Kapuváros
Előtörténet
A Molnár (istené) útjai olyanok mint az időjárás. Tervezhetőek, de biztosan sosem tudhatóak, kérlelhetetlenül bekövetkeznek előbb vagy utóbb.
Budapesten, ahogy a világon máshol is egy természeti katasztrófa eredményeként tönkre megy minden mikroprocesszor. Ennek eredményeképpen hetekre megszűnik a civilizáció technikai apparátusa. A városokban elharapódzik az erőszak. A káoszt kihasználva az emberek között és belőlük élő tündérek előbújnak álcáikból és megpróbálják elfoglalni az eddig emberek által uralt síkot is. Hőseink a megszállók hercegeivel ismerkednek össze és segítik törekvéseiket kezdetben tudatlanul.
Anna - első nap
Mire hazaért lángolt a talpa a cipőben. A drága converse, amire annyit spórolt gyakorlatilag zoknin át is felmarta a talpát. Amint a lakásba ért lekapkodta magáról őket. A lakásban csend volt és sötét. A reflexek még a villanykapcsolóra terelték a kezét, aztán sóhajtva kapcsolta vissza. Kibotorkált a konyhába és a fiókban gyufát keresett. Aztán a szobájába evickélt és kitapogatta a polcán a sosem használt dizájnos gyertyákat. A narancs kis láng árnyékokat húzott a szobába, és a hajnal fényeit újra sötétté nyomta az ablak előtt. Anna fakó arcéle virított csak a tükörként sötétlő ablaküvegen.
Az anyja reggel sokáig aludt, a húgai égtelen veszekedésére ébredtek mindketten. A hűtő még tegnap éjjel leolvadt és a benne tárolt igazán romlandó holmik módszeres felevése volt a lányok célja másnap reggel. anna hanyatt feküdt az ágyon és próbálta rendbeszedni a gondolatait. Módszeresen összeszedte az utolsó emlékfoszlányt is az előző napról, a hosszú, monoton és magába záródó utazásról Mezőkövesd és Füzesabony között. Furcsa utitársairól és a horrorfilmbe illő polip vagy póklényekről amik köpetében ott sercegett egykori emberekből visszamaradt testfoszlányok.
Oldalt fordult és felhúzta a térdeit. A reggeli nap valószerűtlenné fakította az előző este emlékeit, és a józan esze megkezdte a harcot az emlékek álommá minősítéséért. Az éjjeliszekrényen ott pihent a mobilja ami panaszos csippantásokkal jelezte, hogy hamarosan lemerül. Anna sóhajtott egyet majd felült. Az utca szokatlanul csendes volt. Az anyja éppen helyretette a húgait és a szomszéd éppen felhúzta a redőnyt.
Valami megmoccant a nyitott szekrényajtó mögött. anna odanézett majd a szíve olyan hevesen kezdett dobogni, hogy alig hallott tőle. A szekrényajtó nyikorogva, lassan becsukódott. anna pislogott egyet. Nem emlékezett, hogy a szekrényajtó nyikorgott volna. A famintázatú ajtókon a megszokott tapétagöcsörtök ismerős arcai helyett sötét csíkos faerezet feszült, mint valami girbegurba rajzolt rács.
Anna felpattant és kisietett a konyhába. az első gondolata at most, hogy eltűnt valami a mikró tetejéről, aztán ahogy megállt a mikró előtt eltöprengeni mi is lehetett az, az anyja lépett el mögötte és jól hátbavágta.
-Húzd ki magad és ne bámuld a mikrót. Nincs áram.
A nappali estére megtelt cigifüsttel. A pincéből előszedett bicikli fejre fordítva állt órákig az előszobában. A lánca csikorogva fordult és a kerekeiben hosszan nem maradt meg a levegő. Aztán feladták.Szombat volt. Nyári, forró szombat. A hűtőből leolvadt ételekből pazar ebédet kanyarítottak. Gáz még volt. Ebéd közben persze sokszor összeszólalkoztak, de végül vérontás nélkül telt el a nap. Estefele Anna kiült az apró erkélyre és feltette a lábát a korlátra. Cigire gyújtott és elmerengett a lehetőségen, hogy sosem lesz újra áram. Az utcán nyolc körül végig gördült egy rendőrautó, amiből nyugodt, megfontolt férfihang bejelentette a kijárási tilalmat.
Nagyjából a rendőrautó elhaladásával egy időben ért a ház elé Vlacho Tomi, gebe nevű sokat pimpegett bicajával. Felnézett és vidáman elkiálltotta magát.
-Annácska a talpadért emeleteket másznék meg. Mit meg nem tennék az örcád látványáért!
anna elvigyorodott és levette a lábát a korlátról. Gebét odatámasztották a satnya kempingcanga mellé és kiültek, vissza az erkélyre.
-Nagyon vidám vagy így apokalipszis idején. - torkolta le játékosan Anna. - Kérsz valamit?
-Egy kis víz jól esne. meg sör is, gondolom, de ne itassátok velem fel a sörötöket. Jól fog az még jönni. - Vigyorgott Tamás és feltette a lábát a korlátra.
-Itt csak így lehet elférni. Mi újság a világban? - Anna visszaült a helyére és újra felvette a lassan hamvadó cigijét.
-Bolondok háza. A rendőrök előtt járnak a népek, lassan, megfontoltan pakolják ki a boltokat. Vannak boltosok akik a romlandód szétosztják az ismerősök meg a törzsbvevők között. Meg vannak akik beülnek a markosabb haverral a boltba és ott őrzik az árut.
-Ja hogy kipakolják a boltokat?
-Persze. Csomó helyen nincs már rács, csak riasztó. A plázákba be sem merek menni. - elnevette magát. - Tudod mi lenne fasza, ha előmásznának a zombik.
-Ez nem vicces.
-Nem tart soká, ne félj.
-De ilyenkor a szomszéd országok...
-Ott sincs. - Tamás úgy bólogatott mint aki megmondta a hétvégi focieredményeket. - Elkezdődött. Majd lassan összeszedhetnénk mi is némi kaját, gondolom valami tecsóból kéne, meg sok cipőt, damilt meg szöget meg kalapácsot. aztán irány a telek. Gyulabáékkal meg megbeszéljük hogy mit dolgozunk a szélkerék áramáért. - bólogatott még párat és megitta a vizet. Anna nézet a fiút, aki eddig bölcsész volt, és szabadidejében forradalmár, színjátszókörös kísérleti élelmiszervegyész és nem győzte ismételgetni, mint egy mantrát, a furcsa fickó szavait a templomból: Nem tart soká.
Csenge - első nap
Deszkával haza, végig a városon egészen kellemes volt. Mégis volt valami vészjósló benne. Az emberek nem lézengtek kirakatokat nézegetve és nem suhantak autóikon az éjszakában. Még a nagyobb kereszteződésekben ácsorgó rendőrök sem villogtak. Csak egy egy mentő tépett el, a többi autós idegesen sietve, szántott bele reflektoraival abba a nagyvárosban olyan furcsa sötétben.
Tizenhétszer esett el. A kisebb bicsaklásokat nem is számolta, csak azokat amikor földet fogott. A kivilágítatlan utcákon vakrepülés volt gördeszkázni. Ismerte ugyan jól ezeket az utcákat, de nem emlékezett minden gödörre, aknafedőre és nem látta a szemetet sem.
