek. Kivételes esetben. - Újra
Andreára nézett és hidegen folytatta. - A rítus amit ismerek, ami
szerintem a rómaik által megkoszolva de a keleti kelta törzsektől
való, tehát semmiképpen nem ősmagyar, egy nagyon föld-központú rítus.
Sajnos ha az én korigenemet holnap lelövik egy pincében, amit gondosan
lebetonoztak, szerencsétlen nem éled újra csak ha kirohadt alóla a
beton, akkor meg már sokra megyek vele.
Andrea bólintott hogy érti.
Laura háttal ült az ablaknak. Ahogy bealkonyodott, a szürke ég előtt
fekete körvonalát csak a cigaretta parazsa világította meg. Időnként.
-Olyan rítussal kell kiegészítenem ezt a meglévőt ami a városi
viszonyokhoz alkalmazkodik. Beton, műanyag, üveg és fém kell bele.
Város kell bele. Mi a város? Acél hangyaboly. Hangyák. Ó jó! -
felemelte a fejét. - A hangyák jók. De mi még? Rekeszek, dobozok,
fülkék, kis szűk helyek, kaptár, méz, méhek, darazsak. Ó alakul ez.
Hangyák, darazsak, forró fém, forró üveg, beton, folyik, jó lesz.
Andrea pislogni sem mert.
-Méz, beton, üveg és fém.
-És a hangyák. - mondta Andrea óvatosan.
-A hangyák. Jó.
Andrea, a rendőr igyekezett az adrenalin szintjét kordában tartani.
Meghallgatni egy pszichopatát amint válogatott kínzásoknak készül
valakit alávetni, szinte megoldhatatlan volt. Andrea a pszichológus
azonban tudta, hogy Laura nem pszichopata. Illetve az ami, az nem
élvezetből bántja a másikat.
-Hogyan lesz?
-Nem kell sok. Elég lesz pár csepp. - elvigyorodott szomorúan. Arca
mint egy koponya derengett.
-Villany esetleg?
-Ohhh! - Laura tapsolt egyet és kellemes derengő fény lett. - Áram. -
Aztán hallgatott. - Nehéz napja lesz.
-Hogy zajlik egy ilyen?
-Rítus?
-Az elejétől? Hogy választod ki a megfelelőt?
-Az a legjobb, ha valaki maga akar korigen lenni. Az enyém akar. Én
nem akart ilyet, mert felesleges kínzásnak éreztem, de ő maga
jelentkezett hogy kellene. Neki kellene lennie. Öregebb,
tapasztaltabb, mint én, és jót akar nekem, úgyhogy belementem. De nem
akarom, hogy egy elavult ósdi szarság miatt meghaljon valóban. Ezért
meg kell védenem a városi dolgoktól. Tehát át kell menjen a városon
is, nem elég hogy felemészti a föld. - Sóhajtott.
-Tehát van egy jelentkeződ aki ezen végig akar menni?
-Igen. Anyámnak is volt, de nem merte rendesen végigcsinálni és amikor
az elszökött és a vonat alá ugrott nem éledt fel újra.
-Láttál olyat aki feléledt?
-Láttam olyat akinek meghalt a papnője.
-Nem hal vele?
-Nem. Onnan öregszik tovább. Öreg ruszin sámán volt. De már ő sem él.
-Honnan tudod hogy biztosan az volt?
-A bőrük őrzi a beavatás hegeit. Olyan a bőrük mint a sokat használt
jégpálya. Millió végtelen hajszálvékony hófehér heg hálózza, mg a
nyelvét is.
Andrea nyelt egyet.
-Miért akar az az ember korigen lenni?
-Azt akarja szolgálni ami én vagyok. - sóhajtott és kiitta a
csipkeszörp végét. - De én azt hiszem, hogy az egy korigenre eső
terhelést feloldanám ha kettő lenne.
Andrea önkéntelenül is rámeredt.
-Min könnyít ha kettő van?
-Mindenen. Ja hát a rítuson magán nem, pláne így hogy van város rítus
is... illetve mindjárt lesz, ha kitalálom, de aztán, a szolgálat 50
évén sokat könnyít. Például így aludhat. Nem kell folyton egy helyen
lennie velem. elküldhetem követemként, elküldhetem szememként,
fülemként és nyugodtan dughatok is vele, ha úgy tartja úri gusztusom,
mert addig a másik vigyáz. - kajánul elmosolyodott. - Akkor lássuk a
rítust. - azzal a notebookot Andrea ölébe adta. - Gépeld amit mondok.
Andrea az üres word dokumentumra meredt aztán jobbnak látta a ha gépelni kezd.
Laura végigvette az ősi rítust a modern anyagokkal. Nem kímélve a
jövendőbeli korigent. A forró fém majd üveg próba, az árammal veretés
éppúgy bekerült a sorba mint a méhek és a darazsak.
-A személyisége számít? - kérdezte Andrea miután egyértelművé vált,
hogy a rítus elkészült.
-Igen. Bár hűsége a papnőhöz megbonthatatlan lesz addig míg az él,
illetve az 50 év leteltéig. Aztán szabad. Elmehet vagy meghalhat
teljesen kedve szerint.
-Miért nem lehet erről tudni, hogy voltak ilyen népszokások?
-Mert ezek nem népszokások, hanem papi beavatás után alkalmazható
mágia. - megcsóválta a fejét – Mit tudunk a püspöki mágiáról? Semmit.
De attól még vannak.
-Még nem vagy papnő?
-Nem tudom. Olyan, mint anyám nem akarok lenni, olyan mint apám,
sokkal szívesebben, de ide vagyok kötve, feladattal, szereppel. Nem
lehetek egy alvilági divatdiktátor mocskos hóbortokkal, ha közben a
magyarságot kell dicső magaslatok fele lökdösnöm. - elfintorodott.
-Minek a korigen, pláne kettő?
-Ami megölte anyámat tegnap, az engem akart. De megölte anyámat.
Valójában még csak nem is tegnap. Én másféle papnő lennék mint anyám.
Sokkal kevésbé elvakult, de ezért nyitottabb is, sebezhetőbb. Most
valóban védelemre van szükségem.
-Részvétem.
-Kösz. - válaszolta gépiesen, aztán felállt és kivette Andrea kezéből
a gépet. - A következő találkozónk is itt lesz.
-Beszélhetnél a haláláról.
-Beszélhetnék.
Andrea ácsorgott még egy kicsit aztán elköszönt és távozott. A lifttől
visszanézett és észrevette a piros mintát ami érkeztekor még nem volt
az ajtó körül. Visszament és megnézte. Csodálkozott, hogy nem
emlékszik rá, mikor ez szinte évszázados belemaródott nyom, nem piros
minta. Vállat vont és hazament, kivételesen igyekezve elfelejteni a
hallottakat. De Laurát se lecsukni, se elfelejteni nem lehetett.

