Önmagukban álló novellák,
amik nem kapcsolódnak szerepjátékhoz. Ide raktam a házi írókörös novellákat is.
Mész
"Vannak kedvenc helyeim, kétségtelen. Mindenkinek vannak, még az ablakzugban fészkelő póknak is. Nekem miért ne lennének. Vannak kedvenc időim is, de ezeket sokkal nehezebb megérinteni. Mind elmúlt már. Az egyik kedvenc helyem, egy bizonyos pad a folyó keleti partján. Persze helyzetéből adódóan nyugatra néz. Laura,
ha itt lenne most fordulna el azzal, hogy mert mindig a múlás, meg a múlt meg a naplemente. Nem érti. Nem értheti vonzalmam a halványoláshoz, a kopáshoz, a megfakuláshoz, ahogy én sem fogok soha felnőni, hogy értsem a meghasadó mag, a még foró kenyér, az első ceruzavonások szentségét. Ő a nyugati partról nézné a folyót, egy keletre álló padon ülve.
Hiányzik."
Egésznap mvalamikor öt körül hazaérve etrózott. Mind a négy vonalon végig utazott több tucatszor. Bolyongott, keringett a föld alatt. Nem mert hazamenni. Linda biztosan összepisálta a konyhát, Bence pedig nagyon hangosan káromkodva mosta fel. Negyed hétkor már nem bírta tovább és felment a felszínre. Felült egy buszra és hazament. A kapuban azonban újra megtorpant. Tett egy bizonytalan körtb a háztömb körül. Hiábavaló volt az egész. A házukkal szemközti könyvesboltból sétált ki a rém, pont akkor amikor Tamás odaért. A rém ránézett azokkal az aranylóan barna szemeivel, megtorpant és walami westernfilmből ellesett mozdulattal zsebredugta a kezét. Tamás félrenyelt és nekihátrált a falnak. A rém magas volt, vékony, vajszínű bőre makulátlan. Nem volt egy szál szőrzet sem rajta, még szempilla sem. A hosszú kabát alatt a teste lehetetlen szögekben mozdult, ahogy a kabát ujja is két ponton tört, a szokásos egy könyök hajlás helyett. Nem volt az arca idegen, még csak csúnya sem - ha valaki eltekint a szőrtelenségtől - de az egész jelenség az észrevétlen tartomány szélén billegett, és most Tamást nézte mosolyogva.
-A kék kabátodat jobban szeretem. Emlékeztett egy firenzei fogadó terítőjére, ahogy lobog a szélben. - súgta a rém és az egyik kezét előhúzta a zsebéből. Tamás némán sikított miközben az ujjaktól hemzsegő kéz megigazította befele fordult gallérját. Aztán a rém elpillantott róla és egy helyes lányt kezdett mustrálni, aki megállt a könyvesbolt előtt. Mintha teljesen megfeletkezett volna Tamásról. A fiú becsukta a száját és pislogás nélkül figyelete a rémet. Tudta, hogy ha pislog, már nem látja a rém valódi alakját, csak azt az illuziót, amit mindenki. Nézte, itta magába a látványt, még akkor is, ha a zsigeri jeges rémület is jár ezzel a tudással.
A rém a lány mögé lépett és lassan felemelte a karjait a lány fölé, mintha valami búrát rajzolna fölé. A lány felegyenesedett és lehunyt szemmel elmosoylodott. Akkor a lény egyik sokujjú keze megsimította a lány haját, végigtapogatta a fölét és lecsúszott a nyakára, hogy aztán becsusszanjon a szájába. Tamás előrelépett egy lépést. A rém hirtelen ránézett és kihúzta a kezét a lány szájából, Tamás felé fordult és a vérvörös ujjakkal függőleges csíkokat rajzolt a saját szemhéjjára. A lány sóhajtott és besietett a könyvesboltba az addig a kezében tartott könyvet magához ölelve. A rém tátogott valamit Tamásra, de a fiú nem értette. A következő pillanatban Bence valahonnan a másik oldalról ráüvöltött.
-Tamás! Hol a francban voltál, és mi a faszért nem veszed fel a telefonod?
Tamás megpördölt, aztán hátranézett a rémre, de már nem őt látta, csak egy boroltvált fejű, butaarcú tinédzsert valami műbőr hosszúkabátban.
-Megint láttam... - suttogta Bencének.
-Péntekre van időpontod. Addig bírd ki. - morgott a báttya és megradata a karját, hogy könyebben hazatessékelje.
-Pénteken. - ismételte Tamás és lemondóan masírozott Bence mellett. A rém valósága gyorsan kopott, mint egy álom. Már maga sem hitte igazán hogy látta. Halucinációi mindig voltak. Néha szedett gyógyszereket, de zömében nem használtak. Azért nem lakott még egy zárt intézetben, mert mindig passzív maradt és csak a bátyjának és a pszichológusának beszélt ezekről. Nekik is ritkán. Kettejük közül csak Bencének vallotta be, hogy alapvetően nem hiszi, hogy halucinál. Sokkal inkább azt gondolja, hogy még nem került rá a sor, de ő is ilyen izévé fog válni.
"Nem sok olyan anyag van ami miatt megéri a test gondozása. Az egyik ilyen a könny, a másik a mész. Tudom, már megint a múlandóság. De ha őszinte akarok lenni, legalább magamhoz, be kell vallanom, hogy friss mésszel kenni egy falat kihagyhatatlan, ahogy lenyalogatni egy könnycseppet szintén. Persze van hátulütője annak ha a magamfajta odahajol valakihez és mohón lelefetyeli a könnyeit... legutóbb egy nyári csúcsforgalom beragadt zöldjében veszteglő sárga opel soförjéét... megérte. A legszebbek azok a történetek amiket a könnyek hordoznak. A mész már más dolog. A mésszel óvatosan kell bánni. Az felfalja a testet és úgy meséli el az életet, mintha az valami kéjmámoros gyönyörút lett volna. Csak óvatosan a mésszel.
Csak kenni, nem locsolni."
Rém
"Nincs abban semmi rossz, ahogy nézik egymást, csak ne lenne közöttük a forgalom. Ácsorgásom a metrólejáratnál egyre oszloposabb. Ők bezzeg toporognak és el-elkapják a tekintetüket egymásról. Az idő itt nem számít, csak az ízek, csak az illatok. Csak ahogy egymásra fonódnak a múlandóságukon túlmerészkedő érintések.
Kifigyeltem őket. Már örökké felismerem majd az izzásuk sajátos fényét. Most már csak addig kell ácsorognom, míg egyszerre pillantanak fel, és akkor, de csakis akkor, hídként közéjük állok.
Most."
Tamás a kesztyűtartóban kotorászott elmélyülten, amikor a lassan az Astoriára érő araszoló dugóban Bence szava egyszerre elakadt. Tamás felnézett a bátyjára akinek tátva maradt szája előtt a kocsi nyitott ablakán át berepült hársvirág éppen olyan mozdulatlanul lebegett. Állt a forgalom, de álltak a gyalogosok is, leállt a port kavargása az autók között és a hangok egyenletes zúgásként tartották meg az utolsó pillanat hangsávját. Tamás lassan az ölébe ejtette a kesztyűtartóból előhalászott Pestiestet és bátortalanul előre fordult, hogy a szélvédőn át kinézett az útra és meglátta ahogy egy lány orrából ezüst szálat előhúzó rémet. Beszívta a levegőt és úgy lapult hátra az ülésben, mintha veszett gyorsulás préselné oda. Nem pislogott, nem moccant, csak az orrán beszívott levegő sípolt sokkal hangosabban mint szerette volna. A lány alig 5 méterre állt az órásbolt előtt és nézett az utca túloldala felé.A rém millió ujjban végződő keze elrendezte az ezüstszálat és megindult az autókon átmászva a túloldal felé. Ott egy másik lány orrából előhúzott szállal forrasztotta egybe a már nála lévőt és elégedetten megszemlélte ahogy a csillanó szál átível az autók felett mint egy ruhaszárító kötél. Tamás lélegzetvételének hangja, mint valami jelzőfény hasított át a kimerevített pillanaton. A rém miután végzett odairamodott Tamásék autójához és könnyedén beült a hátsó ülésre.
- Tetszik? -kérdezte és Tamás tarkójához hajolt. Tamás nem tudta mit válaszolhatna. Szedte a gyógyszereit. Tünetmentes volt már hónapok óta. - Melyik tetszik? - érdeklődött tovább a rém. Tamás kiengedte a levegőt, ami ugyanolyan hevesen sípolva tört ki belőle mint beszíváskor.
- Ugyan már. - dőlt hátra lazán a rém. - Egymás között vagyunk. Meg - előre nyúlt és megborzolta sokujjú kezével Tamás haját - amúgy is tudom, hova húz a szíved. - azzal előre csusszant Tamás ölébe, mint egy szerető. Beült az ölébe és fölé hajolt, kabátjának szárnyaival sátrat vonva maguk köré. - Látod? Én kellek neked. Csak én.
Tamás lepillantott a rém idegen testére, amin a törések és az ízülések lehetetlen formákat adtak. A kabát alatt megcsillant egyértelműen, acélezüstösen a szál, ami Tamás mellkasából indult ki és a rém derekára kötve ért véget.
A tekintetük összevillant. Tamás szeme a félelemtől a rémé valami mástól volt tág. A kabátszárnyak takarásában ott ült az ölében a rém. Hatalmas vékony alakja összehajtogatva, arca Tamás arcától pár centire, súlya kényelmetlenül nyomta Tamás ágyékát és combjait. Aztán elfogyott a kilélegzett levegő és olyannyira kiszáradt a szeme, hogy a pislogással új levegőt vett.
Abban a pillanatban a forgalom újra indult, a por kavargása folytatódott, ahogy Bence mondata is. A juharvirág eltáncolt és eltűnt a rém Tamás öléből. Csak a két lány maradt mozdulatlan az utca két oldalán.