Emberek beszélgettek autók mellett állva és emberek fosztogattak boltokat ráérősen. Más emberek elemlámpákkal felszerelve mentek át a szomszédba vagy a közelben lakó rokonaikhoz. Egy kisfiú az ablakból kiabálva szólongatta a kutyáját, egy magas férfi pedig derékig hajolt egy ezüstszínű audi csomagtartójában az Andrássy úton, miközben egyre azt hajtogatta, hogy meg lesz, meg lesz. Csenge biztos volt benne, hogy nem lesz meg, bármit is keres a fickó a kocsiban.
Semmi nem lesz már olyan mint addig. Igyekezett megőrizni a vonatos emlékeit. Az újra és újra felbukkanó Mezőkövesd táblát és az elérhetetlen messzeségben maradó Füzesabonyt. Sanyit, aki úgy nézett ki mint Chester a Linkinből, csak ő a Bibliában kereste a családfáját és felvillanyozta bármi amitől mindenki mást kivert a víz. Fura volt az egész kis társaságuk a vonaton. ad hoc összeverődött idegenek egy szűk mozgó zárt helyen, mint egy Miss Marple regényben.
Aztán hazaért. A kertkaput nyitva találta, a ház utcafrontján minden ablakban gyertya égett. A nappaliban emberek ültek és csak mama jellegzetes sziluettje látszott mozogni, ahogy kimegy a halványan derengő konyhába. Wekerle még így is a béke szigete volt.
Mama jól palástolta az idegességét. Csenge pedig tudta hogy pokoli órákat élhetett át, és azt jól tudta, hogy a mamát ennél sokkal keményebb fából faragták. Anya sirdogál néha, meg összefűzött ujjakkalimátkozik egy istenhez akiben nem is hisz, ha nagyon fél. Mama nem kérdez sokat, a mama cselekszik, még így túl a hetvenötön is.
Most is így volt. Anya lent rekedt Nyíregyen, mama pedig itthon tartott a frontot. Áthívta a szomszédokat, valami töményt osztogatott gyűszűnyi pohárban és a gáz egyre gyengülő lángjánál kiadós levest főzött. Csak mint ínséges időkben kellene, szerint, össze fogni a szomszédokat.
Csenge lerogyott a konyhában, mama megölelte, úgy ültében.
-Nagyon örülök, hogy épségben hazajutottál.
-Minden rendben van mama. - hallotta a saját nyugodt hangját. - Kérek én is egy kis levest.
Ettek. Ő beült a kanapé belső sarkába, és lassan kanalazta a levest, míg a szomszédok és Rudolf, a Gazsi szomszéd foxija megvitatták a dolgokat. Szerencsére nem volt sok információjuk, így aztán inkább felemlegettek nagy közös akciókat. Mint a Pistáéknál az elcseszett kútfúrást, majd egy évre rá a Pannika unokája kis kavicsokkal kiékelte a búvárszivattyút, úgy 4 méteren. Csenge is emlékezett a négy férfira, ahogy tréningjük egyre súlyosbodó hasuk alá szorul, és úgy állnak körbe a kút körül, mint négy királypingvin. Először fel akarták húzni a búvárszivattyút a slag meg az áramkábel segítségével, de azok könnyedén leszakadtak róla. Csenge egyre jobban vigyorgott, miközben hallgatta, mert emlékezett a Gyula bára aki a szomszéd ház teraszáról próbálta egy hosszú vascsővel leütni a búvárszivattyút a föld alatti üregbe, amiről mind egyöntetűen állították, hogy ott van. aztán a mama oldotta meg. Elment a vasboltba és vett egy vasgolyót, rajta egy lánccal. Csenge tudta, hogy még megvan a pincében. Néha megfenyítette vele az unokaöccsét, mert olyan mint egy rabgolyó. Szóval a mama ütötte le abba az üregbe a vasgolyóval.
Aztán elaludt. Ott a kanapé sarkán, a beszélgető szomszédok egyre békésebb szóáradatával körülölelve.
Másnap Gyula bá áthozta a bográcsot meg azt a jóféle krumplit amiből ők szoktak a fél utcának hozni valahonnan vidékről. Csenge pucolta s arra gondol, hogy nincs baj. Anya is biztos éppen főz Nyíregyen, és végül is milyen jól összehozza a szomszédokat az áramszünet és a mama.
Késő délután jutott el hozzájuk az első kétségbeesett hang. Koós Károly tér felé kezdték el kipakolni a módosabb házakat. A lakókat simán kipenderítették, az egyik fickót meg is verték, mert védeni próbálta az értékeit. Csenge segített a krumplipucolásban. A szomszéd asszonyok ismét átjöttek és együtt főztek az udvari tűznél, mert addigra nem volt már gáz sem. Meleg vizet Gazsiéknál forraltak egy nagy lekvárfőző fazékban, szintén a garázs mellett az udvaron. A fosztogatás és erőszak híre megrázta a szomszédokat. Csenge a papra gondolt és Sanyira, és a lázálomszerű utazásra. A pókokra nem gondolt, így azokat el is felejtette estére teljesen.
Délután egy horda gördeszkás lepte el az utcát és a garázs előtt megállva skandálták a nevét. Csemge elvörösödött és a deszkáért nyúlt. Valami azonban nem volt rendben a szobában. Mintha hiányzott volna valami. A mozdulat felénél megállt és körbenézett. A táskája az ágy mellé dobva, a könyvei laza halmokban, bukók és térdvédők lógtak a s széktámlájáról. Látszólag nem hiányzott semmi. Mégis. A tudata szélén ott motoszkált a hiányérzet. Aztán megrázta a fejét és felkapta a deszkát. Mama a konyhából szólt ki neki.
-Nem gondolod, hogy elengedlek ilyen időben?
-De hát tök jó idő van. - csúszott ki Csenge száján, de mire a mondat végére ért el is vörösödött. - Elfelejtettem, mama. Itt olyan nagy nyugi van.
Mama csak biccentet, Csenge pedig vívódva ment ki a kapuhoz. A kötelező körüdvözlések után rátért a dologra. Nem ment velük, pedig kedve lett volna. Vagy fél órába telt míg megértette velük, hogy otthon marad és segít. nem a segítséget nem értették, hanem az elzárkózást. Mikor még azt is hozzá tette, hogy lehet hogy jobb lenne ha ők sem mennének, akkor elindultak végre. Arra a furcsa álomra gondolt, amikor egy angyal állt a Lehel téri templomban és arról suttogott a tömegnek, hogy maradjanak nyugodtak, maradjanak higgadtak, és ne lepődjenek meg semmin.
Nem tart sokáig az áramszünet.
Sándor - első nap
Ott maradt a Lehel téren, miután a többiek szétszéledtek. A bársonyos éjszaka és a teplomban félő emberek közé állt, a templomlépcsőre. A kifele igyekvőknek leg sátánibb arcát villantotta oda, hörgött halkan és enyhén húzva a lábát sziszegte, hogy Készüljetek!
Aztán elindult vissza a Nyugati felé és fütyürészett. A dalnak csak a dallama jutott eszébe és amennyire a test engedte indulóvá alakította. Zsebre dugott kézzel, kicsit görnyedve haladt a westend oldalán. A hltonnál egy nő állt csinos világos minikosztümben. Sanyi körbejárta fütyürészve aztán megállt mögötte.
-Lekéste a gépet ami el sem indult.