Csak egy litánia

Telihold volt. Ezüstkés utáni, amolyan vigasztaló telihold. Az ezüstkés jól sikerült. Nagyjából bármit fel tud most már áldozni a Földnek. Legyen élő vagy holt anyag. A mai nap a mondáké lesz. Hajnalban elkezdi és a meghatározott sorrendben felmondja mindet. Már tett ilyen vizsgát a nagyanyja előtt, de ez most komolyabb volt, mert a végén, ha jól megy látomást kell lásson. Az áldozatait a Föld elfogadta így nem volt mitől féljen, de mégis félt. Annyira félt, hogy egész nap a vécén ült és fosott. Estefelé teljesen kiürülve előkerült és felöltözött a vizsgához. A nagyanyja a Margitsziget sarkában várta. Egy neki odaszállított karosszékben ült, és a botjára támaszkodott. Ott állt mellette Laura anyja is, összeszorított ajkakkal.

Laura sosem kérdezte milyen volt az ő vizsgája. Kislányként kérdezgette, hogy ő hogy csinálta. De választ, valóságos válaszokat sosem kapott. Később Zalánnal beszélt néha ilyesmiről, de mielőtt komolyabban össze tudtak volna barátkozni Zalán lelépett. Ismét egyedül maradt és ott és úgy keresett információt ahogy tudott.

A Duna csendes volt. A sirályok aludtak már, a Hold ragyogott rájuk. Ő odalépkedett az apró kavicságyon a nőkhöz.

-Jer leány. Adj bizonyosságot rátermettségedről az Anyának. - mondta az anyja.

Laura kilépett a cipőjéből és a holdra emelt arccal bokáig a Dunában elkezdte a teremtésmondákkal, aztán a honfoglaló mondákkal folytatta. Úgy fordult ahogy a Hold haladt az égen, és nem mozdult pedig a Duna vize időnként a combjáig vert ha egy motorcsónakos szerelmespár elhaladt mellettük. Aztán folytatta az államalapító majd a királyok mondáival. A hold lassan elindult a zenit felé. Ő akkor ért a börtön és háborús mondákig, amiket már a nagyanyja írt a történelmi tényekből és a halottak szavaiból. Sikerült jól tartsa a tempót és pont befejeznie míg fent volt a hold.

Amikor végzett rituálisan megmosta arcát a vízben és a nagyanyja felé fordult.

Aztán eltüsszentette magát.

Lehunyta a szemét és várt. Hallotta a szék reccsenését ahogy megkönyebbül a nyaganyja súja alól. Hallotta a kavis csikordulását a léptei alatt.

-Jer ide leány. - mondta a nagyanyja. Laura kinyitotta a szemét és látta hogy az öregasszony a víz szélén áll. Nem lép bele. Laura vetett rá árnyékot a laposan még pislákoló holdtól. Kitakarta az öregasszonyt.

Volt valami Laurában ami merész impulzív tettekre hajtotta, valami ami nem mérlegelt és sokszor nem is érdekelték a következmények. Most ez a valami fogatta meg vele az öregasszony kezét és rántotta be magamellé a vízbe. Róza asszony felsikkantott és ellökte magától Laurát aki elesett a vízben. Róza asszony elkezdett kibotorkálni és közben Laura anyja szitkozódva támogatta ki az idős nőt. Laura csak a fejét emelte ki a jeges vízből. A bőre elzsibbadt, a lábát rég nem érezte már, az ágyéka sajgott, hiába tudta, hogy ha hazaérnek egyetlen teával elmúlasztja magából a hideget, mégis. Az izmai reszkettek, mert a hold nem ad meleget. A hold tükör, a hold kapu a túlvilágra, ahogy víz is, ahogy a sziget szem és kapu és száj és átjáró egyszerre. Ezért itt kell elmondja a magyarok történetét, itt kell befogadja őt a föld. De Laura tudta hogy ez formaság. Mindig is ő volt a föld. Nagyon rég óta már. A szíve haragudott, hogy soha nem állnak mellé azok akik osztoznak a sorsában. Pedig tudtára adták, hogy ezen végig mentek ők is. Mégsem támogatták, nem erősítették, nem mutattak együttérzést. Csak végigvezették ezen, szemlélődve, kritikusan, szigorral. A szíve lassabban vert, a szája vérzett kicsit ahogy a sok beszédtől kiszáradt. A vér íze a folyó mocskosságával keveredett. Belemarkolt a kavicsba és érezte hogy egy vele. A két nő mint két üres csigaház, amibe egy egy rákocska költözött. Ijesztgetik őt, ez a két banya. Őt aki maga a föld? Hogy merészelik? Erősebbek. Még mindig erősebbek. - gondolta aztán vacogva felemelkedett és utánnuk kiálltott.

-Miért én? Miért én? Nem akarom ezt! Nem akarok papnő lenni! Nem akarok! Nem leszek olyan mint ti! Nem!

A két nő megfordult és a nagyanyja elnyílt szájából hörgő nevetés harsant.

-A legnagyobb ajándékot kaptad te hálátlan kis szuka. A hatalmat egy nép és egy föld felett. Megkaptál mindent és még azon felül is. Fogd be a szád és viseld ennek a terhét is, nem ám csak az élvezet.

Laura állt és nézte őket. Vak volt rájuk. Sehogy nem volt képes ártani nekik, se mágikusan se fizikailag. Már próbálta,

-Elhagylak titeket.

Róza asszony nevetett.

-Próbáld meg. Okosabb is lehetnél ennél. Sajnos nem sikerült minden jó tulajdonságot vegyítenie anyádnak. Nem lettél valami eszes. - legyintett és elfordult. Ott hagyták.

Laura hanyatt dőlt a vízben és hagyta hogy az megtartsa. A rítus ereje, az áldozatok még ott lebegtek körülötte. Kérhetett a földtől bármit.