"Mindenből azt és csak is azt ami az enyém. Nem piszkálok más dolgaihoz. Nem meresztem magam senki életébe aki nem tartozik hozzám. De aki velem vagy ellen van, annak só vagyok a sebben, cukor a teában, rosszul befűzött cipőfűző, kifagyott telefon, megkerült fülbevaló és elszakadó óvszer. Leányaim mint kapu állnak most szentélyem előtt, a csend pillanatában mégis beszennyeztem a kabátom. Mostantól úgy fog keresni minden repedésben, ahogy mézet ízlelő szűz keresi kedvesét, kivel egyként léteznek test a testben, lélek a lélekben. Rítusok sora vár még. Punkok és stréberek.
Ó mennyi íz és mennyi nedvesség kell egy megszülető isten testébe, mire öntudatra kel."
Álomtalan
A cseresznyevirágok finoman peregtek rá, mint pár hónapja a hó. A kedvenc padján ücsörgött, bár ha megkérdezték volna tőle, eszébe sem jutott volna, hogy van kedvenc padja. Imádkozni szokott odaülni, szembe a cseresznyefa fasorral. Oldalt a gyep egyöntetű zöld síkja, és a télen, nyáron biztos háttér a sötétzöld örökzöldek tömött sora. A fák felett a Tudományos Vívmányok Múzeuma feszített, óriásokra szabott hatalmas oszlopcsarnokával a változó színű ég előtt. Lassan lélegzett, hosszan, elnyújtva a kilégzést. Az agya nem vett tudomást semmi másról, csak a park illatairól és érzeteiről, a hely és az érzés tökéletességéről, hosszú órákon át.
Kisfiú volt, mikor először jöttek hétvégi piknikre a TVM előtti gondozott parkba. A sakkasztalok egyikén bontottak uzsonnás kosarat és az apja hosszan mesélt neki a tudomány fejlődéséről és az ember nagyszerűségéről. Aztán hazamentek egy kis labdázás után, és este az ágyban, mikor az apja már a tévé előtt aludt az anyja mesélt neki istenről. Csak azokon az estéken amikor a parkban voltak és csak amíg az apja a tévé előtt aludt.
A gyerekkornak hamar vége lett, ahogy a ritka istenről szóló meséknek is. A Köztársaság érdemeihez ő is hozzáadta a magáét és onnantól, hogy a TVM-be bekerült egy találmánya valami mély szakrális kapcsolatba került az épülettel és a parkkal. Az épületet kimondottan múzeumnak építették és a parkot is akkor hozták létre. Grandiózusságuk a Bábel tornyával vetekedett, abban a tekintetben, hogy mind a kettő isteni magasságokba tört. Még ha Bábel fizikailag, a TVM és park körülötte inkább lélektanilag.
Anya és apa akkor már halottak voltak. A temetésükön cseresznyevirág szirmokat imitáló konfettit szóratott, miközben a halotti beszédet mondta. A barátok és a rokonok illendően viselkedtek, de ő nem érezte kielégítőnek egyik temetést sem.
Igénye szerint ült hát a padra a fasorral szemben, és mint valami változó színű alagúton át nézte a grandiózus oszlopcsarnokot, keresve velemi mélyebb igazságot a teremtés emberi részében.
Az anyja meséiben isten egy alkotó. Hol művész, hol mérnök, hogy játékos gyermek. De minden történetéből kiviláglott, hogy a teremtés isteni feladat, és az ember csak utánozza őt, mint nagy építészeket homokvárépítés közben. Épített ő is Nagy Falat és persze sok TVM-et is a folyóparti vadkempingben, de kielégítetlen alkotási vágya egy idő után elfordította a tárgyépítéstől. A teremtés kezdte izgatni, a semmiből a valami létrehozása, még akkor is ha ennek létezését a fizika tagadja is.
Játékfejlesztőkkel dolgozott együtt, mint agykutató hosszú évtizedeken keresztül, aztán álom kutatásokban vett részt és találta fel a kaleidokult. A tárgyat amivel bekerült a TVM-be. Az álom területe volt a legszabadabb alkotótér, amiben nem akadályozhatta semmi. Persze a mesterséges terek létrehozása illúzióként nem volt addigra kiaknázatlan terület, de a teljes feloldódást egy virtuális térben ébren lévő tudattal még mindig nem lehetett megoldani. Kikapcsolni az ismeretet és megadni azt az illúziót a felhasználónak, hogy valamely más síkon él és olyan pszichedelikus látomásokból merítkező látványú mindennapi otthona és élete amit csak vegyi szerekkel tapasztalhatnak meg azok, akiknek a szervezete képes elviselni ezt a fokú mérgezést. Ő megadta a hétköznapi embernek a lehetőséget, hogy megismerje a tudatalattija szörnyeit és legyőzhesse azokat. Az emberek azonban nagyon kis számban választották azt a funkciót, és tömegesen éltek inkább a szponzorok kínálta zseniális művészek által tervezett, és rejtett termékelhelyezéssel csordultig töltött reklámokkal. Végül kialakult a vásárlói igények alapján az a tendencia, hogy egyes alkotók nevével ellátott kaleideket vesznek meg, függetlenül a feltüntetett szponzori csoporttól, és csak exkluzív, drágább termékeken van lehetőség a saját álmok álmodására és felvételére.
A cseresznyevirágok finoman szállingóztak. Se méhek se más zavaró rovarok nem telepedtek rájuk, a rendszer mégis tökéletesen működött. Nem voltak gyerekek, sem sétálgató párok, sem padon pihegő öregek. Csak ő és a kert és a TVM és az ég. A kaleidokul úgy simult az arcára mint egy finom kéz. Eltakarta előle a Napot. Mindig azt a képet kérte, ezt az eseménytelen imát, a bűnbocsánatért. Ezt választotta, hogy újraálmodhassa ugyanolyan tisztán és friss bűntudattal, ahogy legelőször tette. Minden éjjel a cseresznyefák virágzásában ült, szemben a szörnyeteggel, mely kisgyermekként elborította a vágyait, és elindította azon az úton aminek eredményeként a társadalom nagyobbik hányada már nem tud aludni kaleidokul nélkül. Nem tud, pedig az éjszakánként rájuk boruló előre megválasztott, vagy megvett álmok rogyásig vannak tűzdelve reklámokkal, melyek olyan észrevétlenül épülnek be a vágyaikba, amilyen észrevétlenül hatott egymásra apja tudományéltető és anyja ezt kompenzálni szándékozó istent dicsőítő szavai. Ha enélkül alszanak ma már kíméletlenül rájuk rontanak az elnyomott félelmeik, mint valami kajdzsu horda, vagy bibliai szörnyek, mint elhatalmasodó rák burjánzanak szét a védtelenné tett tudatalattijukban.
Apák, fiúk
1
Kórházi ágyon feküdt, ezt rögtön felismerte. Az ablak, a bútorok azonban nem tűntek ismerősnek. Gyenge rebegés volt csak a lélegzés, és morcos kipislogás ólomsúlyú szemhéjai alól a körbetekintés. A bőre alá csövek futottak. A keze remegősen öreg volt és fakó. Báthory Áron megnyalta kicserepesedett száját. Utolsó emléke a tóparti szállás függönye volt, ahogy belekapaszkodott estében.
-Infarktus. - gondolta tárgyilagosan. - Hátsófali. - Azzal inkább visszaaludt.
Másnap hajnalban ébredt a nővérre aki az infúziót és a vizeleti zacskót cserélte. Nem tűnt ismerősnek.
-Megmondaná kérem...- igyekezett hangot adni, de a torkából csak halk kaparászó hörgés jött. - … hogy melyik kórház.
-Soproni. - mosolyodott rá a nővér. - Infarktus volt, de szerencsére hamar megtalálták. Nyugodtan aludjon. Minden rendben van. - mondta és kiment.
Báthoryban felhorkant a felháborodás.
-Már hogy lenne rendben bármi is. Ő maga egy kórházi ágyon, infarktussal. Ki találta meg? - felpattantak a szemei a felismerésre. Mielőtt rosszul lett volna, meginvitálta egy italra azt a fehér szőke svéd doktornőt aki mellette ült az utolsó előadáson. Végig puffogták az egészet németül. Kedve lett volna a nő érintéséhez, de egyre jobban fájt a háta. Azt hitte akkor hogy a tó fájdalmasan hideg vize miatt. Most már tudta, hogy nem az volt.
-Pedig hányszor elmondtam már másoknak, hogy az infarktusnak ezer formája van. Hogy a mellkas fájdalom helyett hátfájdalommal is jelentkezhet. Hogy az az infarktus amivel a beteg összeesik és vergődik kicsit majd meghal csak a legdurvább eset. Azt biztosan megelőzte már néhány szinte észrevétlen kisebb. - gondolta egyre felháborodottabban, mintha valaki más tehetne arról, hogy ő maga sem vette észre az intő jeleket. - Most tessék, itt fekszem a soproni kórházba, bekatéterezve és várom a kollégát, hogy reggel kimondjon bizonyos szavakat.
Semmi kedve nem volt a beteg oldalra kerülni. Sebészorvos volt, méghozzá jó hírű, ráadásul szív specialista. - az agya lázasan készítette a statisztikát.
-43 éves vagyok. Hetente kétszer járok úszni. Havonta egyszer Keszőhöz, még mindig, mint mentorhoz, hogy kifolyassam magamból a mentális epét. Nem eszem zsírosan, nem eszem sósan és nem eszem édeset. Nem vagyok veszélyeztetett. Jó, Nórával megromlott az utóbbi időben a kapcsolatom, de ez 18 évi házasság után annyira nem meglepő. - szomorúan érintette meg a hüvelyk ujjával a gyűrűs ujja tövét ahol már egy ideje nem volt ott a jegygyűrűje. - Nem is annyira Nóra miatt, inkább Kolos miatt. - elhessegette Kolos körüli gondolatait. Lehunyta a szemét és a tóra gondolt, a megcsillanó vízre, a sötét fenyőkre a parton. Újra elaludt.
A viziten egy fiatal orvos tudatta vele, hogy tisztában van vele, hogy Báthory kicsoda, így nem is részletezi a dolgot túl. Hátsófali infarktus, nem szorul műtétre, életmódváltással még egy húszas biztosan benne van, de megfigyelés alatt tartják még pár napig. A klinikát értesítették, és egy kollégája már úton is van Sopronba. Báthory megköszönte az orra alatt morogva de már nem is gondolt az orvossal. Azon töprengett ki jön le hozzá a Klinikáról. Senkivel nem volt olyan viszonyban ami indokolna egy beteglátogatást. Szigorú komoly ember volt, komoly nehéz hivatással. Nem sok baráttal és egy nehéz családdal. - feküdt és várt, aztán egyáltalán nem lepődött meg mégsem, mikor vidáman benyitott dr. Szilvás Alajos.