A nő reszketett, karjaival ölelte magát.
-Nem tudott taxit hívni sem ön sem a portás, ugye. - tovább fütyült és tett még egy kört a nő körül. Lassan mint valami vadállat. - Látja, arra, van egy templom. Bármikor fogadnak el adományokat. - mondta majd megállt vele szemben és a kabátja hatalmas zsebéből előhúzta a Bibibliát. Felütötte.
-Amikor a főpapok és a vének vádolták semmit sem válaszolt. Akkor pilátus ezt mondá néki: Nem hallod mi mindent tanúsítanak ellened? Ő azonban nem válaszolt neki egyetlen szóval sem. A helytartó pedig nagyon csodálkozott ezen.
Összecsapta a könyvet, mire a nő összerezzent.
-Jól van hát. - mondta Sanyi és elkapta a nő haját, hátul a tarkóján. - Akkor maradj néma amíg újra nem repülhetsz. - Mondta az arcába teátrálisan, majd szájon csókolta, anélkül, hogy a nyelvét a nő szájába erőltette volna.
A nőnek nagyon kellemes parfüm illata volt. A rózsát biztosan elkente, de ez természetesen nem zavarta. Az zavarta csak, hogy a nő se előtte se közben se a távozása után sem moccant meg, pedig sokszor visszanézett rá, míg elérte a buszpályaudvart. aztán nem foglalkozott vele többet. A pláza főbejárata nyitva volt. Pontosabban betörték az üvegét a fotocellás ajtóknak és az emberek nagy egyetértésben hurcolászták ki a cuccokat.
-Srácok, ez még csak az első nap! - kurjantott oda vidáman. - Ráértek hétfőn fosztogatni, hallo!
A népek rá sem néztek. Aztán az egyik mégis megállt.
-A Lehel felől jössz?
-Jah.
-Láttál rendőrt?
-Nem. Ott lent voltak egy órája még a BANK előtt.
-Jah. azok már elmentek. Kösz. - mondta a fickó és újra felvette a plazmatévét.
-Te, tesó. Ez árammal megy, tudtad? - bökött a tévé felé Sándor.
-Jah. De ha lesz akkor jó, ha meg nem lesz úgyis mindegy, nem?
-Igaz. - Sanyi belesett a szétvert ajtókon. Bent pár elemlámpa kaszáló fénye villant és cipekedő emberek csendes sziluettjei. Sanyi pislogott kettőt, hogy a szeme hozzászokjon a pláza ablaktalan barlangi sötétjéhez. Aztán nekilendült.
Már a szökőkútnál járt mikor meglátott egy fickót a földön üni, mellette egy macska gunnyasztott. A fickó simogatta a macskát és beszélt. Sándor odament hozzájuk. A többi fosztogató észre sem vehette őket a matt sötét miatt, hiszen a fickó egy növény hatalmas cserepének vetette a hátát, teljesen rejtve a tolvajoktól. Sanyi kiélesített látása azonban szinte nappali képet adott a plázáról.
-Hello cimbi. - rogyott le a fickó másik oldalára. A macska felnézett.
-Hello.
-Nem viszel te is valamit?
-Á. Minek?
-Pár nap és lesz áram újra.
-Így van. -bólogatott a fickó és tovább simogatta a macskát, aki ezt a pillanatot látta a legjobbnak arra hogy felmásszon a fickó ölébe.
-Tiéd ez az állat?
-Nem. Sosem láttam idebent macskát.
-Felvihetnénk az állatkereskedésbe. Biztos örülne a kalandparknak. Halak és hörcsögök, mászófák és egy kevés szárazeleség. Hm?
A fickó ötvenes éveiben járó biztonsági őr volt. Most a matt sötét ellenére rámeredt Sanyira, akiből valószínűleg csak a hangját érzékelte.
-Jó ötlet. De szerintem van olyan okos egy állat, hogy megtalálja az eleségét maga is. Én jobban aggódom magunkért.
-Ó igen? Hm. Én nem. Miért aggódik? Szétlopják a várost, aztán egymásnak esnek, és mire eloszlanak a füstgombák és kihülnek a leolvadt lakótelepek pont annyian maradunk, amit eltart a megroggyant talajréteg. Szerintem okés.
-Csak legyen benne a végső csapatban, mi?
-Benne leszek. ha nem ebben a testben, majd egy másikban.
A fickó komótosan simogatta a macska hátát.
-Elgondoltam mi mindent szerettem. Nem sok dolog. A macskák például nincsenek közte.
-Nem tűnik idegesnek.
-Az áramon gondolkozom.
-Aha.
-Hogy hogy állhat le így a termelés? Mi történhetett? Atompukkanás nem, mert azt látnánk meg jönnének a menekültek meg ilyesmi.
-Vagy nem. Hallottam egy fickóról aki a japán cunami idején dolgozott valami műhelyben a világ végén és mire hazament térdig ért a város és ott téblábolt szegény lesokkolva mert amíg a városhatárhoz nem ért nem tűnt fel neki semmi, csak frankón néptelenek voltak az utak.
-Van otthon kis áramfejlesztőm, ilyen kézi kis kurblis szar. Majd hazamegyek valahogy és rákötöm a rádiót.
-Hááát. Sok sikert.
-A reaktorok meg áramfejlesztők egyszerre kihalását semmi sem magyarázza.
-Nem tudom.
-Az jár a fejemben, hogy a mediamarktben délután sorban pukkadtak ki az okostelefonok meg számítógépek. Hogy beriasztott vagy tizenegy bolt is és az apple store be is zárt műszaki okok miatt még öt körül. Aztán elszállt az áram úgy egyáltalán. - a fickó keze megállt a levegőben a macska felett. - Először a számítógépek meg az ilyen okos kütyük mentek tönkre. szóval szerintem semmi baj a reaktorokkal, ha jó a hűtésük, mert csak a számítógépek meg csippek meg ilyen szarok mehettek tönkre. Olyan nincs hogy hirtelen Európa szerte leáll minden erőmű. Érti.
-Maga okos ember.
-Villamosmérnök voltam, de leépítések voltak. Úgy.
-Kár. De ne aggódjon, ha kijut egyszer innen a plázából még sokra viheti. Hagyja azt a macskát vagy egye meg és jöjjön. nehogy magát is ellopja valaki. - Mondta Sándor és felállt a fickó mellől.
-Hova menjek? Taksonyból járok be. Semmi kedvem hazasétálni.
-Pedig jobb lenne, mert aztán szomorkodni fog, hogy szétrabolták a házát.
A fickó felnézett a matt sötétben nem pont arra amerre Sándor állt.
-maga minek jött ide ha nem visz el semmit?
-Ja én csak beugrottam megnézni, hogy van e csajomra melltartó, de látom, hogy nincs nyitva. - elröhögte magát. - hisz istenben?
-Nem. Mérnök vagyok.
-Ő is az. Ideje lenne felvenni vele a kapcsolatot. - megveregette a fickó vállát. - Szerintem. - aztán kilépett az állatkereskedés felé. Nem nagyon jött vele szemben senki. Az elemlámpások közül csak kevesen mentek az emeletre. Miután kiengedte az összes állatot aki nem vízben él elégedetten felült a pultra a jákó kalitkája mellé.
-Jó estét.
-Jójestéét. - válaszolta kis bólintás után a jákó.