Felállt és felment a hídra, onnan bement a Moszkva térre és felment az Alkotás útra és bement a házba ahol régen laktak, a lakásba amit elhagytak. Még ott lebegtek a balul sikerült mágiák, de ez őt cseppet sem zavarta. Berugta az ajtót és bement a középső szobába. A parketta sötétje uralt mindent. Amikor kislány volt el akart szökni. Mostanra tudta, hogy ez lehetetlen. A híd alatt valami megváltozott benne. A föld jobban súgott neki, mint még soha. Érezte mi a helyes, mi az amit a föld akar tőle, mit akar általa. Megállt hát a mocsokban, az asztrális befertőzött szobában és levette a ruháit. Kántálni és búgni kezdet a teremtés mondát és a lassan középről indulva spirált rajzolva kicsavarta belőle a maradék vizet. Aztán beállt a spirálba és hagyta hogy kifollyon belőle egy kis vér és egy kis vizelet és lassan keringve és dúdolva megtisztította és a magáénak dedikálta a teret. Lassan transzba esett és bejárt apró topogó léptekkel minden négyzetcentit a szobában, neki nyomta a testét minden falnak, olyan magasra nyújtózva ahogy csak bírt. Aztán lerogyott és elaludt. Mikor felébredt lilára fagyott ujjakkal felhúzta a ruháit és visszament az anyjához. Összeszedte a ruhát és visszaindult az Alkotás utcai régi lakásba, mikor az anyja elé lépett.

-Hova indulsz?

-A magam vackába.

-Nem állsz késszen.

-Nagyon régen készen állok.

-Ne merészelj ellent mondani.

-Ne állj elém.

-Elveszel.

-Már réges régen elvesztem. - intett hogy adjon neki utat, de az anyja nem lépett el az ajtó elöl. Laura újra kiengedte azt a hideg tüzet ami időnként eluralta.

-Tudod sokszor nem voltam ott. Kívülről néztelek titeket ahogy használtok. - mondta azon a recés férfias hangon amit ilyenkor használni szokott. Igaz eddig csak a zugban használt szeretőivel. Az anyja elfehéredett és hátra hőkölt.

-Mi? Ki? Mi ez? - makogta. Laura megragadta az anyja nyakát és odébb tette mint valami bábút.

-A régi lakásban leszek.

-Eladom azt a lakást. Ne merészelj oda menni. Itt maradsz!

-Kifizetem.

-Miből fizetnéd? Nem állsz meg még a lábadon, te szerencsétlen.

Laura fölé magasodott és látta mennyire dühös az anyja.

-Tudod hol találsz, de csak akkor keress ha a földet keresed. - mondta és az előszoba tükörben meglátta az eltorzult arcát és narancs fénnyel paráztsló szemeit.

Egy egész hónapig dolgozott a lakáson, mire megtisztította. Kifizette az anyjának és soha többé nem aludt vele egy fedél alatt. A lakásban a növényeket külön külön megáldotta. Aztán megnyugodott és végre úgy aludt, első alkalommal egész eddigi életében, hogy nem riadt valami rémálomra. A nagyanyját a rítuskor a parton látta utoljára. Az anyját pedig azokon az alkalmakon amikor a politikusainak jósoltatott vele.

Gyógyítás

Kellett pár hónap mire magára talált. Aztán egy nap megjelent egy asszony az ajtajában.

-Asszonyom, kérem... - nyelt egyet és nem folytatta. Laura nézte a nőt és valami derengett. Valamikor vagy egy két éve már járt ez a nő itt, és valami termékenység varázst csináltak. Több is lehetett az már. Nem sokkal az előtt, hogy elköltöztek. Addigra olyan szennyezett lett minden, hogy az anyja mágiái már nem működtek.

-Jöjjön be. - morrant Laura és kinyitotta az ajtót. A nő bement és kissé meghajolva megállt az ajtón belül. Harmincas nő volt, átlagos külsejű, vallig érő barna hajú, kardigános, autós.Laura nem kérdezett csak állt vele szemben.

-A kislányom, Panni... egyre rosszabbul van. És... - nem nézett Laurára csak egyre jobban maga köré fonta a karjait. Vékony nő volt. Ideges, fázós tipús.

-Mi a baj?

-Azt mondják születési... de tudja... talán emlékszik. Jártam az édesanyjánál itt. - Itt nézett először Laura szemébe aztán elhallgatott Laura arcát látva. Laurafélrehajtotta a fejét mint egy madár.

-Hol a gyerek?

-A kocsiban a bátyámmal.

-Hozza fel. - mondta Laura és hátat fordított a nőnek azzal bement a nappaliba hogy a szoba közepére húzza az ebédlőasztalt. A nő azonban utánna jött.

-Mennyibe fog kerülni... kérem. - nyelt egyet.

Laura elengedte az asztalt. A szoba, a lakás nagyon drága minőségi anyagokból készült exklúzív tárgyakkal volt berendezve. Rajta magán is egy nagyon finom köntös volt. Nekidőlt az asztalnak.

-Meg lesz az ára. - mondta nyugodtan - de azt Ön szabja meg.

Balül elmosolyodott saját magán. A nő állt és bámult.

-Megnézem, meglátom, aztán ha tudok valamit tenni megteszem, maga meg megmondja mit ér ez meg.

-Mindent mozogtak a nő ajkai. Laura halványan elmosolyodott. Tudta, hogy a baj idején minden a baj elmúltával semmivé változik elgtöbbször.

-Induljon. - mondta a nőnek és visszafordult az asztalhoz.

A gyermek egy hároméves forma kislány volt, talán down kóros lehetett, de Laura nem tudta az orvosi szavakat az emberek milyenségére. A kislány sírt, halkan és kétségbeesetten. Laura kivette a férfi kezéből és leültette az asztalra. A gyermek nem akart csak nyújtogatta a kezét az anyja felé.

-Jöjjön. Üljön ide szembe velem, ölében a gyermekkel..

-Panni...

-...és mikor szólok, fogja meg jól.

Ahogy a kislány az anyja ölébe ült megnyugodott kissé. Laura megnézte őket és látta amit látnia kell. Kiment a kamrába és behozott egy üveg lekvárt. Nem barackot hanem szilvát. Jó savanyú szilvalekvárt. Alvadt vér színűt. Kinyitotta és két ujjal kikanyarított egy adagot belőle és begyűrte a saját szájába, aztán egy kanyarításnyit a gyerekébe, aki elhallgatott a döbbenettől. Laura leült szembe velük és elkapta a szemkontaktust a gyerekkel. A lekvár egyszerre csusszant le mindkettejük torkán és Laura belenyúlt a lekvárba két ujjal és belehúzta a kislány kezét is.