-Gondolhattam volna. - mosolyodott el Báthory. - Sosem számoltalak a klinika dolgozói közé. - kezet nyújtott.
-Szervusz kérlek. - fogta meg az erőtlen szürke kezet Szilvás. Magas erős, szálkás férfi volt, hatalmas barna szemekkel és gyönyörű fogsorral. Imádták a nők. - Nem is tudtam, hogy számlálgatod őket.
-Látod. - mutatott Szilvásra Báthory. - Őket.
-Minket. - Szilvás elnevette magát és odakapott egy széket Báthory ágyához. - Hogy vagy?
-Szarul. Fáradt vagyok és gyenge. 5-15 nap míg elmúlik. 10-re tippelek így ránézésre.
-Szar a színed, valóban.
-Áh, csak a neon.
Hallgattak, aztán Szilvás megcserélte a keresztbe tett lábait.
-Így kiakasztott a kis szőke Svojsen? Láttam őt ősszel Berlinben én is, de nem volt szerencsém beszélni vele... nem hogy mást.
Báthory mosolyogva csóválta a fejét.
-Nincs ennél kínosabb. De, van. Nem szex közben kapott el. Odáig nem jutottunk. Úsztunk egyet a tóban, aztán felmentünk és én rögtön rosszul lettem.
-Eszméletvesztés?
-Volt. Van...
-Álom?
-Nem emlékszem semmire.
-Igen. Haladjunk tovább. Mit álmodtál ma?
-Tavat. - Báthory felhorkant. - Nem vagyok a beteged.
Szilvás csendben mosolygott, majd nagy sokára kibökte.
-De. A fiad telefonált hajnalban, hogy itt vagy.
-Kolos?
-Ne grimaszolj. Aggódik érted. A te korodban egy infarktus megingat testet, lelket. Neked magyarázzam aki naponta irányítod át a betegeket hozzám?
-Én nem vagyok labilis.
-Milyen szempontból?
-Semmilyen szempontból. - megpróbált felüli, de annyira gyenge volt, hogy nem bírt. -Menj innen Lajos. Komolyan. Jól vagyok, jól leszek. Ez csak a test. Még regenerálódik.
Szilvás nem mozdult.
-Mi van Kolossal? Miért őt értesítették egyáltalán?
-Gondolom a tárcádban még Nóra száma volt megadva.
-Igen. Azt hiszem. Ő meg odaadja mindig a telefonjait Kolosnak. - sóhajtott – Értem már. Balázst kellene megadnom értesítésnek.
-Nem tudom. - Szilvás felállt. - Balázs is jó, ő legalább határon belül van. Hozok valami ebédet neked a városból. Ne ezt a szart edd. Balázs itt lesz estére, hoz neked ruhát meg ezt-azt. Itt a mobilod. - mondta és az éjjeli szekrényre tette a készüléket. - A bőröndödből kivettem ami kórházba kellhet, a többit összecsomagolom és behozom. Majd Balázs hazaviszi.
Báthory nem válaszolt, csak nézte Szilvást.
-Meg leszek. - mondta aztán. - Kösz.
Szilvás biccentett és kezet nyújtott.
-Akkor egy körül hozom az ebédet. - mondta és távozott.
2.
Ivott egy újabb kávét a koffeinmentesből. Kiment az iroda teraszára és elszívott egy újabb cigit. Mariann próbálta őt beszéltetni, de nem járt sikerrel. Mit mondhatna, mi baja? Az apja kezelőorvosa rosszul lett az ország másik felén, és ettől ő újra éli a gyászát? Semmi racionális oka nincs erre. És ami esetleg van azt sem a főnöknőjével akarta megbeszélni. A tervrajzokkal jól haladt mindig. Sosem késett a leadásokkal. Az építkezésekre kijárt végig. Nem volt beszédes, de ha valaki elveszti az utolsó élő szülőjét vagy ha az éppen haldoklik, nem nagyon cseveg senkivel.
Szilvás hagyott neki üzenetet reggel, arról, hogy Áront infarktussal kórházba vitték Sopronban. Balázs ugyan bement dolgozni, de teljesen máshol jártak a gondolata. Mariann, mint valami jóságos anya igyekezett neki segíteni, de mivel nem az anyja volt, hanem a főnöke, nem jutottak sokra.
Az anyja abban az évben halt meg amikor Balázs érettségizett. Beteges asszony volt, cukros is és alapvetően gyenge. Vékony csontos testére Balázs nem szűnő élességgel emlékezett, ahogy a tágas világoskék szemekre, amik belecsodálkoztak a világba. Az apja tovább bírta, de már az apja sem él, pedig Balázs még csak idén tölti b a harmincat.
-Kivettél egy szabadnapot, Balázs. - nyomott a kezébe Mariann egy lapot. - Nem tudom merre járnak a gondolataid, de sosem láttalak dohányozni, úgyhogy menj haza és szedd össze magad.
Balázs halkan megköszönte és haza ment. Aztán felhívta Szilvást, aki akkor már Csorna magasságában járt, Sopronból hazafelé. Nem akarta, de végül elmondta neki, hogy attól tart, hogy Báthory ki fogja dobni, ha odamegy. És hogy attól még úgy érzi helyesnek, hogy lemenjen hozzá. Visz mindent ami esetleg kell, arra Szilvásnak ne legyen gondja.
Tudta, hogy Szilvás és Báthory gyerekkori barátok, de azt is tudta, hogy a kapcsolatuk nem lett bensőséges sosem. Főleg a nők felé tanúsított hasonló ízlésük, ezen belül Radó Nóra választása különösen mély szakadékot ütött. Egyszer Szilvás említette neki, hogy Nóra eredetileg vele volt eljegyezve, és Áron csak mint valami misztikus kiismerhetetlen csodabogár vonta el róla Nóra figyelmét. Szilvás ezt tanmesének szánta, de Balázs nem érezte egyik férfit sem hasonlónak magával. Szilvás inas, sportos magas termetű, hideg agyú, érző szívű nyugodt férfi, akinek olyan mély érzésű meleg barna szemei vannak, amitől bármelyik nő boldogan megtesz neki bármit. Báthory robosztusabb, kemény akaratú lobbanékony, kinél nincsenek könnyed dolgok, csak kötelesség és felelősség van. Kedvelte őket, de egyiket sem érezte hasonlónak magához.
Beült a kocsijába és Báthory lakására ment. Alig egy hónapja volt kulcsa oda. Illetve alig egy hónapja mutatta meg neki Áron, hogy hol tartja a pótkulcsot. A lakás rendezett volt, mint mindig. A sok hálaajándék csinosan elhelyezve a rejtett világítású tükrösszekrényben. A takarítónő hetente egyszer jött ugyan, de mivel Báthory szinte csak aludni járt haza nem sok dolga volt. Balázs összeszedett mindent amit fontosnak vélt, és bepakolta a sporttáskába, amivel Báthory úszni járt.
A kocsiban ülve folyton az járt az eszébe, hogy miért szakad meg a szíve egy ilyen erős embernek? Az apját sem értette, de az apja szét hajtotta magát. De Báthory? Ahogy az autó nyelte a kilométereket ő újra és újra körbejárta a témát, szokva a gondolatot. Felidézte az első találkozását Bátoryval a kórházban. Az apja első infarktusa után állak a folyosón és Báthory mint egy hegy úgy magasodott fölé. Komoly szigorú arccal magyarázta Balázsnak, hogy milyen változásokkal jár az életére nézve az infarktus. Mi mindentől kell távol tartania magát az apjának, ha hosszan akar még élni. Minden szóra emlékezett. Minden egyes szóra.
Arra is emlékezett, hogy Szilváshoz járt az apja. Illetve csak háromszor volt nála, de az a három beszélgetés visszaadta a lendületét. Balázs sajnálta, hogy Szilvás később, mikor már ő járt hozzá, neki nem tudta ezt a lökést megadni. Igaz, egészen más okból járt hozzá. Abban a tekintetben nem volt helye lökésnek vagy lendületnek.
Szilváshoz járt, aztán újra rosszul lett. A kórházban Balázs hosszan könyörgött Bátorynak, hogy műtse meg az apját. Ne törődjön a kockázattal. Emlékezett rá, ahogy mélyen megindulva azt ismételgeti Báthorynak, hogy mert maga a legjobb szívsebész. Báthory engedett és megműtötte. Az apja pedig ott maradt a műtőasztalon. Balázs 28 éves volt, és zokogott mint egy gyerek Báthory vállán. Ott ültek a kórház büféjébe órákig. Mikor Báthory hazavitte Balázs úgy érezte hogy semminek a világon nincs vége, csak a dolgok átalakulnak, ahogy magból fa lesz, fából ház, házból föld és hamu, amiben újra mag hajt. Még a halálnak sincs előjele, se vége. Se Szilvásnál, pedig ő pszichológus, sem Cilivel, akitől aztán el is vált, és akibe azt hitte egy életen át szerelmes lesz. Soha annyira ne érezte a végtelen körforgást, mint azon a délutánon Báthory autójában, hazafele. Pedig a doktor nem csinált semmi különöset, csak elmesélte neki, hogy mi történt a műtét közben. Elmesélte neki, hogy ő hogy éli meg a beteg elvesztését, és azt is, hogy magánemberként min megy éppen keresztül. Olyan kevés szóval, olyan komolyan és annyira megindító őszinteséggel, hogy Balázs nem tudott rá haragudni. Folyamatot látott már csak aminek ez lett a vége, és látta a folyamatot tovább is.
Másnap este Báthory felhívta, és felajánlotta segítségét a temetéssel és más hagyaték körüli dolgokkal kapcsolatban, Balázs pedig elfogadta. Hosszú, lassú folyamat volt, de karácsonykor, mikor beültek egy vendéglőbe Báthory kijelentette, hogy a neve Áron, és Balázs ezentúl szólítsa ezen. Nem barátok lettek, mint ahogy Szilvás remélte. Áron Balázs apja helyett lett az apja, ahogy Balázs is Áron elszökött fia helyett tölti be a fiúi szerepkört a doktor életében. Szükségük volt egymásra és ezért ugyanannyira ragaszkodtak is egymáshoz, hogy az igazi apához és fiúhoz soha.