-Önt is elengedem. Milyen méltatlan egy ilyen elegáns úrhoz, hogy rács mögött tartsák.
-Lássuk mi hír a nagyvilágban. - bólintott a madár.
Sándor kinyitotta a kalitkát és tovább ücsörgött mellette. A jákó nagy sokára kimerészkedett és felröppent a macskaeledeles polc tetejére a macskaszállító ládák mellé.
-Van önnél fegyver?
-Természetesen mindig nálam van ez a Biblia, ha apokaliptikus időket gyakorolunk.
-Jóvvan. Vehetsz még egyet.
-Nem szándékozom.
-Jaj de aranyos.
A szökőkút melletti egyik kanapén aludt. Kényelmes volt bár kicsit rövid. A reggel a pláza belsejében semmiféle fénnyel nem járt, úgyhogy sokáig aludt. Amikor végre kibotorkált már javában sütött a nap. Autók is voltak az utakon a kevés gyalogos mellett. Néha egy egy mentő is elhúzott és látott rendőröket is. A fosztogatással mintha felhagytak volna a Nyugati tér környékén a jeles polgárok. Sanyi tovább ment a nagykörúton a Blaha felé. Az előző nap mint valami lázálom összekeveredett a fejében. A macskát simogató biztonsági őr és a vonatozás, a pókköpetek és a felébredett kalauz mind valami zavaros delíriummá olvadtak.A Blahán alig volt ember. az óra éjjel vagy délután kettőt mutatott, de kis ácsorgás után kiderül, hogy áll. amiből sosem látott tömeggel találkozott, azok a biciklisták. Hordaszám gurultak, mint valami critical mass fesztiválon. Egyet sem gáncsolt el. Inkább beszélgetett. Beszélt egy bringás lánnyal akinek szétment a fékje. Megtudta hogy Piroskának hívják és a pasiját meg Farkasnak. Ezen még délután is elröhögte magát. Aztán dumált egy füvet kunyeráló sráccal, akinek remegett a keze mert nem találta a dílerjét. Már beérte volna fűvel is, csak legyen valami. Mindenhol pókokat vélt látni meg embereket akikből tűz folt ki és felégette a pókokat. Sanyi meghallgatta majd adott neki egyetlen szál sima cigit és megerősítette benne a félszt, hogy nem képzelődik. Nem sokkal később segített egy néninek felcipelni egy csomó káposztát a negyedikre, majd lenyúlnia egy kis Mária szobrot tőle a millió nipp közül a komód tetejéről. A nénivel bibliai idézetteket használva beszélgette a savanyú szagú konyhában, és méregerős kávét ittak a palackos gázzal élő tűzhelyen melegítve hozzá vizet. A nénit Jolánnak hívták és párttitkár volt a férje. Ő maga sosem dolgozott valójában, hiszen az ő titkárnője volt. A rendszerváltás után meg lánya foglalkoztatta hivatalosan. Valójába mindig otthon volt és a gyerekeivel meg az unokáival foglalkozott. A szeme sem állt jól. Elmesélte Sándornak, hogy ki mit lopott össze a házban és ő mi mindenéből kiforgatták. Sándor végül rákérdezett a bibliaismeretekre. Jolánka néni pedig dühösen felpattant pálcikavékony lábaira.
-Hálátlan kis dög vagy, Jóskám. Nem is tárgyalok veled tovább. - vágta Sanyi fejéhez. - Megkérlek most aztán menj a dolgodra.
Estére hazaért a József Attila lakótelepi pici lakásba, amit két haverjával bérelt. a csávók nem voltak otthon. Sanyi kiette a hűtő tartalmát, aludt egy pár órát, aztán pont mikor a rendőrök elgurultak a ház előtt a megafonból dörmögve a kijárási tilalmat, elindult fel a Gellérthegyre. A biciklitárolóból kicsórt egy jobb bringát, átszerelt rá egy lepukkantról egy dinamós lámpát és nekilendült a vaksötét városnak.
Tamás - első nap
A kocsija fedélzeti számítógépe a vak műszerfal mögött lapult és nem reagált. Tamás ült a szépséges autóban és a kormányt csapkodva cifrábbnál cifrább káromkodásokkal ostorozta. Aztán kiszállt és teljes erőből bevágta az ajtót. Szétnézett az utcán és fújtatott még egy kicsit. A felismerés villámcsapás szerű volt. Nem az ő autója purcant ki, hanem mind amelyik már elég modern volt a fedélzeti számítógéphez. Ott sorakoztak a legmodernebb autók az utcán, ahol hagyták őket. Volt amelyik egyenesen menet közben dobta el szó szerint az agyát. Azokba vagy belementek hátulról vagy csak simán ott álltak ahol maradtak. Tamás összeszedte magát. Kivette a notebookot, hátha lesz ez még jobb. Kivette a squash cuccát a csomagtartóból és átöltözött. Az öltönyt ott hagyta a kocsiban, minden mást magával vitt.
Hajnali kettőre ért haza. A kapu nyitva volt, mint ahogy az ilyen kapuk áramszünet idején nyitva maradnak. A lakásába szerencsére nem tört be senki. A zuhanyból nem jött víz. Áram nem volt. Ágy azonban igen és Tamás hulla fáradtan kúszott be a gyönyörű takarói közé.
A reggel varázslatos volt. Leszámítva valami alattomos hiányérzetet. Madárcsicsergős, napos, illatos és csendes. nagyon csendes. Tamás kitárta az ablakot és kicsit ácsorgott a kertet és a fák mögött bújó szemközti házat figyelve. Nem sok mozgás volt. Néha elgördült egy autó, pár biciklista is felbukkant. Egy ember friss pékárút kínált egy vonszolós kordéról.
-India vagy a középkor? - gondolta Tamás és újra megpróbálta a zuhanyt. jelentősebb sárgás lé után, gyengébb nyomással de folyt némi víz. Gyorsan lezuhanyozott és mindenféle edényekbe gyűjtötte, ki tudja meddig lesz még. Felmérte a hűtője tartalmát majd leszaladt a mobil péktől venni pár kiflit. A kiflik frissek voltak a kenyerek gusztusosak és illatosak. Bevásárolt.
Aztán kiült a kis teraszára a hófehér abroszú asztalkájához és hideg neszkávét ivott isteni friss kiflihez. Próbálta rendbe szedni a gondolatait, de a tények és az érzelmek gubancos táncba kezdtek a fejében. nehezen tudta őket szétválogatni. Eközben végig ott motozott benne és végül a gyomrába fészkelt valami balsejtelem, hogy megváltozott valami. Valami végleg és örökre megváltozott. A Dark Sity jutott eszébe ha ezt próbálta felderíteni. a hatalmas városgép, amit estéről estére átrendeznek. Valami átrendeződött és ő már nem emlékszik milyen volt pontosan korábban, csak azt érzi, hogy most valami nagyon más. Idegesen matatott a kiflivel, aztán felöltözött. Nem volt hova menni és nem volt mit csinálni. Leült. az agya a rutinokért nyúlt és előbba TV távirányítója majd a notebook felé indította volna. Aztán felállt és a könyvespolcát vette célba. Úgy hitte, hogy minden könyvét elolvasta már. Lassan futtatta a tekintetét a polcokon míg végül megállt a szeme a Völgy a világ végén-en. Levette és és belelapozott.
"Benézek Rosenwurz úrhoz: - Eljön egy koncertre?