- A föld ereje száll a fámban, a nap ereje száll a gyümölcsben beléd legbeléd, fogadd el erőmben elébb, haljon benned éledjen újra, hamarjában hasad csikarja tolja, halljam mint énekel a fán, kis rigóm, kis tubicám, adjad földnek, adjad napnak, adjad nekem, adjad magadnak. - mondta a gyereknek, az tátott szájjal figyelte. Laura megérintette a nő karját aki kicsit feszesebben fogta. Laura pedig belenyomott még egy ujjnyi lekvárt a gyerek szájába és elmondta még egyszer a mondókát. Érezte ahogy a lekvár utat tör és megérinti a kis gyomor és belek minden kis centijét. Laura uralta az anyagot és ismerte a bűzigeéket. Tenyerét a kislány hasához nyomta, miközben az ujjaik összeértek a lekvárban. A kislány összerezzent és sírni kezdett mikor a lekvár egy pontot elért. Laura lehunyta a szemét, és gyógyítani kezdett. Kisimogatta a rosszul fejlődött beleket, a szűkületeket kitágította, a letapadásokat feloldotta és elégedetten hagyta hogy végre kijöjjön minden alul ami eddig elakadt. A kislány sírdogált egy kicsit aztán abbahagyta és csak nézett Laurára.

A hangok amik a pelenkába csomagolt kis testből jöttek egyértelműek voltak.

-Csak szorulása volt? - szakadt ki a döbbenet az anyjából.

-Nem.

-De...

Laura felállt.

-Készen vagyunk. Mehetnek. A kezében a szilvásüveg oldalán lassan csurrant egy adag lekvár.

A nő felállt.

-Ha újra..- kérdezte bizonytalanul miközben átadta a kislányt a férfinak.

-Nem lesz rosszul. - mondta tárgyilagosan Laura, aztán odaadta az üveg lekvárt. - Vigye el. Ha mégis, ebből adjon neki, csak egy kanállal. Nem többel.

-Mi baja volt?

-Mindenféle össze növés és szűkület a beleiben, lerakódások, tapadások. - mindegy már. Jó most már. - rápillantott a kislányra aki el is aludt a férfi vállán.

-Köszönöm.

Laura biccentett.

Kikisérte őket.

-Ha más baj lenne vele, hozza ide. Anyám... nem igen foglalkozik már így betegekkel.

-Tudom. mondta szomorúan a nő. - Elküldött. Azt mondta nem is kéne éljen Panni, olyan beteg. Örüljek minden napnak.

Laura felkapta a fejét.

-Mi?

-Azt mondta ezer baja van. Csoda hogy még él.

-Hozza vissza. - Laurában felment a pumpa. Mit nem vett észre? Mit nem vett észre? Kivette a kislányt a férfi kezéből és lehúzta a ruháit. A nő nyúlt érte, de Laura nem adta. Bedugta a köntöse alá a csupasz bőrére és úgy burkolta be magukat újra a köntös puhaságával. Ölelte magához, mintha tulajdon gyermeke lenne. Keringett vele és a kislány el is hallgatott. Simogatta a hátát cirógatta a fejét dúdolt neki, míg teljesen el nem andalította, akkor gyorsabb fordulatra váltott és az anya teljes megrökönyödésére forogni kezdett vele.

Egy vagy velem, kis virágom,

egy vagy velem, édes álmom,

egyben vagyunk a világon,

tojás magban, szárban, lábon,

Egy vagy velem kis virágom.

Lelkem lelke mélyben lángom...

Ahogy forgott a haja kibomlott és beterítette őket. Aztán lelassított és megállt. A gyermek aludt. Laura fogta és nem moccant.

-Nincs baja. Kicsit a szeme, kicsit a füle, de ennyi baja bárkinek van. Kicsit haragos, kicsit lassabban gondolkodik talán, de tud mást. Boldog lehet. - mondta lassan aztán visszaadta az anyjának és nem törődött vele, hogy meztelen testét meglátják. Bement a hálóba és kihozta a kis kalinbát amit a napokban vett. - Ezt tartsa a keze ügyében. Szeretni fogja és jó lesz neki ha szomorú. Csak akkor lesz agresszív ha nem tudja kifejezni máshogy a szomorúságát.

Az anya csak állt, míg a férfi öltöztette a gyreket aki olyan mélyen aludt, hogy fel sem ébredt.

-Köszönöm. De.. miért?

-Nem tudom. - Mondta szokatlan érzelmesen. - Nekem is időnként sokkal szörnyebbeket hazudott mint ami valójában volt. Ne féljen. - azzal intett nekik hogy induljanak.

-Kérem... - fordult vissza a nő az ajtóból. - mivel tartozunk?

-Tudja maga azt jól. - nem moslygott. - fizesse ki ahogy helyesnek érzi, azzal amivel úgy érzi, hogy ki van egyenlítve.

-El sem tudom képzelni mi lehet az.

Laura vállat vont és becsukta az ajtót mögöttük. Hosszú ideje először boldog volt.

"Big dreams, gangters..."

crossover Horizonttal

A városnak varázslatos fekvése volt. A folyó, a környező dombok és az a nagy parkként megtartott sziget a közepén sajátos atmoszférát adott neki. Vancouver jutott eszébe róla. Mintha annak a sokkal fiatalabb városnak lenne valami korai terve ez, a világ másik végén. A klasszicista épületek, a hidak és a golyónyomok a szűk utcákon hunyorogva napozó házak oldalán, a kis zsúfolt parkok és a villamosos körútakon haldokló fák tették bele azt a melankóliát amivel Hien össze tudott kapcsolódni. Az élete kavicsos medrében gyalogolt már évek óta. Lengyelországban azonban, vendégségben egy családnál akik saját maga unokájának hitték mgvilágosodott. Az álmok hazdnak és csalnak, ő mégis elindult a nyomukban Budapestre, hogy találkozzon az üvegbuddhával.

Manna Vollentus egyik imája szólt az üvegbuddhához és azért könyörög benne, hogy az üvegbuddha kiengedje végre a lángot amit testében őriz. Manna Vollentus bár egy marokkói szitár-pop zenekar énekese, Vic után ő a legbefolyásosabb guruja a kultista tradiciónak. Próféciái és imái újrarendezték az erővonalakat Doiseteppen az elmúlt hónapokban. Hien hajlamos volt távolságot tartani a többi tradiciótól, lassan a sajátjától is, de Mann szövegei túl pontosak voltak ahhoz, hogy engedje elsiklani a figyelmét felettük. Álmában szólongatta is Mannát, miközben a szarvast követve beront a Pusztába és megáll az üvegbuddha előtt.

Budapest vakfolt. Annyira vakfolt, hogy még Jude sem tudta megmondani, mi az amitől szinte láthatatlan a tradiciók és a technokrácia számára is.

-Beteg egy hely az. - zárta rövidre Jude a telefonbeszélgetésüket két nappal az után, hogy Hien találkozott Vincével.

-Emmát is ott találtad. Bejárásod van oda.