3.
Bécstől Sopronig volt a leghosszabb az út. Autót bérelt, hogy kényelmesen legyen. Nem hívta fel az apját. Remélte, hogy személyes felbukkanásának ereje automatikusan pozitív hatással lesz, és nem hánytorgatja fel a korábbi nézeteltéréseiket. Haza akarta vinni Sopronból, és ha igénye van rá, pár napig mellette akart maradni. Szilvástól annyit tudott, hogy szombaton hazaengedik, és hogy van aki hazavigye. Kolos pénteken akart Sopronba érkezni. Szilvás szűkszavú üzenetéből tudta, hogy az apjának máris van szeretője, pedig az apja amióta elvált az anyjától tagadta hogy valaha tartott volna szeretőt. Volt egy kis keserűség benne emiatt. Úgy érezte az apja sosem értékelte az anyját megfelelően, még annyira sem, hogy megmondja az igazat. Pedig az anyja csodálatos nő. Fogorvos és festő és újabban kineziológus is. Sokoldalú korlátozhatatlan szabad szellem. Kolos elmosolyodott mindig ha az anyja eszébe jutott. Sopron lassan becsúszott az autó alá, és ő kissé megnyugodva állt le a kórház parkolójában. Felment a kórtermekhez és megtorpant az ajtó előtt. A keze a kilincsen pihent, aztán mély levegőt vett és belépett.
-Szia apa. - mondta mikor találkozott a tekintetük. Az apja feljebb ült és kissé előrehajolt, mintha nem jól látná őt.
-Szervusz. Miért jöttél ide?
-Holnap. - Kolos kereste a szavakat. Annyira félt az apjától még mindig, hogy most sem tudott nyugodt maradi. - Holnap kiengednek. Azért jöttem, hogy haza vigyelek.
-Haza? - az apja hangja erős volt és meglepett. - Hova haza? Idejöttél, honnan is, Németországból? Minek? Szerencsére haza tudok menni magam is. Nem kell itt megjelenned, mintha lenne közünk egymáshoz, se neked, se az anyádnak. Nincs dolgunk egymással, Kolos. Ha nem tartom a kapcsolatot veled egészségesen, ne hidd hogy eltűröm az istápolásodat ha beteg vagyok. - a hangja egyre mélyült és halkult. A szemei szikrákat szórtak. Kolos térde ugyanúgy megfeszült mint mindig ha az apja annyira felmérgesíti magát, hogy halkulva szidja. - Ezt a gerincességet hiányolom belőled. Mit reméltél? Ide jössz és hazaviszel én meg rád iratom a vagyonomat meghatottságomban? Az első roham után jönni fog második. Én is tudom. Ha valaki akkor én tudom, de ne merészelj ebből nyerészkedni, mert felpofozlak, mint egy kisfiút.
Kolos állt az ajtóban és reszketett. Az apja szürke volt és gyenge. Félig feküdt de még így is olyan erővel hatottak Kolosra a neheztelő, számon kérő szavai, mint mindig. Elvették az erejét. Állt egy kicsit aztán kimen minden köszönés vagy szó nélkül. Visszaült az autóba és azonnal visszament Bécsbe. Az autóban aztán veszekedett és üvöltözött az apjával. Elmondta mindennek és könyörgött neki, hogy bocsájtson meg. Az apja ez alatt nyugtatót kért és átaludta a nap hátralévő részét. Balázs szombaton délelőtt érkezett és hazavitte miután elvitte ebédelni abba a soproni vendéglőbe, ahonnan Szilvás hozott ebédet az első napon.
4.
Nórát hívta fel először, miután megírta Kolosnak a választ. Elégedetten pillantott a kijelzőre, hiszen ennyi év után is emlékezett még a nő számára.
-Szilvás. - mondta szenvtelenül a készülékbe.
-Ó istenem! - nevetett a nő. - Jó hallani a hangod. - mondta aztán.
-Nem jó hírrel hívlak, sajnos.
Csend.
-Áronnak tegnap infarktusa volt. Jól van, de nem lesz valószínűleg olyan jól már sosem.
-Értem. - mondta egy kis szünet után Nóra, majd tovább várt. Szilvás megértette.
-Nem kell ezzel tenned semmit. Nem kérte hogy menj le Sopronba, még csak meg sem említett...
-Jellemző. - szólt közbe epésen
-... én pedig nem szóltam neki Kolosról, aki azóta már el is indult a vonatállomásra. - sóhajtott – Nem hiszem, hogy ennek lenne itt az ideje.
-Nem megyek be hozzá. - változott a nő hangja hivatalossá és keménnyé.
-Értem. Azért hívtalak, hogy ha Kolos nem is szólna, te azért tudd.
-Mit mondtak, mennyi?
-Dr. Kovács Zoltán az orvosa ott. Két éve operál. Azt mondta a telefonba, hogy beszéljem meg vele, ő a szaktekintély. Úgyis jobban tudja. - elmosolyodott – Meg is fogom kérdezni, de nem az első napon.
-Miért hívtál? - a nő hangjában érzelmek széles skálája felvonult.
-Hogy tudd... és hogy halljalak. - Szilvás egyedül volt otthon mégis lehalkította a hangját. - Mióta elváltatok még csak nem is láttalak, Nóra.
-Nem miattad váltunk el.
Szilvás érezte mennyivel gyorsabban csusszant ki Nóra száján ez a mondat, mint kellett volna. Csendben maradt és várt.
Soha nem tudott eltávolodni tőlük. Se Árontól, s Nórától. 14 évesen ismerte meg őket és most, mikor az egyik talán haldoklik, a másik pedig elfordult mindentől ami összekötötte a két férfival ő még mindig ugyanúgy szeretett volna az életük része lenni.
-Persze hogy nem miattad... Sajnálom, hogy nem válaszoltam.
-Nem kell beszélj erről. Még csak az érzéseidről sem. Semmivel kapcsolatban. - Szilvás érezte előrefurakodni magában a pszichológust. - Akkor és annyit és arról mikor akarsz. Csak szeretnélek látni. Esetleg kivételesen beszélhetek én is.
-Köszönöm.
-Hát... Akkor... Ha Kolos Pestre érne, vele is szívesen találkoznék.
-Rendben. Ha elsimulnak ezek a dolgok felhívlak.
-Oké. - Mikor letette a telefont, arra gondolt, hogy bár elvált már Árontól ,és Kolos 1000 kilométerre él, ki tudj hogyan és kivel, a nő még mindig egy egységnek tekinti magát Áronnal és Kolossal. Most először bizonytalanodott el abban, hogy nem Nóra hagyta ott Áront. A legtöbb párt akik nagyon fiatalon jönnek össze és akik annyi áldozatot hoztak a családjukért többnyire semmi nem robbanthatja szét. Egyszerűen a közösen megoldott nehézségek és a rengeteg befektetett idő és energia miatt kiépül egy mély összetartozás tudat bennük. Báthoryék szétmentek azonnal, amint a fiúk kirepült. Mintha az egész házasságot az a szerencsétlen fiatalember miatt csinálták volna. Áron a szakmájába ölte magát, hogy negyven éves korára szaktekintély lehessen. Nóra ugyan elvégzett egyetemeket sosem dolgozott a válásukat megelőző évig. Támogatta a a férjét és a fiát a lehető legjobb tudása szerint, miközben megteremtette annak a lehetőségét, hogy az első adandó pillanatban leszakadhasson róluk. Okos, szigorú, maximalista nő egy okos, szigorú maximalista férfi mellett. Nem csoda hogy a gyerekük az első adandó alkalommal még az országból is távozott.
5.
Nóra otthon maradt, és rendet próbált tenni a lakásában és egyúttal a fejében is. Olyan távolinak tűnt a válásuk, és olyan közelinek, még mindig nagyon közelinek a mindennapos együttélésük, hogy ez az infarktus még kötelezettségek nélkül is megrendítette a stabilitását. Pakolászta a könyveit, a régi egyetemi jegyzetektől kezdve az utolsó tanfolyami papírokig. Irattartókat portalanított és polcokat törölgetett.
Amióta húszévesen elköltözött otthonról pedáns rendet tartott maga körül. Addig sem volt egy rumlis alkat, de attól fogva hogy senki nem takarított el utána se fizikailag se képletesen, ő mindent megtett a rendért. Mégsem érezte soha hogy rendben lennének a dolgai. Jól akart teljesíteni az egyetemen, és tiszta rendes háziasszonyként akarta vinni a háztartását. Továbbá szerető és izgalmas társa akart lenni majd annak akit választ. Amíg választ, addig pedig minden tekintetben klasszikusan takaros, csinos, vonzó nő akart lenni. Ez egy pár hónapig sikerült is. Lajos és Áron mellett voltak még bőven körülötte legyeskedő férfiak. De amennyire Szilvásról álmodozott, pont annyira nem tudta egy szavát sem elhinni. A folyton manipuláló, nőfaló Szilvás, és az ő állandó machóskodó jelenléte. A pszichológiai ismereteinek akkor még csak éppen meglendülő használata is ijesztő volt. Ugyanakkor senki mellett nem érezte magát ellenállhatatlannak, csak mellette. Aztán egy nap Áron ott maradt nála reggelig. Elterült a kanapén és beszélt. Elmesélte neki az összes találkozásukat, minden olyan közös programjukat ahol Szilvás révén mindketten ott voltak. Nóra olyan mélyen meghatódott ezen a szigorú, okos és betegesen zárkózott fiún, aki szépen módszeresen kipakolta elé az érzéseit és a gondolatait, hogy nem bírta türtőztetni magát. Áron sem volt kis darab ember, de addig nem volt köztük semmi. Egyszer csókolóztak egy házibuliban, már nagyon részegen, és egyszer valami vitatkozást lezárandó kacér záró mozdulatként odasimult Áronhoz és megérezte a fiú vágyát. Akkor nem törődött vele, a kanapén viszont a bizalom, a reménytelenség és a magabiztosság olyan elegyévé állt össze Áron, hogy Nóra életében először és utoljára egyszerűen ráült.
