Velence és Fenís - nem teljes szöveg, feltöltés alatt
Kezdetben nem folyt vér. Kezdetben minden esetben amikor a városkapitány ölni kényszerült, abban nem a saját akarata testesült meg. Kezdetben mind a más síkokról érkező létezők, akik beköltöztek a városba tudták, hogy hatalmuk forrása addig áll rendelkezésre, amíg az független a városlakóktól. Kezdetben aki meghalt a városban, egyszerűen visszakerült a kapun kívülre, és kezdhette előlről az átjutás fájdalmas hosszú és sokszor kudarccal végződő műveletét. Kivéve a városkapitány. Őt akárhányszor megölték, másnap változatlanul állt a posztján és lesújtott a rendbontókra. Gyűlölték ezért a városkapitányt és félték hatalmát.
Az első városkapitány gondosan kiépített kémhálózata segítségével időben el tudta csípni azokat, akik rá akarták tenni a kezüket a Forrásra. Végül úgy döntött lelket ad annak, hogy különválhassanak és így megvédhesse magát a Forrás esetleges pusztulása után is. Tettét félelem vezérelte, és olyan önhittség amibe illik belehalni. A rituálé rosszul végződött és Forrás beszippantotta őt, majd ezer darabra szakadt és önálló entitássá vált. A hatalomért folyó harc onnantól kezdve két lény közötti furcsa tánccá alakult, amiben a démonok, varázslók és vérlények éppoly bábok csupán, mint az ő kezük között vergődő emberek, házak és gondolák.
A Forrás megszűnt korlátlanul kiaknázható lenni és a Kapitány hibájából a kapuk sarkig nyíltak a nem e világi teremtmények előtt. A városkapitány halandó lett és Velence védtelen.
Romeo
20 napig lézengett Velence utcáin, húsz hosszú nyári napon. az öröm és az izgalom, a vizsgadrukk és az első édes megmérettetés között hányódva. A túristák szembeáramló sosem ismétlődő és sosem fogyó arcaiból találgatta ki lehet aki szintén az Alapítvány ösztöndíjasa. Nem mert az alapítvány vendégháza közelébe menni, pedig az biztosan a következő 18 hónapig az otthona lesz. Helyette egész nap fényképezett. Mi mást is tehetett volna? Már hónapokkal a pályázat benyújtása előtt kitalálta milyen útvonalon fogja elkezdeni a munkát, ha megnyeri. Bakancsot húzott, és övtáskát vett. Memóriakártyát, telefont és némi készpénzt vitt magával, valamint a füzetforma Velence térképet. Nem mintha ne tudta volna fejből az össze kis sikátort, csatornát és árkádot. Minden mást ott hagyott Emilia néninél. A nénit két éve ismerte meg a LaArtisina utca kávézójában, melyet leginkább csak helyi lakosok ismernek, és ami varázslatos volt a papucsaitól. A bejáratnál ugyanis széles polcon száradó csízmák sorakoztak esős vagy havas napokon. A vendégek pedig tiszta, vastag zoknikat és bundabéléses papucsokat kölcsönözhettek. A kávézó nyáron hajópadlóval, télen azonban vastag perzsaszőnyegekkel lopta be magát a vendégek szívébe. Hatalmas habos csokoládék és méregerős feketekávék lelőhelye volt ez, és Emilia nénié, aki a kávézótól beljebb a második utcában lakott. Azon a télen, mikor Romeo csak egy hosszú hétvégére ugrott be Velencébe Emilia néni éppen eldöntötte, hogy a kisebbik szobáját kiadja.
Az utolsó napon a beköltözése előtt Romeo korán kelt és lesietett a Santa Crocéra a buszpályaudvarra. Onnan az aznapi terveinek megfelelően elindult visszafele a jobboldali csatornákon, mintha valami labirintust járna be. A lefényképezett házakat szokása szerint ezúttal is a kis zsebtérképén megjelölte. A jóidő kihajtotta a túristákat az utcára. Romeo azon kapta az egyiket hogy őt figyeli. Negyvenes, talán ötvenes nagyradab fickó volt. Arcra sziciliainak nézte. Robosztus testén feszült a pulóver. Hasonló fényképezőgép lógott a nyakában, mint amilyennel Romeo is dolgozott. Szigorúan méregette őt, mintha csak rajtakapná valamin.