-Van. Igen, de soha nem tudtam megvetni a lábam, ahogy Emma sem tudta megvetni a magájét sehol. Olyan mintha itt valami más szabály erősebb lenne. Mintha valami odaátról birtokban tartaná ezt a földet vagy ezt a népet vagy mindkettőt.

-Nincs ilyen, hogy magyar nép, bíró.

Hallgattak.

-Megvan a saját rendszerük. Nem feltünően, mint egy maorinál, nem látványosan mint egy dél-amerikai indián törzsnél. Ők itt majdnem láthatatlanok. Egy a sok fura kelet-európai nemzetből, akik még nem forrtak egy nemzetté európaiként. De ez csak a látszat.

- Umbralord vagy démon?

-Nem tudom. Nem olyan amit néven tudnék nevezni. Sosem láttam, sosem éreztem a nyomát, csak a búrát érzem meg ami felettük van. Nézheted, de nem nyúlhatsz hozzá.

Hien hallgattot egy kicsit a bíróval aztán megköszönte és elköszönt. Túl keveset látott itt ahhoz hogy megijedjen és sokkal keservesebben igyekezett nem bevonódni a nagy eseményekbe ahhoz, hogy meg ne próbáljon maga is bebújni a búra alá.

A sziget szemébe ment hát. A Legnagyobb fához. Megült a tövében és meditált. A férfi aki mellé lépett nem volt se élő se holt. Ezer darabból építették újra és újra. Elsőre azt hitte hogy a hegektől szürke vérfi egy goul. Amikor az tisztelettel meghajolt Hien előtt az akasha mester zavarba jött. A férfi szemében a sajátjáéhoz hasonló időtlen ragyogás áradt.

-Megzavarhatlak egy pár szó erejéig, mester? - kérdezte a szétszaggatott férfi.

Hien felállt és maga is meghajolt.

-Nem zavart meg...
-Korigen. - a férfi nem nyújtott kezet európai módra, hanem meghajolt ismét.
-Hien Shung. - struktúrált elméje már adta is a választ. A korigen egy ősi kelta tündérmágia végterméke. A tökéletes testőr egy halandó harcosból, aki szimbiózisban él a földdel és azzal aki megalkotta őt egy nyers és brutális mágia segítségével. Tündéreké lenne ez a föld? Hien belül elmosolyodott annyira kedvére való lett volna ez a válasz.

-Hallgatlak korigen.

-Te nem fogsz elmenni innen egyenlőre... látom...

Hien bólintott, pedig még ő maga sem fogalmazta meg ezt így magának.

-... ez esetben szeretnék kérni tőled valamit... én és nem az úrnőm.

Hien állt és várt azzal a nyugalommal ahogy a sziklák várják a sivatagban az esőt. A korigen közelebb lépett és nyitott tenyereit maga elé emelve beszélni kezdett.

-Az úrnőm megalkotott engem magából és abból aki addig voltam, és most érzem őt és használom a korábbi magam tudását az ő javára. De a korábbi magam igéretet tett amit nem szeghet meg és most vissza kell térjek a korábbi életembe amit nem tehetek meg csak úgy, ha az úrnőm elenged a kötelékből.

Hient kirázta a hideg.

-Az úrnőm azonban gyenge hajtás a sűrű erdőben. Nagy nemes tölggyé nőhet, ha van aki vigyázza, hogy a többi, az a sok akácfa ki ne szívja a velejét. A szarvas alakú lelegeli a kisebb cserjéket körüle, a sas alakú elhajtja a többi legelésző állatot, amíg hullik rá eső és fény. De kell aki bejárja a vidéket, hogy elijessze a favágókat a közeléből, vizet hordjon rá ha aszáj van és összegyűjtse a termését az embereknek, akik a tövébe ülnek, és lombja között alva adjon álmot az álomtalan szemekbe.

Hien megborzongott és meghajolt.

-Nem lehetek a korigenje semmilyen tündérkirálynőnek.

-Ő nem az, ahogy én sem vagyok már úgy ember. - odalépett a fához és tenyereit szorosan rászorította. - Én ültettem ezt a fát és én keltettem életre az úrnőt is. De ahogy a fáimat elhagytam érte, most őt is el kell hagynom valami fontosabbért. Állj be mellé szabad akaratodból, azért ami te vagy és azért ami ő, és elnyered érte jutalmul az üvegbuddha lángját.

Hien állt és nézte. Minden képessége kicsorbult rajta. Embernek látta, egy ezerszer összetört embernek, aki lát. Lát a szemével, a bőrével és a szívével is, de nincs szava és nincs módja szólni ezekről.

-Honnan tudsz az álmomról?

-Manna Vollentusnak én adtam nevet, mikor 17 évesen újat keresett magának.

-Hm.

-Testőrködés, csak ahogy te képes vagy, minden érzékeddel. Teljes ellátás és tradicióktól távoli élet, amit tudok ajánlani... kérlek.

A férfi a fához beszélt, de Hien érezte hogy kitölti a teret, a szigetet, a földet és a fát minden szava.

-Ki az?

-Laura, Szentgyörgyi Laura, ennek a földnek a megtestesülése.

-Mit kell udnom még róla?

-Negyedrészt démon, felerészt ember, felerész helyszellem, akaratos, nem kedves, szeszélyes de nem kegyetlen, magányos. Ami fontos, hogy nincs tudatában az erejének. Ebből adódik minden nehézség. Ha ez nem így lenne, rád és rám sem lenne szüksége.

-Nem leszek korigen.

-Nem leszel korigen. Testőr leszel és támasz és barát és harcostárs és képviselő és diplomata és komornyik és masszőr és...- elmosolyodott és visszavette az erejét a testébe. Újra csak egy viseltes test volt egy öreg fáradt lelken. - Kérlek.

-Ha neki megfelelek, elfogadom.
-Menj holnap el hozzá. Várni fog.

A korigen ismét meghajolt és elment. Ott hagyva Hient az ígéretével amit hirtelen érzelmi roham váltott ki, annak reménye, hogy kitörht az ismétlődő történelemből, hogy nem kell ismét a lélekfaló karddal a kezében a náci démon elé állnia. Védeni egy helyszellemet aki kicsit még démon is. Nem gonosz, azt tudta és érezte. Hol akkor a démoni rész? És mivégre a szarvas és a buddha mellé? - meghajolt a fa felé fordulva és elindult körbe a szigeten. Megkereste magában Rivert és Leot és bejelentette hogy marad még. River elengedte zokszó nélkül, de Leo csalódott volt kicsit.
-Kibúvókat keresel. - mondta megrovón a linken át.