Nóra kezében megállt a porrongy és lassan visszaült a sarkára. Emlékezett még az ágytakaró mintájára is. Áron arcára ahogy döbbenten néz a szemébe. Nem szóltak semmit aztán, csak megadták a helyzetnek ami jár. Ott és akkor, kettejük számára meglepően és teljességgel tervezetlenül véget ért a szabadság. Kolos megfogant.
Nóra letette a porrongyot és beletúrt az irattartókba. Hosszas matatás után előhúzott egy japán mintás kötött füzetet és fellapozta. El-el mosolyodott saját húszéves kori gondolatain. A félelmein és a vágyain. A napi problémáin. A vívódáson, hogy hogyan mondja el otthon, és a bűntudaton, hogy valami olyan módon tett rosszat, aminek hozadékáról fogalma sincs. Áronról egy szó sem esett naplóban. Nem várt tőle semmit, sem akkor, sem később. Visszatette a füzetet és elővett egy másikat. A rózsás borító mögött kő kemény listák húzódtak feladatokról, határidőkről. Listák élelmiszerekről amit Kolos aznap evett, súlyának, magasságának alakulásáról. És pontosan minden hetedik oldalon egy heti költségvetés volt olvasható.
Nóra végiglapozta, aztán visszatette.
-Így kéne. - gondolta. - Csak így lehet. Rendnek kell lennie. Tudni kell, hogy mi hány lépés. Nem lehet csak úgy... - Miközben dúlt a fejében a rendvágy, felállt a földről és a polcon meglátta a magányos szobrot. Kovács Margit Philemon és Baucis szobrának másolatát, amit még Szilvás adta neki a második költözésekor. Hálaajándékként kapta, de utálta a szobrokat. Nóra akkor úgy érezte egy sebész lakásába kellene műtárgyak. Philemon és Baucis kedves volt és elegáns. Most odaállt a szobor elé és a kezébe vette. Katának akarta adni a terápiás folyamat végén, de végül nem tette meg.
Kata végig azt próbálta megértetni vele, hogy a rend egy pontig segít, egy ponton túl már gátol. A másik lecke a bátorság volt. Bátorság abban, hogy ne akarjon mindent megtervezni.
Áronnak megállt a szíve. Ez minden volt, csak nem tervezett. Ez olyasmi volt, ami felborít mindent. Ha nem lennének elválva ő most Sopronban lenne és próbálna vele úgy beszélgetni, mintha nem is egy kórházi szobában ülnének. Próbálna „normális” maradni a viharban, mert ez a nő hagyományos feladata. Megtartani a viharban férfit. A szobrot lassan de határozottan benyomta a polc mélyére és elé pakolta a dossziékat.
Aznap mikor kibontotta a levelet a marburgi egyetemtől, amiben tudatták, hogy Kolos felvételt nyert az egyetemre, még arról sem volt tudomása, hogy Kolos jelentkezett oda. Azt hitte valami tévedés történt. Kolos szó nélkül, keményen összeszorított szájjal átvette a már felbontott levelet és bezárkózott a szobájába.
-Talán megvárhatnád az ELTE válaszát is. - sziszegte a zárt ajtónak Nóra. Kolos pedig visszasziszegett.
-Be sem adtam az ELTÉ-re.
Katával annyiszor átbeszélte, hogy hol romolhatott el minden, de sosem érezte meg az AHA-t a válaszban. Persze nem kellett volna rámászni Áronra, persze védekezhetett volna, ha eszébe jut, még l is vetethette volna Kolost. Orvosnak tanult. Nem létezett ez az opció. Halasztott két évet külön engedéllyel, és közben elvégzett mindenféle határterületi képzést. Jó anyja volt. Mindenféle fejlesztésre hurcolta, rengeteget tanította. Egy évesen szobatiszta volt, és négy évesen olvasott nagybetűket. Úgy ment iskolába, hogy messze érettebb volt a kortársainál. Igen. Mindent megtett érte, hogy a lehető legjobban felkészítse a fiát az életre.
Közben az összes irattartó a helyére került. Nóra kiment a fürdőbe kimosni a rongyokat amikkel törölgetett. A torka összeszorult a felindultságtól. A könnyei pedig belecsöpögtek a koszos vízbe.
-Elvettétek az életem. - suttogta és teljes erejéből kicsavarta a rongyot.
Eszébe jutott a folyton tömött ruhaszárító, a kád felett vállfán lengedező ingek sora. A minden nap használatban álló vaslóállvány, és az a kis kézmozdulat amivel Áron még a vacsora leszedésekor jelezte neki, hogy van testi feszültsége amit le kell vezetni.
Visszament a nappaliba és elégedetten végignézett az ablak előtt burjánzó növényeken és a polcon katonás rendben sorakozó könyveken. A mintaszerű rendben tartott szekreteren és a teljesen üres dohányzóasztalon.
-Rendnek kell lennie. Különben elviselhetetlen. - gondolta, de azonnal hallani vélte a húga szavait. -Isten úgyis jobban tudja, minek hol a helye.
Egész életében sajnálta hogy nincs hite, és igazságtalan előnynek gondolta, ha valakinek van. Megállt egy pillanatra a szoba közepén, aztán vett egy mély levegőt, és mint aki elvonó után újra italért nyúl, úgy nyúlt a szekrénybe gondosan bekészített tornaholmijáért. Pár perc múlva már az autójában ült, és úgy érezte újra, hogy az élete a saját kezében van.
Holló
A beton pingpong asztalon ült. A havat lesöpörte de attól még hideg volt és nedves minden. Márta ott állt előtte, kicsit mérgesen, ugyan, te mindketten tudták, hogy több ebben a színház, mint a valódi érzelem. A fekete csipke csinosan kikandikált a kopott bőrkabát ujja alól. A körmei fekete foltjai pedig körberebbenték a lassan fogyó cigarettát.
-Nem lehet. Tudod, hogy nem. Mindent elrontana köztünk ha nálam aludnál. - Márta hangja mély volt, hideg és sima mint egy bányató. - Menj haza, vagy menj el a Lord Bone-hoz, nála mindig meg lehet aludni.
Tizenhét évesek voltak. Iskolatársak.
-Kimenőn van a bátyja. Nincs hely náluk. Már kérdeztem. - lassan megfogta Márta csuklóját és tenyérrel kifele fordított. Úgy hajolt a nyitott apró tenyér fölé, hogy közben a szemkontaktus ne bomoljon meg. Apró pöttyöt nyalt a lány tenyerébe aztán forrón lehelve belecsókolt. - Nem megyek haza.
-Hideg van, Adam. Menj haza. - angolosan ejtette a nevét, amitől az úgy csengett, mintha valami regényhősé lenne. Adam hagyta hogy egy szikrányi mosoly feltűnjön a szája sarkában, aztán lehuppant a pingpong asztalról a hóba és elindult a csúszdák felé, kifele a lakótelepről. Marta fázósan fogta körül magát a karjaival. A sokrétegű fekete szoknyája már térdig szívta magába a hólevet. Szippantott még egyet a cigiből, aztán elindult a Kuni Domonkos utca felé.
Adam lábujjait megdermesztette a bakancsába folyt hólé, de azért elment Lord Bone házáig. Felküzdötte magát a kukatárolóra és bezörgetett a kis ablakon. Várt, vacogott és várt. Bentről kiszűrődött a gettó-rap és Lord Bone anyjának jellegzetes tónusai. Később nevetés is és férfiak egymás szavába vágó magyarázatai. Adam leereszkedett a kukatárolóról és elindult haza.Két napja nem volt otthon, és most sem ment szívesen. Mikor benyitott, halkan, szinte lopva, ahogy szokott azonnal megcsapta az orrát a férfiszag. Az anyja nyögéseit valószínűleg a szomszédok is hallották. Adam ácsorgott kicsit a nyitott ajtóban, aztán inkább kilopta a szekrényből a hótaposóját és levette a gardrób tetejéből a hálózsákot. Gyors pillantást vetett magára az előszobatükörben és mélyen megszánta magát.
A tükörből egy csont sovány fiú szürke szomorú szemei néztek rá, karikásan sötétedő arcból. A szája csak egy vonás, a fekete szűk magas gallérú dzseki vékony felöltőnek hatott és lógott rajta még így két pulóver felett is, a lábai olyan soványak voltak, hogy össze sem tudta zárni őket rendesen.Nézte magát és arra gondolt, milyen mindegy is, hogy a kabát hátára gyönyörű gót betűkkel tavaly nyáron felfestette hogy Holló. Konkrétan belerohadt, annyit hordta nyáron. Most meg már csak a megszokás. Megfagy benne olyan vékony.
-Mindegy. - mondta magának és kilépett a huzatos lépcsőházba. Lebattyogott a kapuba, aztán onnan a térre, Ott kapott egy nyurga nagy dumás alkesztől egy felest, csak, hogy ne fázzon. Végül összeszedte minden bátorságát és lement a temetőhöz. Bemászott ott ahol minden nyáron be szoktak mászni, hogy halálról szóló verseiket felolvassák egymásnak, és beszélgessenek vámpírokról és a félelem és a sötétség magaslatairól. A letört szárnyú angyalnál csodálkozott rá, hogy a temetőben teljesen szűz volt a hó. Még egy macska lábnyom sem csúfította el, amíg a szem ellátott. A fák, a bokrok grafitrajzoknak látszottak a nagy fehérségben, míg a sírkövek és szobraik bénán oda montázsolt fotóknak. Délután négy volt, de már szürkület. Elvonult az urnasor mellett, be a temető belsejébe, hogy onnan nyíl egyenesen a túlsó falhoz menjen, ahol a régi iparmágnás családok kriptái vannak. Nekik gondosan kivégezték minden ivadékukat azóta, így nem gondozta a sírokat senki. Jól kiismerték már melyikben milyenek a viszonyok. Mártával egyet visszazártak ősszel. Romantikus játékaikban ott szerelme után halt egy vámpír, és szerelmese szarkofágjára borulva érte a hajnali nap első sugara. Elhozta a bringaláncot és rituálisan bezárták akkor azt a sírt. Ők ketten. A kulcs ott lapult a zsebében most is a lakáskulcsán. Reszketeg fázós kezekkel szedte elő, még mielőtt odaért volna.