- Micsoda koncertre?
- A tücskök ciripelnek ilyenkor délben a Palatinuson. Sokszólamú kórusuk van, szebben összehangolva, mint a Sixtusi kápolnáé. Már egy hét óta gyakorolnak, ma lesz az előadás.
- Ne bolondozzék! Nem érek rá! - Óvatosan fölugrik az ágyra, egy legyet keres a falon. A légy ismeri a játékszabályt, már várja. Aprilabocca! - üvölti Rosenwurz olaszul, és utánakap, de a légy elröpül. Rosenwurz leszáll.
- Fogalma sincs arról, hogy mennyi bajom van ezekkel a nyomorult legyekkel. Tegnap másfél órát dolgoztam, amíg elfogtam az utolsót. És a bolhák! Fogott már bolhát?
Bevallom, hogy nem.
- Majd megtanulja. Stuttgartban ez persze nem fordul elő. De itt rengeteg van. Adok egy jó tanácsot: mezítláb álljon reggel a szoba közepére. A bolhák minden oldalról fölugranak a lábára, s maga szépen összeszedheti őket. Ha rögtön fölveszi a nadrágját, vége van."
Tamás becsukta a könyvet és lerogyott a kanapé karfájára. Ezt a remekművet még az apjától kapta, mikor felvették a gimnáziumba. Nem értette az apját, mit akar ezzel. Az apja sem nagyon tudta mit akar ezzel csak azt, hogy szerette azt a könyvet és tudta, hogy sehogy sem tudná rávenni Tamást, hogy olyasmit olvasson amit nem akar. akkor legalább lakjon ezzel a könyvvel egy lakásban, hátha egyszer ráfanyalodik. A bolhás jelenet nagyon időszerűnek tűnt. Ha így halad a világ a kordés árusok egymást fogják érni, már csak az ellenszolgáltatást kell okosan kitalálni. Biztos lesznek bolhák és irtózatos mocsok is az utcákon. hasznos lehet ez a könyv. Újra felütötte.
"Hajléktalannak lenni nem volna olyan nehéz - csak az éjjelek ne volnának! Járom a várost új minőségemben, mintha nem is a tegnapi Róma volna. Rosenwurz elment, a régi, kútszemű kislány megvénült, Jurics meghalt - mennyit vesztettem már! A ruháim is elhagynak, "mint patkányok a süllyedő hajót" - gondolom. Az ingeim szöktek meg először, annak a jó asszonynak a segédletével, aki az Életek (vagy sróf) utcában a lépcsőt súrolta. Egyszer említette, hogy a férje lábfekélyben szenved. Szorgalmasan jártam hozzá, kezeltem, kötöztem, s mivel neki nem volt pénze, de nem kezelhettem ingyen, megegyeztünk, hogy mos rám. S mivel ő sem engedhette meg magának azt a fényűzést, hogy ingyen mosson, ma már csak két ingem van: egy rajtam s egy a lakást pótló kofferban. Azt sem tudom, hogy hívják az asszonyt, magamban Piedisporchi - piszkoslábú - néven emlegettem. Igen helyesen azt következtette, hogy hálóingre sem lesz már szükségem. Ha a térdemet nézem, Mussolini gyomorfalára gondolok. Talpamat már csak egy hajszálvékony réteg választja el a kövezettől. Fekete télikabátom tart ki híven, s ölel az októberi éjszakákon."
-Na köszi! - csattant fel Tamás és visszadugta a könyvet a polcra két remek regény közé. Aztán eszébe jutott Sándor és a kis kupétársaság a Nyíregyházi vonaton. Sándor leginkább egy narkóból lassan kikeveredő rocker vagy punk benyomását keltette. Fura de nem meglepő volt tetovált kezeiben a Bibilia. Azon a nagyon hosszú vonatúton többször felütötték így, találomra, ahogy az imént ő is tette a Lénárd könyvvel. És valóban, a szövegek mindig találóak voltak. A hiányérzete a gyomrába mart. Valamit elfelejtette a vonatúttal kapcsolatban. Mikor leszálltak még valamiért elmentek a Lehel téri templomba. Milyen bizarr. Az ex csöves kivarrt gebe gyerek a bibliájával, a csini kis deszkás csaj a deszkáján lassan gurulva, az artisztikus megfontolt nő, akinek a homlokánál őszült csak és ő a világítóan elegáns öltönyében a hússzínű nyakkendőjében. Miért mentek vajon a templomba? Nem emlékezett. Mintha beszélt volna a pappal is, aki megnyugtatta, hogy semmi baj. Végül is ez a dolga. vagy világvégét prédikál vagy megnyugtatja az embereket.
Szinte viszketett az agya az erőlködéstől. Végül feladta. Minél többet agyalt annál halványabb volt a hiányérzet. Végül eltűnt teljesen. Fáradtak voltak és össze voltak zavarodva a hosszú vonatút miatt. azért levette újra a könyvet a polcról és visszaült a teraszra. Délelőtt még kellően árnyas hogy kellemesen lehessen ejtőzni.
Tamás olvasott és mérlegelt, elvetett és megtartott információkat. Több volt igaz belőle a 2011-es budapesti életre a háborús Rómából mint amit szívesen bevallott volna. Végülis végigolvasta. Akkor letette és lehunyta a szemét. A kapu előtt két fiatalember beszélgetett. az egyik egy biciklit támasztott a kerítésnek éppen, a másik a pék reggeli kiflijei közül rágott egyet.
-Szóval előbb szállt el a gépem, mint hogy elment volna az áram. nem sokkal, de előbb. valahogy előbb. Úgy egy perccel.
-Ezért tekertél el idáig. - a másik leült a kerítés kőlábazatára.
-Nem megyünk föl?
-Á fent áll a bál. Éppen a hogyan menjünk külföldre megy.
-De nem mentek?
-Nem tudunk.
-Aha. Szóval szerintem valami a számítógépekben pukkant ki, nem az árammal van baj, hiszen amiben aksi van de nincs benne processzor teszem azt, az megy.
-Valóban.
-Aksik élnek. a kórházban is van generátor, valamennyi áram van, de az okosabb gépeik elszálltak. Lámpa meg telefon van, doppler meg lézer nincs.
-Tehát? - nyelte le az utolsó falatot a másik.
-Tehát mindent fel kell találni újra. Volt egy cikk az IPM-ben tavaly, hogy a naptevékenység megváltozik és hogy ez más mágnesességet fog indukálni a földön. akkor azt mondták, hogy lehet hogy nagy világégés lesz, de az is lehet hogy csak a mobilok lesznek megbízhatatlanok.
-Szerinted ez van most?
-Aha. Ez.
-Polgárháború?
-Pár hétig, vagy annyi sem. remélem az atomreaktorok ha hűtik őket nem robbannak fel. Más bajunk nem lehet a'szem. Fellendül a mezőgazdaság és hanyatlik majd az ízfokozó biznisz. Az a sok informatikus meg programozó meg tanulhat állattartást meg bőrfeldolgozást.
-Az nagyon büdös.
-Jah, de kelendő lesz ha nem működnek majd a kínai olcsó műanyag ruhák, mert megszűnt tegnap a gyártás.