-Segíthetek, uram? - kérdezte meg a férfit, leg udvariasabb hanglejtéssel, úgy, mintha mindketten szültetett velenceiek lennének.
-Ó nagyon kedves. Mi van ezzel a házzal, hogy ezt fényképezi?
Romeo végignézett a házon, mintha most látná először. A fickó is követte a tekintetét, ő is végignézett rajta. Mivel Romeo nem szólt, mert fejben azt latolgatta melyik datattal is kezdhetné a ház bemutatását, a fickó kezdett beszélni.
-Elég lerobbantnak tűnik. Csúnyán felázott, nézze csak. - és mutat is a talpazat felé. - Persze mit várhat az ember egy háztól ami vízben áll? Ehh. - Legyintve fordult el a háztól teljesen szembe Romeoval.
Romeo rápillantott és a fickó arckifejezésétől felállt a szőr a hátán. Gúnyos volt, provokatív és kissé lefitymáló. Nem a házat nézte hanem Romeot. Immár úgy tűnt az egész beszélgetésben a ház csak ürügy volt. A fickónak Romeoval volt valami gondja, nem a fotózással vagy a házzal.
-Nem készülök megvenni. - próbálta kerülni a feszültséget Romeo, de hangja már nem volt olyan könnyed..
-Rossz vásárt is csinálna. Az az amerikai, aki hét éve megvette rá sem nézett azóta. Ki tudja miféle pokolbéli állapotok lehetnek már odabent. Patkányok, gomba.
Mintha csak erre akarna rímelni, az első emeleti terasz alatti vakolatdarab ezt a pillanatot válazstotta hogy csobbanva zuhanjon a csatorna vizébe. Romeo tarkóján felállt a szőr.
-Azt hittem Ön túrista. Örülök, hogy velencei.
-Akkor minden rendben van. - biccentett a mogorva fickó és elindult tovább a csatorna melletti keskeny járdán a városközpont felé. Romeo ácsorgott egy darabig aztán utánna indult.
-Uram, ne haragudjon a tolakodásomért. - Kilépett hogy utolérje, mert a fickó nem lassított. - Velencéről készítek dolgozatot. Megkérhetem hogy pár érdekes történettel és adattal színesítse az ismereteimet. - mellé ért és hátrafele kezdett menni a fickó előtt, mellett, úgy beszélt hozz. - Annyira varázslatos ez a város, nem győzök betelni vele.
A fickó pillantása átsiklott Romeon. Amilyen élesen vizsgálta egy perccel korábban, mostanra minden érdeklődését elvesztette. Csak foghegyről morrantott választ neki.
-Akkor fiam ideje megfordulnia, mert itt a sarok.
Romeo megfordult de nem zökkent ki a sem a szövegből sem a sétatempóból.
-Őn itt született gondolom. Melyik a kedvenc épülete?
-Nem születtem itt. Mit képzel. Római vagyok.
Romeo elmosolyodott.
-Én meg firenzei. De gondolom hasonló okok hoztak minket ide.
-Kétlem.
Romeo vigyorogva lépkedett a férfi mellett, aztán gyorsan rápillantott.
-Szerelem.
-Hm. Szerelem?
-Szerelem a legextravagánsabb nőbe aki valaha város volt. - vigyorgott Romeo. Zsebre dugott kézzel masírozott a férfi mellett, újra vidáman és magabiztosan. - Kérem meséljen róla.
-Tanuljon meg gondolázni. ha elboldogul úgy is körbe kell menjünk átbeszélni mindet.
Volt valami oda nem illő a férfi gyors hangulatváltozásaiban, de Romeo nem törődött vele. Csak az információ forrást látta a férfiben. Élő emlékezetet, trténeteket Velencéről.
-Nagyon köszönöm uram. Felírnám a címét, ha megengedi, vagy a telefonszámát.
A férfi megállt a tűzoltóság épülete előtt és kezet nyújtott Romeonak. Volt valami csibészes csillogás a szemében.
-Mindkettőt ismeri. Marco atya vagyok, annak az alapítványnak elnöke, ahova holnap reggel beköltözik, fiam.