A holló a semmiből repült rá. Odapattant elé a szűz hóba és rákárogott. Okos kis fejét forgatta. Adam megállt és nézte a madarat. Poe jutott eszébe és elnevette magát.
-Szia Edgár.
A holló károgott és arrébb szökkent és onnan nézegetett vissza Adamre.
-Oké, jövök. - elfelejtette hogy mennyire fázik és azt is milyen hideg lesz nemsokára. A temető jótékony szürkeségbe borult, de a hótól mégis mindent jól lehetett látni. A madár elvezette az északi falig, amerre nem nagyon mászkáltak. Külföldi katonai sírok voltak itt. Zömében emléktáblák és pár urna. Aztán a hollófelrebbent és megállt egy düledező kereszten. Adam odament, épp csak észlelve hogy egy beszakadt sír mellett áll. Nézte a madarat ő meg visszanézett. Adam gyönyörködött a poe-i jelenet szépségében. A madár megmerevedett egy pillanatra aztán felrepült és olyan élesen zuhanva érkezett Adam vállára, hogy az felocsúdni sem tudott. A lendülettől amivel meglökte Adamot, a fiú hanyatt beesett a behorpadt sírba. Nem esett mélyre. A lábai kilógtak. A vastag hó és a sok réteg repkény letompította az esést. Aztán csak feküdt ott, döbbenten és fáradtan percekig. A hó beitta magát a farmerjába. Befolyt a sálja mellett a kabát alá is, és jeges fojtogató kézzé változtatta a sálját. Aludni akart. Megpihenni. Megnyugodni végre. Ezért szerette a temetőt, a végleges békéje miatt.
Egy fiú hajolt fölé, ki tudja mennyi idő múlva. Világosabb volt valamivel, talán reggel volt már.
-Fáj? - kérdezte a fiú.
-Nem. - suttogta adam.
A fiú szokatlan hosszú kabátban volt. Hosszú haja koszosan tapadt a fejéhez. a szeme beesett és beteges. De a szeme izzó és élénk volt.
-Mit csinálsz itt?
-Aludnék... - mintha ólom lenne a nyelve. a tagjai nem emelkednek. A kezét már nem is érezte.
-A temetőben?
-Jól esne, igen... - lehunyta a szemét.
-Fiatal vagy.
-Te is.
-Élned kéne. Falni a tavaszt. Beleharapni a barackokba, belemártani magad a lányokba, kapkodva lélegezni mikor leérsz a tó mellé futva, lógni a porolón addig míg megfájdul a vállad, hogy érezd, hogy nő rá az izom...
-Hát persze.
-Azt kellene.
-Te miért nem csinálod?
-Szeretném.
-Hát csináld, engem meg hagy már egy kicsit aludni.
A fiú meghajolt.
-Megköttetett. - mondta és azzal a madár újra lecsapott az égből.
Hajnalban felkelt. A kabát felszívta a vért. Levette az összes ruhát és meghempergett a hóban. Vörösre csípte a hideg de ő őrülten vigyorgott. Egyre melegedő kezeivel csapkodta a testét. Aztán visszavette ami a ruhákból megmaradt, beleértve a kilyuggatott kabátot is. A többit elégette a zsebében talált öngyújtó és egy ölnyi gally segítségével. Átmelegedett ott a sír mellett. Tudta, hogy a másik hosszan alszik majd. Nyár lesz talán mire felébred, és évek telnek el mire megérti mi történt. Nem tehet majd semmit. Ahogy ő sem tehetett. Megrázta a fejét és havat szórt a parázsra. Felegyenesedett és elindult a hideg decemberi reggelben megtenni mindazt amiről évtizedek óta álmodozott. Megvalósítani egy életet amit annak idején elherdált. Mindenféle vad szabályok mentén megvonta magától azt amit igazán szeretett volna, hogy imponáljon a testvéreknek, az apjának és a tanárainak. Ő volt a legjobb fiú. Aki okos, szelíd és kötelességtudó. Kopott fekete ruhákban járt és lenézte a hangosan nevető, egymást ugrató, lányokat körbedongó testvéreit. Tizennyolc évet élt, mikor egy sikátorban megkéselte egy részeg némi pénzért.
-Majd rájössz te is. - gondolta - és be fog jönni hozzád is egy hollófiú. - Kiment a kapun és elindult a lakótelep felé. A játszótéren meglátta a kis fekete lányt és a magasabb hosszú bőrkabátos figurát. A lány halványan elmosolyodott mikor meglátta.
-Adam, hol voltál ennyi ideig?
-A temetőben, szerelmem. - súgta mikor odaért a lány fülébe, és szorosan magához vonta. Márta meglepődött de hagyta had vonja körbe őt a fiú. Mi lehetne ennél helyénvalóbb. Rá sem hederítettek Lord Bonera.
Már nem fázott. Ült a behorpadt sír tetején és nézte a katonaemlékművet. Sokára vette észre a késszúrás szerű nyomokat a testén, amiket nem kés, hanem egy éles szénfekete csőr okozott. A holló nem messze tőle egy ágon gubbasztott. Minden harsogta a tavaszt. Apró zöld pamacsok az ágvégeken. A szinte sárgán üde fű a lába alatt. Szigorú börtönőre nem engedte ki a temetőfalon kívülre. Marta néha kijött ugyan a temetőbe de minden alkalommal egyre öregebb lett, és sosem vette Adamet észre. Aztán már nem jött többet. Adam néha elábrándozott, hogy milyen jó volt akkor egyszer megcsókolni a tenyerét. És legalább egyetlen egyszer a száját is meg kellett volna. Amíg lehetett. Meg kellett volna.
Zuhanás
Már nem lihegett annyira. Majdnem egy óra eltelt a baleset óta. A pánik alábbhagyott. A kapálózásnak vége. Már csak reszketett. Finoman mint gyerekkorában a tengerparton, anya törülközőjébe csavartan. Szinte sosem sütött náluk a nap. Ott kavarta fel a meredek hegyoldal a párát, hogy a part felett felhővé álljon össze. Hideg téli reggeleken sütött csak a partra a nap. Persze ez őket cseppet sem zavarta abban, hogy a melegnek hívott 25 fokos nyárban belearaszoljanak a sötétkék óceán alig 18 fokos vizébe. Aztán kint reszkettek a fövenyen anya törölközője alatt hosszan.
Mert mindig a kihívások, a megmérettetések. Persze foghatná arra hogy négy fiútestvér örökké versenyez. Foghatná arra folyton nyughatatlan vikingekével kevert szilaj észak ír vérére, de minek? A lényegen nem változtat. Itt van most is a kihívások legnagyobbikánál.
Volt már közel a halálhoz. Hitte már hogy vége. Aztán a sors fordított egyet a világon isten pedig fordított a figyelmén, és így észrevehetett új lehetőségeket. Megúszta. Most nem sok esélyt látott ere, de valahogy mélyen, a pánik és a félelem hártyái között megbújva ott lapult a remény.
Eszébe jutott a 2007-es repülőbalesete. A csavarhúzóban zuhanó gép, amiből Nattel egyszerre ugrottak ki a két oldalon. Utóbb kiszámolta, hogy 9 másodpercük volt minderre, pedig közben perceknek tűnt a művelet. Hegyesen spiccben érkeztek mindketten. Kapálózó karral, ami persze mindkettőjüknél eltört. De más bajuk nem esett. Hahotázva bukkant a felszínre a nyugodt tengeren aztán gyorsan elájult a fájdalomtól. Okos dolog a szervezet.
A tenger, mindig a tenger. Mint valami torz tükörképe az égnek. Úgy vonzotta. Először hajózni akart. Még kis srác korában. Valami hatalmas óceánjárón szolgálni mondjuk kormányosként. Aztán a katonaság jött, mint múló militáris vágy. Ott a repülés fele fordult, majd szinte véletlenül bekerült a 30-ba. Abba a 30-ba. Már maga az űrkutatás szó egészen vérpezsdítő volt. Az hogy kimehet talán egyszer a nagy kéken túlra. Se víz se lég, csak a csillagok. Kívül lehet és onnan nézheti a kéket.
Kinyitotta a szemét. A páraelszívó még működött, így csodálatos valójában nézhette a Földet. Éppen észak Ázsia felett repült, messze, messze magasan. Az Állomás mögötte volt, egyre zsugorodó kusza gépként. Lassan kúszik vissza a pályára. Szer is csendben volt. Megkérte rá. Semmi szüksége a vicces akcentusára és a vad okoskodásaira így az élete utolsó óráiban. Van még vagy három, talán négy is. Visszakapcsolta a rádiót.
- Szerjózsa?
- Itt vagyok, barátom.
- Központ?
- Dolgoznak a mentésen. Kiszámolják hova érkezel. Ha tenger, akkor jó.
- Ugyan. Mindegy. Még a légkörbe szét fogok égni. Te is tudod. Ők is tudják.
- (sóhaj) Imádkozom érted.
- Jaj csak azt ne.
Kikapcsolta a rádiót. Meg fordult a tengelye körül, hogy még egy pillantást vessen az Állomásra, aztán újra előre fordult a Föld felé. Még nem érezte a zuhanást, de tudta, hogy az már ott van. A tömegvonzás ami ellen kár küzdeni.
Aztán belemart hogy Szer az utolsó ember aki hallja őt, és talán látja is. Visszakapcsolta a rádiót.
-Szer?
-Igen.
-Azt akartam mondani, hogy nem lehet elég messze menni, hogy ne húzzon vissza valami természetes erő oda ahova tartozol. Elkezdtem fejben matekozni, hogy hova fogok érkezni. Persze ez kiszámíthatatlan, mert senki nem tudja a kezdő lökésem mekkora volt. Mindegy is.
-Azt majd kimatekozzák odalent. Óráid vannak a megérkezésig. A palack amivel kimentél 12 órára elég oxigénnel van. Megfulladni nem fogsz. Megfagyni sem. Megérkezel, ne félj. Kitalálnak valamit.
-Megérkezés. - mosolygott – Milyen tapintatos vagy, Szer. Az a nagy orosz lelked.