Tamás, aki ugyan kisportolt testalkatával jól bírta a fizikai terhelést, de soha semmi máshoz nem értett csak a virtualitáshoz, marketinghez és kereső optimalizáláshoz, kicsit a programozáshoz és egy kicsit a tőzsdéhez, hallgatta őket és igyekezett nem kiengedni magából a fejében elhatalmasodó végtelen sikítást.
Második nap
Anna nem aludt jól. Forgolódott a felhevült szobában. Az anyja a szomszéddal sóhajtozott az erkélyen nagyon késő estig. Anna forgolódott és próbálta elhessegetni az álom elé befurakodó hiányérzetet. Rendszeresen felébredt csatakosan és heves szívdobogással és keresgélni kezdett a szobában. De minden lélegzetvétellel messzebb úszott tőle az emlék. Annak a dolognak a lenyomata, körvonala ami hiányzik, ami meg volt még csütörtökön, talán pénteken reggel is. De azóta eltűnt.
A reggel forró volt. A csend húsba vágó. A hugai mint széthagyott kirakati babák hevertek a kanapén, az anyja ugyanolyan keserűen bagózott hajnal óta az erkélyen. A szomszéd valamikor közben hazakotródott. Anna a hideg kávéért nyúlt és odaült az anyja mellé. A lábait felhúzta, a térdeit bedugta a hálópóló alá.
-Ilyennek gondolod a világ végét, anya?
-Nem gondolok én ilyesmire. Azon gondolkozom, hogy ha minden zárva van akkor hétfőn hol veszek kenyeret. Mára még csak-csak elég, de hétfőre már nem.
-Talán rendeződik addig. ha meg más nem, akkor elsétálok én a kenyérgyárig.
-Nem hiszem, hogy dolgoznak a kenyérgyárban. - anya szívott egyet a cigiből és oda nyomta a csonkot a többi közé. Asztal gyanánt a nagyi lakásából örökölt falidíszt használták egy virágtartóra fektetve. Anna elmosolyodott a dolog bizarrságán.
-Tudtad, hogy ez a naptár csak 2012-ig mutatja a napokat?
-Igen.
-Azért ez elég aggasztó.
-Még van fél évünk. - nevette el magát az anyja kényszeredetten. - Kéne kivenni pénzt a számláról is.
-Jó.
Anya ránézett Annára, aztán új cigit húzott elő.
Anna nem nézett az anyjára azon gondolkozott, hogy ha elszállt az áram vajon elszálltak e bankos szoftverek is?
Csenge jól aludt, csak a mamán csodálkozott aki a szobájában aludt, egy becipelt fotelben. Amikor Csenge kimászott az ágyból a mama is megébredt.
-Nagyon kiabáltál, kicsim. - mondta mama protkó nélküli, kis, teknősbéka szájával. - Nem tudtalak felébreszteni. Aztán lenyugodtál. Mit álmodtál?
Csenge visszaült az ágy szélére és bután nézett. Fogalma sem volt.
A reggeli kevés volt, és gyorsan elfogyott. Mama odatette a hátizsákot Csenge székének háttámlájára, és miután ettek nagy komolyan oda fordult.
-Végiggondoltuk a lehetőségeket. Te, a Pistipali meg a Juhászék fia elmentek élelemért. azért ti, mert te gyors vagy, a Pistipali erős, a Juhászék fia meg nagy dumás. Hogy is hívják?
-Marci.
-Igen. Marci. Nem mehetsz deszkával.
-Bírok tekerni is. Úgysem jók az utak akárhol
mama elégedetten bólintott..
-Itt a táska. Tettem bele csere alapon dolgokat. van benne lekvár, két kis üveg, meg egy doboz meggy is. hozzatok lisztet meg tojást. vagy ha sikerülne tyúkot, az lenne a legjobb.
Pistipalit István Pálnak hívták, ahogy az apját is, és mindenki Pistipalizta, ahogy az apját is. Bús képű autófényező volt kispesten egy műhelyben. Csenge nem sokat beszélt vele. Néha látta, olyankor köszöntek. A Juhász Marci felette járt kettővel az általánosban, aztán kiment valami külföldi középiskolába. Innen az egész utcában elterjedt amnézia. Hiába jött vissza a srác érettségi után, egyszerűen elfelejtették a nevét a szomszédok. juhász marci valami menedzser volt, de láthatóan nem rettent meg a sokat bicajozástól sem. Aztán lementek a kertek felé, kifele a városból, a gyárakon túlra, ki a "vidékbe".
Sanyi végigtekert a városon, át az Erzsébet-hídon és feltolta nagy lihegve a cangát a Gellért-hegyre. A lovasszobornál megpihent kicsit. aztán fent a Citadella tövében leült. A Szabadság szobor béna nőalakja ott magasodott a város fülé.
-Mintha baz'meg az eget tartanád, te ribanc. Szabadság? Ehh. És mégis mihez képest?
Néha, ha igazán fáradt volt bevillantak emlékek, víziók. Sokáig azt hitte megőrült végre a sok drogtól meg alkoholtól. De aztán rájött, hogy nem. Ezek a saját emlékei. Na nem Janka Sándoré, a leszerelt zászlósé. nem. Ezek az ő lényegének előző életei voltak. Olyankor hosszan reszketett és öklendezett tőle, máskor spontán ejakulált az örömtől. Extázis volt mindkettő.
Nem volt a hegyen senki. A távolban, a pesti oldalon, itt-ott kis tüzek égtek. Néha látszott egy-egy autó is. Megafon távoli recsegése. Sanyi sejtette, hogy ezek a fények és hangok csak azért érnek el hozzá, mert annyira semmi más nincs most a városban. Befagyva állt a város az utolsó lélegzetvétel visszafojtott csendjébe a Nagy Történés előtt.
Sanyi felállt a padra és elnézett Pest felet messze keletre.
Felkelt a nap. Sanyi pedig széttárt karokkal állt a fényben, reményei szerint az utolsó napfelkeltében. Vasárnap isten pihen, minden lehet az ördögé.
Tamás a kiskocsis pék reggeli kiabálására ébredt. A jobb módú zuglói polgárok lelkesen vettek tőle mindent. most már tejterméket is hozott és nagyon drágán adta. Tamás vállat vont és kifizette, majd hasonló módon reggelizett mint előző nap. Aztán teli hassal felkerekedett és elindult felfedező útra, mint valami katasztrófa turista be a belvárosba megnézni, hogy a többiek hogy vannak. Felborogatva égetnek e autókat. Összecsapnak e a fosztogatók a rendőrökkel.
A belváros most messzebbnek tűnt, mint bármikor máskor. Fosztogatók békésen fosztogattak, ahol meg védekező tulajokat találtak onnan hamar odébb álltak. Annyi bolt volt őrizetlenül, hogy kár volt összefeszülni. Volt pár éjjel-nappali ami kinyitott. Sok friss árujuk nem volt, de a tartósat lelkesen eladták. A legnagyobb döbbenete az egyik lakótelep sarkánál érte, ahol klasszikus rikkancsfiúba botlott, aki újságot árult egy százasért. Rendes fekete-fehér, szar papírra nyomott óriási sajtóterméket, Kurír néven. Pont mint régen.
Tamás vett egyet és leült egy padra, hogy elolvassa. Ha hinni lehetett a lapnak, egész Európában problémák adódtak a mikroáramkörökkel. Valószínűleg a világ többi pontján is. A legnagyobb erőket az atomreaktorok kordában tartására mozgósították. a lakosság türelmét kérik. Ám sokan ezzel együtt is vidékre menekülnek a városokból.