-Magadat látod bennem, Leo. Keresek, kibúvok és találok és megköttetetk.

-Jövő héten meglátogatlak.

Hien elmosolyodott.

-Várni foglak.

Az este leszállt, de a futók nem lettek kevesebben a szigeten. Hien haza ment a pici lakásba ahol addig Vince lakott és miután ivott egy csésze teát lefeküdt aludni, abban a reményben hogy újra álmodik a Pusztával és a sorssal.

Világos beszéd

A metróalagút csövében három méterenként égtek a szolgálati fények. A sínek újonnan csillogtak a hajtányon a fiú megköszörülte a torkát. A vak férfi nyögve lekászálódott a hajtányról és megállt a sínpár között pár lépéssel a nő mögött. Laurán aznap is hosszú ruha volt, aminek alját a megelőző 17 nap rojtosra szaggatta. Hátranézett elsősorban Lászlóra, majd a hajtányon kuporgó fiúra és végül Hienre. A testőr szeme nyugodtan pislantott. Lauravisszafordult és László halk hangjaival összhangban ő is elkezdett halkan énekelni. Ahogy a hangerő nőtt, ahogy a dobos fiú megtalálta a stabil ritmust, ahogy László kitárt karjai között elrepültek a denevérek Laura leguggolt és a kis szórófejes spricniből kipermetezett egy keveset a sínek közé. A hangjuk tiszta volt, de nyers, a dob ősi, szívritmust játszott. Gyenes vak szemei nem ezt a világot figyelték. Hien körülpillantott. A falakelvezető résein nedvesség szivárgott. Itt-ott már felütötte fejét a penész. A betongyűrűt kívülről haragosan préselte össze a föld. Hien nem tudta hogy föld, vagy szikla e amibe fúrtak, de érezte a környezet ellenségességét. A szervizfények pislákoltak.

Vagy egy órája haladtak így, mikor László hanga megváltozott, előreszegte fejét és egy vakot meghazudtoló figyelemmel fürkészte a derengő alagutat. Laura felegyenesedett. Hosszú ruhájába rejtette a spricnit és elővette a kis fiskars kést. A fejét kissé elfordította. Hien némán kereste az okokat és valóban, valahol az érzékelése határán megmoccant valami. Az akasha mester leereszkedett az ösztönei szintjére és azonnal kivette a folyosón áradó fenyegetést. Olyannak tűnt, mintha a folyosó fizikai valója keresztezne valami umbra csatornát és a kettő jelentősen zavarja egymást. A quintesszencia kavarogva bomlott és épült újra minden pillanatban. A társaság nem volt kabal. Laura és a két sámán nem tudott egymással tanácskozni elme link híján, mert ha abbahagyják a kántálást megszűnik a folyosó szövése. Hien előrelépett és megérintette László vállát. Laura hátralépett egészen eléjük.a karjain finoman patakzott a vér és sűrű cseppekben vált el a könyökétől. Térdre ereszkedett László előtt és a vért simogatva kente a földre és a sínre. A vércseppek elindultak és az ének megváltozott harmóniájába simulva vékony vonallá rendeződött és a fejük felet összeért a mennyezeten. Hien megérintette Laurát is. Mikor a nő nem reagált finoman besiklott mindkettejük elméjébe és elkezdte átadni egyik tapasztalatát és szándékát a másiknak. A dal nem zökkent de a két varázsló gy percre moccanatlan maradt. Hien pedig mint egy kifeszített béka állt közöttük és megértette hogy miért nem lehet ez a csoport kabal.

Gyenes László vaksága több volt a látása hiányánál. Iránytűjét vesztette. Kapaszkodóját a valósághoz. Amióta nem látott a szemeivel elkezdett minden pillanatban látni valamely más érzékszervével. Sajnos ez azt jelentette hogy umbrába lát. Gyenes László addig nem látta a szellemvilágot. Az agya nem is fogta fel mit érez, de Hien tudta, látta, érezte. Gyenes egy hajszálon egyensúlyozott annak érdekében, hogy megőrizze a józan eszét és erről nem beszélt Laurának sem. Hien elborzadt a felelőtlenségtől és automatikusan visszatartotta, hogy ne a csata közben zilálja szét őket ez a dolog. Eldöntötte, hogy saját erejével tartja meg a sámánt ha esne, és nem értette hogyan csinálhatta végg így az elmúlt napokat itt.
Laura egészen máshogy volt szörnyű. Amit a nőből addig látott az egy furcsa milliomosnő szeszélyei voltak, aki megértette hogy a hatalom és a pénz kötelez, de nem érezte amúgy a tettei súlyát. Belül, Laura elméje egy raktár volt. Hegesztett vasketrecekbe zárt tudással és emlékekkel. A ketreceken moha nőtt, a lakatok épek és tiszták voltak. Laura a probléma hatására előkapkodott a ketrecekből dolgokat, de mindent mindig gondosan visszazárt. Hen ámulva nézte a nőt, ahogy érintése nyomán megolvad a fém. A nő a saját tudatában egy csinos műanyag mögé szorított szörnyeteg volt. Izzó vöröslő sebekkel, egy patkány kezeivel és egy csótány ízelt apró lábaival. Hien nem tudott kapcsolódni hozzá. Döbbenten nézte és egészen megfeledkezett Lászlóról. Egyszerre Laura belső énje észrevette őt. Az izzó fej odanyúlt elé és a villás nyelv körülnyalogatta őt, mint egy kígyó. Hien ösztönösen harckészültséget vett fel.
Kint a folyosón az umbra lények alakot öltöttek és olajos átfolyásként kezték elemészteni a folyosót. Laura vére várt, ahogy Gyenes és Hien is. Mással voltak elfoglalva.