-Vérem szerint litván vagyok, de végül is mindegy.
Hallgattak. A megérkezésről a szülői ház jutott eszbe, amit az apja még a lelkészéktől vett meg mikor ő még meg sem született. Jó kemény vidék volt ez akkor is, és most sem sokkal könnyebb. A szél, a hideg és a morajló óceán nem változott semmit. A birkák mint a moha, szorosan tapadnak a legelőkhöz. A házak belapulnak a szélvédett hajlatokba. A kő sötétbarna, a fű sötétzöld, a tenger sötétkék.
-Nem csoda ha anya nem bírta. - mondta kis véletlenül hangosan. - Az ötödik fiúba halt bele. Olyan csend volt. Csak a nyöszörgése neszelt a házban, mint egy egér. Apa elment az orvosért, mert a nagy eső miatt megint beázott a telefonvezeték. Mi lapultunk a szobánkban, négyen két ágyban. Toby még csak másfél éves volt. Kukucskált ki a takaró alól nagy megszeppent szemekkel. Aztán a macska felpattant és kirohant a lépcsőhöz és lerohant a földszintre. Nyávogott kettőt aztán csend lett. Hallatszott ahogy lefetyel. Apa csak egy jó óra múlva ért haza a dokival. Akkor meg már mindegy volt.
-Milyen nehezen felejtjük a halált, pedig milyen természetes dolog. - mélázott Szerjózsa, aztán észbe kapott. - Ó basszus. Ne haragudj. Nem vagyok... nem vagyok jó ebben. Bocsánat.
-Nem gond. Igaz. Azt hiszem az bántott a legjobban, hogy nem mentünk le. Soha többé nem láttuk. Mikor minket leengedtek anyát már elvitték. Se vér nem volt ott se semmi nyoma annak, hogy itt valami történt. Hetekig vártuk haza anyát, még a temetés után is.
-Gyerekként talán a legnehezebb.
-Végig, most is, azt érzem, hogy tehettünk volna érte valamit.
-Gyerekek voltatok. Mekkora voltál?
-Hét. A másik öcsém 4, a bátyám meg 9.
-Milyen rég volt.
-Ne hidd.
Kikapcsolta a rádiót és nézte a kéket. Az anyjára gondolt, azokra az apró dolgokra amikre emlékezett. A sós tenger illatú ruháira. A hajára ahogy a füle mögé tette. A vékony gyűrűre ami apámhoz kötötte. És az arcára arról a családi fotóról, ahol még csak hárman vannak testvérek. Nem emlékezett az arcára csak arról a fotóról. Ez bántotta a legjobban.
Elég messze menni.
Lassan bekapcsoltak az érzékei és megérezte, hogy gyorsul. Fordult alatta a Föld és ő egyre közeledett. Visszakapcsolta a rádiót, de semmi biztatóval nem tudtak szolgálni. A rádió üresen sercegett. Aztán eszébe jutott Amstrong. Érezte, hogy a pánik keltette könnyek végigcsúsznak az arcán, és a szkafander miatt nem tudja letörölni. Az űrhajósok úttörők. Kisgyerekek példaképei. Nemzetek modern harcosai akik jövőt építenek a világűrbe. Megalapozzák a technika továbbfejlődését és az emberiség szárnyalásának egy egy lépcsői. Méltóan kell ezt viselni, nem beszarva a félelemtől. Tudta, mindig tudta hogy ez veszélyes munka. Mély levegőt vett és visszakapcsolta a rádiót.
-Szer?
-Igen.
-Ki tudsz kapcsolni a Központnak?
-Pesze.- kis szünet. - Hallanak.
-Itt Benjamin Darius százados beszél. Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek a közös időkért, a megtiszteltetésért, hogy itt lehettem és részt vehettem ebben a munkában. Köszönöm, srácok.
-Hallottak.
-Szuper. Már nem, ugye?
-Nem, már nem.
-Minden jót Szerjózsa.
Azzal kikapcsolta a rádiót és hagyta magát a természetnek, hogy haza vigye. Vissza a sötétkék mindig hideg Atlanti óceánba.
Dora O'Connor Weelington két levele
Drága Felicity!
Csak azt tudom hallgatásom mentségéül felhozni, hogy az elmúlt napok oly sűrűek voltak, mint Miss Margo cukrászdájában a mentás csokoládé likőr. A csikorgósan hideg éjszakák és a szemfájdítóan fehér nappalok, dacára annak, hogy a kényszerűségből átvett családi üzemben csupa idős dolgozik, napjaim zavarba ejtően színesek és fordulatosak. A termelés folyamatos, a fejlesztés töretlen és a gazdasági mutatóink is igen kedvezően alakulnak.
Igen, szinte látom ahogy leteszed a levelem, hogy tölts egy csésze teát és magadban mosolyogva azt gondolod, hogy Sid Darlington annyira nem hajlott korú. Valóban nem. Sid olyan itt mint a brikett között a gyújtós. Energikus, lendületes, elszánt és olyan lelkes hogy néha engem is meglep. Kedvessége, rajongása legkedvesebb naiv magamat hozza elő belőlem. Néha 16 évesnek érzem magam mellette és azon kapom magam hogy elpirulok.
Új alkalmazottam, Daniel O'Kinley sokkal több fejfájást okoz. Ha bele gondolsz, talán te is megborzongsz abba a lehetőségbe, hogy egyszerre két mérnök zseni is alkalmazásomban áll, melyek mindegyike személyes vonzerőm fogja. Dan alig húsz éves, igazán jóképű fiatalember, egy költő lángoló lelkületével, egy hajadon szűzlány naivitásával és egy vizsla lendületével. Néha azonban megfeletkezik arról, ki is ő, vagy valóban ebben a ritka kórságban szenved, mi szerint egy testben két személyiség, két tudat is lakozhat. Hiszen vannak esték, mikor a normális tisztelettudó magázás helyett, nagyon magabiztos, hívogató tegezésbe vált, amit szinte minden alkalommal heves együttlétek követnek, melyek után két napig képtelen a szemembe nézni valamiféle bűntudattól. Zavarban van és kerül és magáz újra. Meg kell valljam, Felicity, hogy ilyenkor megijedek, hogy a zseninek valóban együtt kell járnia valami zavarbaejtő vagy félelmetes jellemvonással is? De itt van Sid, és ő a bizonyíték ilyenkor saját maganak, hogy lehet valaki egyszerre elképesztő alkotói zseni és teljesen jól működő, egészséges érzületű és testű férfi is.
Sajnos nem írhatok le mindent ami manapság felkavar. Legyen elég annyi, hogy a körülöttem élők zöme sokkal több, vagy egészen más mint amit mutat magából. És ez nem csupán annyit jelent, hogy tisztes házas emberek bordélyba járnak titokban, vagy korosodó dámák egymással hancúroznak vidékli birtokaik lefüggönyözött termeiben. Sokkal erőszakosabb, sokkal hihetetlenebb kettős életekre bukkanam, és bár próbálok úgy viselkedni velük, mintha nem tudnám, vagy valóban is figyelmen kívül hagyni, hiszen valóban nem rám tartozó titkok ezek, mégis. Mégis ott motoz bennem, hogy micsoda kettőssség, micsoda kiszámíthatatlanság ez. Félni csak kevéssé félek. Sokkal inkább vagyok kíváncsi. De legjobban attól félek, hogy én hozok ezen titkok tudása végett bajt valakire. Odáig jutottam, hogy miután végiggondoltam hányak legféltettebb és legkínosabb vagy legveszélyesebb titkait tudom legszivesebben kimenekültem volna a saját életemből. Végső menedékem Sid lett, aminek ő egyrészt örül, másrészt mindketten aggódunk a szíve épségéért. Ő az egyetlen férfi körülöttem aki az aminek látszik, és az aminek mondja és mutatja magát. Nem gondoltam eddig hogy a normalitás ilyen vágyott biztonságérzetet valah is jelenteni. Hiszen emlékszel kis közös imánkra a hálótermek sötétjében, hogy az unalomtól ments meg Uram, minket. Hogy eljuthatok a kiváncsiságom vezérelte útvesztőkben egy olyan ponra ahol egy Sid féle édes, forró, tiszta ölelés nagyobb élvezetet jelent mint egy titokzatos, befolyásos, szép férfi közelsége, mostanáig elképzelhetetlen volt.
Ne értsd félre, kérlek, a Nem Üzlettársammal töltött minden perc gyönyörű, és minden sejtemig egyesével elhatoló boldogság és kaland. De ő is egy szépségesen megformált sziklája az egymásba fonódó titkoknak és sötétségnek, amiben jelleme makulátlansága mellyel irányomba fordul csak tovább mélyíti a kontrasztot.
Drágám, e percben szinte irígylem kiszámítható életedet, melyben a havi bál és heti teadélutánok biztos ritmusa az iránymutató, és melyben férfiak nem kavarnak nagy viharokat, csak az utánnuk epekedő női szívek lehellete lebegteti meg a levegőt. Meghívásom, akár hosszabb távra továbbra is áll, és amennyiben egészségi állapotod engedi ne habozz élni ezzel, és kérlek azonnal értesíts ha módod van Dublynnba utazni, szeretettel látlak bármikor.
Dora
Tisztelt Édesapám!
Alábbi pár sorban próbálok áttekintőleg tájékoztatást nyújtani szeretett cégünk jelenlegi helyzetéről és a vezetőjeként bennem megfogalmazódott tervekről és tennivalókról.
Mint tudod az ifjabb Mr. Darlington gyógyulása, hála fiatal és egészséges szervezetének, sokkal gyorsabban bekövetkezett mint azt legmerészebb álmainkba remélhettük. Kedves mérnökünk édesapja, hidd el, sokkal nagyobb jelentőséget tanúsít nekem ebben, mint amekkora szerepem valójában vol benne. Az hogy a véletlenek sora úgy hozta hogy pont a Lee család egyik nyaralójában lábadozott, semmiféle céget érintő kérdésre nincs kihatással.
Valóban baráti kapcsolatban állok Adam Leevel, olyannyira hogy lehetőségem volt elfogadni a felajánlott segítségét, de ezúton biztosítalak mindkettőtöket, hogy bár tett korábban ajánlatot Mr Darlingtonnak, jelen munkaviszonyát messzemenőkig tiszteletben tartja és nem kívánja átcsábítani őt a Lee corp.-hoz.