Tamás olvasta a sorokat és értette a sorközöket is. a naptevékenység átpolarizálta a bolygót, ahogy a srác is megmondta előző nap. Használhatatlan kacat lett minden ami mikrovezérlésű volt. nem, nem az árammal van baj, hanem azzal a civilizációval ahol még a kávéfőzőben is chip van. Tamás ott ült a lakótelep legkülső padján, ölébe ejtve az újságot, miközben az agya őrült tempóban gyártotta a megoldóképleteket, hogyan éljen túl egy középkori környezetben.
Harmadik nap
Tamás ücsörgött a teraszon. A vasárnapi kaladjain töprengett. Próbálta mérlegelni, hogy kilépjen e lakásból.
Ugyanis a katasztrófaturizmus végül sikerrel járt. Egy Mach mellett haladt el mikor valaki füttyögni kezdett az egyik kivert ablak mögül. Tamás csodálkozva fordult oda. A fickó egy kartont tartott a kezében.
-Figyu, haver. Vedd már ezt, tedd le az ablak alá, aztán megosztozunk. - sziszegte ki Tamásnak. Napbarnított tenyeres-talpas fickó volt. Zöld munkaköpenyben, a szíve felett kis MACH emblémával.
Tamás zavartan körülnézett, mint aki azt nézi figyelik e. Nyelt egyet. Úgy érezte magát mint valami B kategóriás film szereplője.
-Basszus.
-Én voltam az üzletvezető. Már ki akartam osztottam a lányoknak, de nem jöttek. Lassan megromlik, nekem meg elfogy a hangulatom folyton elzavarni a fosztogatókat. Már nagyon hazamennék.és ennyit nem tudok biztonságosan kivinni. Ha segítesz bepakolni a Ladába akkor adok belőle. Ok?
-Ha olyan lennék el is vehetném.
-Két órája szobrozok itt mire jött valaki akinek elég becsületes feje van hogy szóljak.
-Hány éve vagy boltos? - Tamás végigmérte a fickót.
-Idén ősszel lesz 29 éve. na fogd eszt meg és tedd le a lábadhoz amit kiadok még.
Tamás másfél órát pakolt a fószerrel a Ladába. Az volt igazán cifra amit felkötöztek a tetejére. Aztán beültek és a fickó hazafuvarozta. Kapott négyféle halkonzervet, kompótot, egy kis sóletet és száraztésztát. Kínai mártásokat a cukkinisből meg a narancsosból. Ezt a kettőt Jocó, a boltvezető ehetetlennek minősítette. Kapott egy rekesz citromot, cukrot és lassan zöldülő két rúd felvágottat. Két rúd sajtot és egy egész láda joghurtot.
Kint ült a teraszon az aznap reggeli friss kiflikkel a bankszámlájára gondolt, és az egyre értéktelenebb készpénzre. Hétfő reggel volt. Bár ezt sokan inkább hívnák délelőttnek. A Pósa Lajos utca kellően félreeső volt, hogy semmi komoly ne történjen benne és se bolt, se bank se üzem nem volt benne, csak csinos házikók és kis kertek széles füves sáv választotta el az úttesttől a kerítéseket, rajta vékony járdacsík futott. Madarak, macskák, középvezetők s zongorázó nagymamák, meggyes süteményillat és halk üzemű autók világa. Nem egy Rózsa domb, de megteszi. A Nagy Lajoson persze már más volt a helyzet. Nem akarta kidugni az orrát. Persze vicces lenne meg vagány találkozni a srácokkal akikkel megismerkedett azon a nagyon hosszú vonatúton, de már emlékezett miért is kellene neki összefutni velük. Mi köze ehhez a szedett-vedett összeverődött csapathoz. A bibliás punktól hidegrázást kapott. Valami hülye neve volt, Lali vagy Miki? A lányok is furák voltak és az egyik túl csendes volt a másik túr harsány. A punk meg túl volt már a kellemesen borzongató kategórián is.
Kortyolt egyet a hideg kávéból.
-Isteni szerencse, hogy víz azért időről időre van. - gondolta. a lakás tele volt lavórokkal meg műanyag flakonokkal, amikbe vizet töltött. Ki tudja mi várható. Aztán megérkezett a megafonos rendőrautó.
-Korai még a kijárásihoz, fiúk. - mosolygott a kis erkélyén a rendőrökre gondolva. A megafonba egy korrekt hang erősödött olyan hangossá, ami egy normális napon éppen eljutott volna Tamáshoz, ebbe a nagy csendbe úgy hasított mint egy gránát.
Anna felpattant a bringa nyergébe. Tomi sugárzó mosolyától kísérve. az öreg bringa a szerető és értő gondoskodásnak hála pár óra alatt egy suhanós pille csoda lett. Előre és hátra is felműveltek egy egy műanyag bevásárlókocsit. Egy vonszolható barnát pedig stabilan mögé kötöttek, mint valami utánfutót. Tomi Gebéje is hasonlóan fel volt szerelve. Éppen egy túra outletet fosztottak ki. Hálózsákokat és bakancsokat vittek el. A második körben sátrakat és dzsekiket terveztek vételezni. reggel már voltak egy vasboltba kézi furdancsért, szögekért és kalapácsért, huzalokat és rengeteg damilt is hoztak. Tomiéknál volt a főhadiszállás. Répássy Zoli szerzett valahonnan egy teli tankú dobozos teherautót. Abba pakoltak bele mindent. Zoli ott ült mellette egy napernyő alatt, szivárványosra batikolt pólóban, napszemüvegben és pakolást ellenőrizte. Jucusék rengeteg könyvet hoztak ki a könyvtárból. Főleg építési, agrár és népi kézműves technikákat tárgyalóakat. Jucus pasija a fizikus Martin, akinek persze a vezetékneve volt Martin, de innentől senki nem volt kíváncsi a keresztnevére ragaszkodott egy teljes sorozat SH atlaszhoz is. Szóval pakoltak rendesen. Tomi és Anna is egy előre gondosan végig gondolt és összeállított listáról hoztak beszerezni valókat. A lista hosszú volt és prioritási kategóriákra is volt osztva azon túl, hogy téma szerint oszlopokba rendezték a tartalmát. Egy teherautónyi tartós és friss élelem már lement a telekre. Egy furgonnal vetőmagokat vételeztek ott valahol a telek környékén és a Zoli unokaöccse pedig sportcsúzlikat és íj szetteket szerzett, rengeteg nyílvesszővel.
Anna már rég nem lepődött meg semmin. Anyának szólt, hogy költözés lesz. Szólt a húgainak is, de azok éppen befüvezve vihogtak a kertben a Rajkóék két fiával meg azok csajaival. Ott volt a szemben lakó Lippai Solt is, akibe az egyik húga szerelmes volt gimiben. Anna nem kívánta kommentelni a dolgot, úgyhogy felírta azzal a szar kínai rúzzsal a szekrényajtójára, hogy reggel hatig pakoljanak össze. Anya kissé mintha megnyugodott volna, hogy a lánya átvette a vezetést.