-Te nem én vagyok. - sziszegte a Laura démon
-Hien vagyok, a testőröd.
-Nem lehetsz itt.
-Valóban nem. Segíteni akartam, hogy összhangba tudj lépni Lászlóval.
A lény tekintetében ott volt a nő, és ott volt a démon is. A démon fújt és Hien arcán megpörkölődött a bőr. A nő tétlenül várt míg a démon uralkodott, aztán az megragadta. Hien nem harcolt, hagyta magát. A nő patkánykezei felemelték és még közelebbről megnézték. Olyan közelről, hogy Hien szemei kiforrtak a démon hőjétől. Hangja nem volt, csak reszketett.
-A korigenem elment, és téged hagyott helyette, bárki is légy. Menj hát és mutasd meg a tudásod, harcosom. Ha elbuksz, nm is voltál érdemes erre a feladatra. Ha túléled sokkal többet tudunk majd egymásról.
A keze elengedte Hient és a kiégett szemeken át belé hatolt mint egy egy lián. Kint a világban Hien felsikoltott. Gyenes abbahagyta az éneket és megérintette Laurát. Laura pedig felkelt és lerázta a válláról a kezet. Megragadta Hien haját és felemelte a ziháló harcost, aztán előre dobta a folyosón. A fiú a hajtányon tovább dobolt.
Hien gurultában összeszedte magát és talpra érkezett közvetlenül a szellemcsapás szélén. A kard a kezében volt, a szeme újra ép. Érezte magában a démon figyelmét, és érezte Laura jelenlétét.
Ugrott. A szellemcsapásban felbolydultak a létezők. Ő ugyan nem látott saját magától, de a démon mutatta neki amit látnia kellett. Hát lecsapott újra és újra. Újra és újra é újra. A démon kacagott és keményen szorította őt. Gyenes újra énekelt, a fiú dobolt. Aztán valami megragadta Hien vállát. A harcos megpördült és csapott. Laura állt vele szemben, teljesen bevérzett szemekkel, csatakosan, sárosan. A nyelve villásan tapogatózott előre,a kezei védekezőn maga előtt. Hien nem csapott le rá, pedig a démon nyomta volna erre.
-Ne, ne ne... - motyogta Laura és egészen közel lépett bele az áradatba. A szellemösvény ereje megemelte a nő fonatait. Hien elbűvölten nézte. Az ellenállástól remegett kezében a kard.
-Ne üsd. - Laura lehunyta a szemét és pengéjénél fogott a kardra. A démon felsikított és visszatakarodott Laura elméjének mélyére. Hien gyomra diónyi volt ahogy ott állt, elbukva a nő előtt. A szellemek sikoltozva áradták körül őket.
-Bocsáss meg. - suttogta Hien és meghajolva feje felett nyújtotta a kardot Laurának aki nem törődött vele. Lefeküdt a földre oda az áradatba és szétterpesztett kezekkel, lábakkal beleengedte magát a földbe.
Hien fölé állt s a kardot visszadugva a tokba, a nő hátára fektetett tenyeréből árasztotta vissza Laura testébe a quintesszenciát. Egyszerre teremtette újjá magát és rothadt az a test. A súlya, az akarata a szándéka súlya azonban lejjebb kezdte nyomni a szellemösvényt a fúrt alagút alá. Gyenes szinte kántált, Hien pedig csak gyógyította folyamatosan Laura testét.
Vagy egy órába telt mire a szellemösvényt eltérítették. Utána ott ültek, ki a hajtányon, ki egyszerűen a falnak vetett háttal még egy jó darabig. Gyenes elaludt, a fiú felment elszívni egy cigit.

Hien feltápászkodot és odament Laura elé. Leült a sarkára és előre hajolt Laura lába elé.

-Sajnálom...
-Én is. Megértem... - mondta halkan a nő. - Jobb is így...
Hien várt.
-Nyugodtan indulj. Nem kötlek meg. Semmi részemmel.
Hien várt egy darabig aztán felemelte a fejét és visszaült a sarkára.
-Nem kellett volna bemenjek az elmédbe. Azt gondoltam ezért hoztál magaddal ide.
-Legalább pontosan látod mi vagyok.
-Fogalmam sincs mi vagy te.
Hallgattak.
-Olyan, mintha megszállt volna, de közben meg te vagy az is. Mégis. Kordában tartod, megzabolázod.
-Jah. Kímélj meg a szánalmadtól. - Laura nem nézett rá. A kis fikars kést tisztogatta.
-A démonfertőzöttség nem így néz ki. Egy démon sem ilyen. De te mégis valahogy az vagy. Miközben folyamatosan gyógyítod ezt a földet. A szellemek szétzavarása helyett addig birkóztál velük, íg arrább toltad az ösvényüket.
Laura eltette a kis kést és végre ránézett Hienre. A szemei még mindig elég véresek voltak.
-Jöhetek eztán havonta megcsinálni. - Felhúzta a térdeit maga elé.
-Felborítod a dogmáimat, a hiedelmeimet. Felrúgod a természeti törvényként ismert állításokat. Teljesen kihúztad a talajt alólam. Nem tudom hányadán álljak veled. Hosszú életem folyamán démonok ellen is harcoltam eleget, de te inkább vagy valamiféle helyszellem testben, mint ember vagy démon. Félem és tisztelem az erődet, de kiszámíthatatlannak látom mikor melyik feled van uralmon.
-Pedig nagyon egyszerű. Ha nem világít a szemem nem vagyok rossz passzban.
-Persze. - Hien lehajtotta a fejét. - Ilyen értelemben nem félek tőled és nem bántam meg hogy elfogadta ezt a szerepet. De tudnom kell mik a szándékaid. Minden részed szándéka.
Laura a kezeibe temette az arcát.

-Életben akarok maradni.

Moak és Zita

Visszaült a taxiba és sóhajtott. A taxis csak egy biccentésre várt. Muak biccentett és összébb húzta magán a kabátot.
-Meg kellett volna mondanom...- kinézett az ablakon és tovább tipródott magában - Meg kellett volna mondanom neki, mi az a rózsa. De. Ha Brigitta nem beszélt neki erről, én hogy tehetném? - előhúzta a kis fémdobozt, amiről a sok évtizedes használat lekoptatott minden mintát és festéket és egy kis darab szárított falevelet tett a nyelvére belőle. - Meg kellett volna mondanom.... Mindegy. Ha rájön magától, az a legjobb. Ha nem jön rá, akkor úgysem tudja használni...Mindegy. - újabb sóhaj. - Meg vannak az emberei, azt mondják a farkasokkal is jóban van. Mohácsról is feljöttek érte a Télkiáltók.... De olyan fáradt, pedig olyan fiatal még. És a szarvas is. Kis őz még csak, nem szarvas. Gyenes meg... ha kevesebbet törődne magával és többet a feladattal, mindenkinek jobb lenne.