Tájékoztatni kívánlak még azon fejleményekről is, hogy az áldozatos munkával kialakított „Shark” modellnévvel reklámozott autómobilunkból 1 darabot sikeresen értéksítettem Zeridan Dunhill úr titkárának, valamint kisebb módosításokkal további három vevőt is sikerült találnunk rájuk. A „Légy” modellnévvel ellátott egyszemélyes repülő egységünkre, melyet Mr. Darlingtonnak köszönhetünk szintén adtunk el Zerian Dunhill úrnak, aki további darabok megvételét is jelezte. Ezeken kívül a múlt pénteken (január 21 napján) prezentált további tervekből hármat tervezek megvalósítani az elkövetkező 3-5 hónapban.
Az alkalmazottak körét bővítettem egy Mr. Darlingtonéhoz mérhető teremtő elme felvételével. Daniel O'Kinley úr bár meglehetősen fiatal, kiemelkedő tehetsége van faanyagok inzertálásában. Nagyszerű érzékkel választ és épít be termékeinkbe faanyagot, kiváltva ezzel a sokszor a működést nehezítő töbletsúlyú fém alkatrészeket, borításokat, díszítményeket.
A fenti fejlesztések és produkciós eredmények, valamint az értékesítés területén elért sikereink fényében kijelenthetem, természetesen Mr. Shultz-cal való folyamatos konzultáció után, hogy cégünk egyenesben van és fejlődik. A finanszírozáson felül van módunk a gépparkunk fejlesztésére is.
Remélem ez a kis áttekintés megnyugtatja édesapámat és továbbra is belém helyezi bizalmát a családi cégvezetéssel kapcsolatban.
Szeretettel és köszönettel, az ön leánya:
Dora
kereszthivatkozások
Voltak lányok akik a humoráért és a műveltségéért szerették Szabó Tomit, mások a csinos, lányos arcáért. Persze messze nem volt tökéletes, de a hibák, akkor, a jó nevű gimnázium negyedik osztályában még nem látszottak olyan bántó körvonallal. A két Kovács Évi egy osztályba járt. A két Kovács Évi semmiben nem hasonlított egymásra. Az egyik nőies idomú, nevetős, csupa élet volt, a másik fekete-fehérben járt, vékonyka volt és szomorkás hangulatú. Szabó Tomi mindkettővel járt. A hosszú lépcsőkön hol egyikkel csókolózott, hol másikkal, de sosem kísérte haza egyiket sem. Sietős légyottjaikat a bátyja szobájában intézték és ő sosem tévesztett nevet. A két lány sokáig nem tudott a másikról. Aztán egy hűvösebb októberi napon, Tomiék kék padlószőnyeges lakásában, a cigifüsttel konzervált bútorok között ott sírt az egyik Kovács Évi. Tomi anyja, aki szerette volna ha maga is 17 éves lenne egymás után szívta a cigiket, és szenvtelen hangon formált szavakat a gondolataiból. Melyeket francia versek ihlettek és a pasziánsz, amit aznap este is a márványlapu dohányzóasztalon rakott. Rá se nézett a síró lányra.
Három fia volt. Három semmirekellő fia. A legnagyobb okos volt, a középső szép, a harmadik talán kedves lehetett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. A két Kovács Évi nem szívlelte egymást. Azon az estén aztán Tomi apja elégelte meg a dolgot elsőként, és mert nem viselte el a sírdogáló nőket a nappaliban, döntésre kényszerítette Tomit.
-Jó legyen. - nyomta el a csikket a fiú és kabátot húzott, hogy beszéljen a másik Kovács Évivel. De már a kapun kilépve tudta, hogy képtelen rá. A másik Kovács évi vékony bőrén átragyogtak az erek. Olyan vékony volt, hogy ezen a szeles őszön, mikor a sétányon bóklásztak, csak azért nem fújta el a szél, mert ő erősen fogta a lány törékeny kis kezét. Jó volt mellette nagynak és oltalmazónak tűnni. Órákig képes volt hallgatni őt, ahogy művészetről, irodalomról és politikáról filozofál, és soha nem vitatkozott vele. A másik Kovács évi bús volt, hangos nevetésű, és folyton vitatkozott vele. Folyton megtalálta a gondolatmenetek sánta hátsó lábait, és azt is tudta mindig ha hazudik.
Elért a kapuhoz, és felpillantott a lámpafénybe. Aztán leült a lépcsőházban a fordulóban és várt. Lehunyt szemmel várt. Aztán amikor már fájósra fagyott a feneke a vékony farmerban a márványlépcsőn hazament. A másik Kovács Évi már nem sírt a nappaliban. Az anyja lefekvéshez készülődött, az apja meg aludt.
Évi felpillantott és megállt benne az ütő.
-Elkéstem! - suttogta, majd ő is a kabátjáért kapott és kiviharzott a lakásból. A lépcsőkön is futott fel a várba, amennyire csak bírta, és a késés okozta félelem felülkerekedett minden más érzésen. A csigalépcsős házban aztán kifújta magát. A kulcsot finoma illesztette a zárba, hogy ne csapjon nagy zajt. Mindennél jobban félt az apjától. Mély lélegzetet vett aztán megpróbálta elfordítani. A kulcs akadt és nem fordult. Évi nézte az ajtót és a tarkóján bujkáló rossz érzés most kirajzolódott mint nyári délutánon az árnyéka a nagyi verandáján.
-Lecserélted a zárat? - szakadt fel belőle a döbbenet. - Annyit késtem, hogy lecserélted a zárat?! Csöngetett és kiabált, aztán kicsit verte az ajtót, aztán leült és sírt. Elképzelte a csinos polgári lakást, ahogy a nagyvirágos tapétával közrefogott zsúfolt térben ül az apja és az anyja egymással szemben, szigorúan, köntösben, és hallgatják ahogy ő az ajtó előtt kiabál és zokog. De bent nem mozdult semmi. Egy idő után már nem volt mit tenni és visszament a Szabó Tomiékhoz.
Így lettek ők egy házaspár.
Házibulik sorakoztak sormintában a kocsmai beszélgetésekkel. Politika, irodalom és nagy, világmegváltó ötletek. Valahol ezek között ritmust bontón ott fakult az érettségi és valami nyomasztó szándék, hogy egyetemre kéne menni. jelentkezni legalább. Vagy valami szakiskolába, ha már az egyetem sem és a főiskola sem bizonyult reálisnak.
Kovács Évi addigra kétszer próbált öngyilkos lenni, de nem sikerült. A másik Kovács Évi napi harcot vívott a Tomiban felgyűlő alkohollal és a lustasággal ami ezt beburkolta. Mindenféle unkát keresett neki és hitt magukban, rendületlenül. Szeretett volna gyereket, ahogy a másik Kovács Évi is, szeretett volna lakást és biztonságot, ahogy a másik Kovács Évi is. Tomi kimaradozott, ivott és lógott a munkahelyéről. De szép volt és vicces és kedves és okos. Így amikor ott volt mindkét nő eltekintett a perpatvartól.
Aztán elhívták Tomit az Orosz Nőhöz.
Az Orosz Nő alacsony volt, sárgás színű. Sárgás haját kibontva hordta, csak egy széles pánttal fogta hátra a homlokából. Erősen kihúzott szemei minden más vonást elnyomtak az arcán. A fogai makulátlanok voltak, sokak szerint nem is valódiak. Akcentusa volt és királynői megjelenése.
A nő partijain, mert ezek már nem fértek bele a borozgatva világmegváltós egyetemi buli kategóriába, asztaltáncoltatás folyt. Kovács Évi hogy valami érdekes is legyen benne rákérdezett a gyerekre. Lesz e és ha lesz, mikor lesz nekik. Az ujjak alatt repült a hártyavékony kistányér. Hamarosan ott virított a dátum és a szám. Egyetlen gyermek, majd, két év múlva. Évi megnyugodott. Akkor két év múlva is együtt lesznek. Aztán elnevette magát.
-Hülyeség.- gondolta - Szellemek nincsenek.
Akkoriban a Vérmezőn még vékonyak voltak a fák, és végig lehetett nézni rajta a Mikótól a Moszkva térig. Késő este volt. Szerelmespárok fázósan tekeredtek egymásra a pirosra mázolt padokon. Tomi keveset volt otthon, és sokat utazott a két Kovács Évi között. Titokban tartani egymás előtt őket teljesen lekötötte minden erejét. Sokszor úgy érezte ez a két nő valójában egy. Hogy a nevük azonossága egy kapocs, hogy ami nincs meg az egyikben az meg van a másikban és valójában egy azon gyermeket hordják ki éppen. A két has ugyanabban a tempóban nőtt és a két nő ahogy teljes habitusuk más volt, úgy a várandósságot is egészen máshogy viselték.
Két évvel az Orosz Nőnél tett egyszeri megjelenés után, egy hónap különbséggel szültek. Leányokat. Mire a második megszületett már megindult az apasági keresete az elsőnek. Tomit is behívták, de semmi eredményre nem jutottak. Az egyik jelölt vette végül a nevére a lánykát, de váltig állította, hogy nem az övé. A másik Kovács Évi pedig belekezdett a visszaszámlálásba.
Három év múlva váltak el. Addigra Évi talpraesettebb lett mint valaha, de csupa félelem és reszketés a kislány miatt. Addigra Tomiban a nyugtatókra ivott alkohol teljesen összemosta a valóságot az ábrándjaival. Képtelen volt különbséget tenni. Még azt sem vette észre, hogy e kettő nem ugyanaz. Mélységes hittel adta elő a hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket. aztán egy lopási ügy miatt, a bíróságon Éviben eloszlott minden kétség, mint lábos felett a gőz. Nem akar ő ettől az embertől semmit. nem akarja a gyerekét a közelében tudni. A válásuk gyors volt, vagyonmegosztás nélküli. Semmijük nem volt pár láboson és egy macskán kívül.
A másik Kovács Évi az idegösszeroppanások között bűnbánóan ölelgette a maga kicsijét és sóváran gondolt egy elképzelt idillre amiről azt hitte a másik Évinek jutott, a Szabó Tomi oldalán.