A taxi megállt a kispesti ház előtt. A magas sövény teljesen megakadályozta a belátást. Muak fizetett és kiszállt. A kapuban megállt egy pillanatra, összeszedte magát, mielőtt becsöngetett. Hamarosan egy magas megtermett cigány asszony nyitotta ki a kaput és intette beljebb. Nem köszöntek, nem szóltak és nem értek egymáshoz. Muak ismerte a járást, ment amerre kellett. A zsemleszínű kutya megszagolta a kezét és a két macska végigsimította a lábszárát, míg a verandáról beljebb vezető ajtóban állt. Az asszony halkan mondott nekik valamit, és egyúttal beengedte Muakot.Bent a férfi levetette a cipőjét és a kabátját, és csak aztán hajolt oda a nőhöz, lassan, bizonytalanul. A nő pedig magabiztosan ölelte magához.
-Gyere be. Van leves. - mondta neki és elindult a a ház belsejébe. Az előszoba hideg türkizre festett falain túl, narancssárga és bordó szobák nyíltak. A falakon mindenféle vallások szentjeinek képei sorakoztak, alattuk keskeny komóddal, amin virágok és gyertyák sorakoztak. Muak megállt a sorfal előtt egy pillanatra aztán leszegett fejjel ment végig közöttük a hátsó, bordó szobáig. Ott kibújt az ingéből és a farmerjából, és felfedve teste történelmének nyomait belépett a hímzett párnák és puha takarók halmai közé, hogy elheverjen közöttük a bordó puhaságban, és mécsesfénynél szürcsöljön forró levest ezzel az asszonnyal.
A nő is levetett néhány ruhadarabot, csak egy hosszú pamut ruha maradt rajta ami kirajzolta asszonyos alakját, de elég lenge is volt hogy kényelmes legyen. Muak mögé telepedett, kitárt lábai közé ültetve a férfit, aki a leve szürcsölgetése közben a nő mellei közé dőlhetett hátra.
-Hiányoztál. - szólt az asszony, halk kedves hangon.
-Te is nekem, mézem. Nincs semmi ami olyan forróságot ne keltene a szívemben, mint a levesed.
-Zaklatott vagy.- mondta az asszony, és finom kezeivel simogatni kezdte Muak hátát, vállát, felkarját.
-Mindenhol máshol, de veled, melletted sosem. - mosolyogva tette le a csészét és megfordult. Lábait bedugta a párnák alá és ölébe vonta az asszonyt, úgy, hogy a nő lábai Muak dereka köré fonódhattak. Ölelkeztek és kedves szavakkal becézgették egymást.
-Hasadó bimbóm légy, mézzel terhes bibém... - morogta Muak és hanyatt engedte a nőt aki feltárta előtte sötét húsú vastag szemérmét és kedvtelve nézte ahogy a férfi ujjai finoman bejárják mint valami dombságot. Muak behasalt a nő lába közé és kedvtelve lehelt forrón a nedvesedő, magát lassan felfedő bimbócsiklóra.
-Neked termek csak, neked virágzom, mutasd meg hát szerelmed mélységeit. - mosolygott a nő és finoman megérintette Muak fejét. A férfi a nő arcát lesve lassan ráhajolt és nedves lassú mozgással birtokba vette a nő virágát. Ujjai millió kis mozdulattal hatoltak egyre mélyebbre benn, míg a nyelve folytonos egyre erősebben nyomva ingerelte a csiklóját. A nő hátrahanyatlott és megmarkolta a mellét. Muak pedig mindkét nyílást birtokba véve szorosan lehunyt szemmel, meggörbült háttal szopva szívta be magát a nő testébe. Mikor a nő elélvezett Muak felemelte a fejét és megfürdette az arcát a nő nedveiben.
Majd míg a nő pihegett Muak mellé feküdt és tövénél szorítva meg ágaskodó péniszét türelmesen várt.
-Had terítselek be harmatommal.. - nyögte kis idő múlva. A nő pedig elégedetten mosolygott. Fölé állt kissé megrogyott térdekkel, hogy az arca a vöröslő makk fölé kerüljön, és elkezdte magát simogatni. Muak keze mozogni kezdett, de a szemei a nő ágyékára szegeződtek.
-Kérlek, mézem, aranyos gyümölcsöm, fogadj magadba.
A nő engedett a kérésnek és megfordult. Lassan ereszkedett guggolásba, olyan lassan hogy Muak felnyögött újra és újra.
-Elveszem benned, olyan mély vagy, hogy elveszem benned.
-Újra és újra. csókolta meg az asszony és úgy lovagolta felegyenesedve hogy támasza csak a férfi kezei voltak amik a mellét simogatták és markolászták. Elnyújtotta a gyönyört a végsőkig. Muak pedig hálásan engedte bele magát a nő mélységeibe, hogy aztán elégedetten nézze végig ahogy az asszony ismételten a gyönyör csúcsára jut.
Végül ott feküdtek egymásba gabalyodva a párnák és takarók között. Muak elszenderedett, de az asszony nem. Elgondolkodva figyelte az arab vonásait. Egy fél óra múlva Muak felriadt majd elernyedt a nő ölelésében.
-Keresett nálam a fiú.
Muak lehunyta a szemét.
-Elküldtem.
-Tombol.
-Átlépett egy határt... Kettőt.
-Szeretsz engem úgy mint asszonyodat?
-Nem volt asszony akit ilyen szeretettel szerettem volna. De sosem tudnék úgy gondolni rád mint asszonyomra. Cseresznyevirágzás vagy, karácsony este és a színek ünnepe egymagad. Nincs uralmam feletted, se férfiként se máshogy. Így aztán ajándék minden alkalom, mikor házad és magadba engedsz.
Az asszony elégedetten biccentett.
-Szereted e úgy mint házőrző kutyádat?
-Megölte az apját.
-Fondorlattal, a fajtája erejével?
-Adtál neki levest?
-Mindig adok neki ha jön, de nem hívom be a házba. Tudom, hogy mi, és a helyén kezelem. De te ezek szerint nem akarod elfogadni.
-Nem fondorlattal és nem a fajtája erejével. Odament és megtette, az meg nem harcolt ellene.
-Megtette az apjának. Megadta neki a vezeklést.
-Megvakult. Laura sem tudta visszaadni a fényt a szemének, de nem látszik vaknak.
-Itt tombolt délután a kertemben. Meg kell etetned őt, Muak. Meg kell etetned magad miatt és miattam és miatta is.
-Ki fogja etetni ha én meghalok? Ez a lény halhatatlan. Meg kell tanuljon bánni az erejével.
-Zita... - a nő kezét az arcára emelte és belecsókolt a nő tenyerébe. - hajnalod nekem perszelő nap, holdad a tiszta téli ég. Csillagod fényénél ár megvakulok.
A nő elnevette magát.
-Ha neheztelsz rá, mondd meg neki, ha félsz tőle zavard át a Pusztába. De ne hagyd így, mert így gyilkos indulata sokkal nagyobb károkat tehet.

Muak még egyet csókolt az asszony tenyerébe, aztán fölibe fordult és miközben csókolta ahol érte, bevezette vesszejét újra a puha forró szirmok közé.

FELFÖLDI ZSUZSI AmiShael