Tomi szépséges vádliai voltak legtöbbször a látóterében és érzett valami csodálatos megkönnyebbülést mellé. Valami nagy újrakezdés szerű boldogságot, amire nem is tudta, hogy vágyik. Nem érdekelte a többi fosztogató. Összevigyorogtak a rendőrautóban csókolózó páron és nem keveredtek beszédbe senkivel. az ő célüzleteiket és raktárcélpontjaikat más nem akarta kifosztani, és nem is nagyon védte senki. Könnyű volt és látszólag veszélytelen. anna száguldott a napsütésben és élvezte az erőpróbát és a tilosban járást, a kifordult világot és a romantikus összekacsintást Tomival.
Csenge a két fiúval áttekert a fél világon. Hoztak tyúkot és hoztak zöldséget. szereztek lisztet is, bár nem könnyen és kicsit üldözték is őket. a KöKi magasságában látták amint egy csapat férfi botokkal felszerelkezve vonul valahova. a tekintetük nagyon ijesztő volt. Átnéztek a három bringáson, és nem beszéltek egymással. Nem voltak lelkesítő üvöltések, csak a zord férfiak néma menete volt ez csövekkel és husángokkal a kezükben.
Úgy tervezték, hogy az Üllőin, a Dobó Katicán majd a Hungária utcán mennek haza. De Csenge már a Nagysándornál kész volt. Leszállt, kitámasztotta a bringát és levedlette a degeszre tömött húszkilós hátizsákot. A csomagtartóján banános dobozt egyensúlyozott amiben a három tyúk kiabált töretlenül. Csenge leült egy fa alá és végignyúlt a gyér füvön. Lábai kilógtak az úttestre, égette a vádliját az aszfalt. Mélyeket lélegzett de megszólalni nem tudott. Az izmai betonkeményre álltak be. Pistipali melléült és vízzel kínálta, de ő csak elfintorodott. Marci nyugodtan várta őket, néha körbekémlelt, mint aki hirtelen beinduló forgalomtól tart. aztán fel is bukkant egy megafonos rendőrautó. Csenge érezte ahogy Marci szája elkeskenyedik.
-A'szem a pészmékerem nem működik jól. - suttogta.
-A micsodád, kislány? - Pistipali egészen Csenge arcához hajolt. Nagy szomorú barna szemeivel Csenge szájára összpontosított, hogy leolvashassa a halk szavakat.
-A pészmékerem.
-Olyanod van?
-Aha. - Csenge mosolygott. nem sötétült el semmi, a fények sem jelentek meg, csak a szíve hagyott ki, azt tisztán érezte. Olyan gyenge volt, mint egy kisbaba, de nem fájt semmije.
A rendőrautó melléjük gördül. Két fiatalember ült bent, egyenruha nélkül, civilben, pólóban-farmerben.
-Jól vagytok? Hűsöltök?
-Aha. - bólintott Marci.
-Azok tyúkok?
-Jah. A nagyitól hoztuk a kurva messziről.
-Kemény. - a srác az anyósülésen Csengét bámulta. - Vele mi van?
-Gondolom a meleg. - vonta meg a vállát Marci.
-Pészmékere van. - mondta Pistipali nagy komolyan. - Basszus. nehogy meghaljon. - komoly arcával lehajolt, a térdeire támaszkodva. A feje egy magasságba került a kocsiban ülőkével. - Figyu. Nem vinnétek haza?
-Nem gondolod?! - Marci lepattant a bringáról. - Nem tudjuk kik ezek. Az sem biztos, hogy rendőrök, csak mert egy rendőrautóban vannak, baszdki. És ha még azok, akkor sem bíznám rájuk Csengét.
Pistipali felegyenesedett aztán oadahajolt Csengéhez.
-Hogy vagy?
Csenge gyenge volt és észre sem vette hogy beszélnek hozzá. Becsukta a szemét és befele figyelt. azt akarta megtudni, hogy meg hal e most vagy sem. Úgy érezte hogy nem hal meg, csak a teste lett kicsit nagy neki most valahogy.
Pistipali feltépte az anyósülésnél az ajtót.
-Te most kiszállsz, és segítesz bepakolni a lányt hátra. aztán lefekszel a helyére a fűbe, mi meg addig a cimbiddel hazavisszük. - hadarta a megdöbbent fickó arcába. Azok ketten összenéztek és mindketten kiszálltak.
Az egyik a csomagtartót nyitotta ki a másik valóban beemelte Pistipalival a lassan ájulásba csúszó lányt. marci egyik lábáról a másikra állt, aztán a Csenge cipelte cuccot bedobta a csomagtartóba, mi közben a szája a Mi a faszt csináljak? - mantra szavait tátogta. Egy perc sem telt bele az autó már fordult is Wekerle felé. A másik fickó leült a fa tövébe és elmesélte a még mindig remegően ideges Marcinak, hogy hogy lett rendőr.
Sándor a Károly kertben aludt egy falka galamb társaságában. Beszélt és kefélt addigra már vagy három kurvával. Felment hívatlan ebédvendégnek két lakásba is, ahol persze nem szívesen fogadták a vadidegen vendéget aki lelkesen prófétál. Kis híján megverték Kristnások az Oktogonon és sikerült rábeszélnie pár fekete srácot a Nagymező utcában hogy torlaszolják el az utcát az Instantot védendő pár égő autóval. Benézett egy kórházba is és provokatív kérdéseivel tartotta az élet közelébe a verekedési sérülteket. Az ébredése a parkban keserű volt és gyűrött. a bringáját addigra lenyúlta valaki, úgyhogy egy másik után kellett nézzen. Hétfő reggel volt. Hétfő estére, nyolcra beszélték meg a kupétársasággal a Lehel térre, hogy találkoznak. Hátha addigra valamelyikük kieszel valamit. Messzinek tűnt az este nyolc. Addig még leéghet a város. Sándor nem reménykedett. A polgárok rendben túléltek nagyobb atrocitás nélkül.
Hétfő reggelre elfogytak a szabad bringák a városban, úgyhogy kénytelen volt elnyerni egy job darabot egy suhanctól a Rákóczy térnél. a lányok már nem voltak sehol. A bringa hasított. aztán meghallotta a megafont. megállt és bevárta a lassan gördülő rendőrautót.
-Most komolyan? - nézett csalódottan a rendőrökre. -Ennyi? Holnap reggelre helyreáll minden?
-Hát ha minden nem is, tesó, de áram lesz. és ha áram van, akkor hirtelen nagyon sok minden is lesz.
Sanyi csalódottan bólogatott.
-semmi apokalipszis?
-Semmi. Tied ez a bringa.
Sanyi elröhögte magát.
-Itt a piros, hol a piroson nyertem egy sráctól úgy egy órája.
-az igen. Eddig a legjobb sztori a kaptam egy szopásért meg a cserébe kaptam egy videóért.
-Ne felejtsd el azt sem aki egy hajtányt szerzett a vasúttörténeti parkból és kikotort vele a villamos sinre és most kajáért cserébe hurcolja a népet mint valami századeleji villamos.
Együtt röhögtek, aztán a rendőrök tovább álltak, lelkesen beolvasva ugyanazt a szöveget.
Értesítjük a lakosságot, hogy az áramellátás kedd reggeltől helyreáll. Kérjük a lakosságot, hogy tartsa távol magát a jogtalan viselkedéstől és bűnözéstől. Élelmiszer mentőcsomagot minden nagyobb csomópontban lehet személyi igazolvány felmutatásával vételezni.
Negyedik nap
Tamás ücsörgött a teraszon. A vasárnapi kaladjain töprengett. Próbálta mérlegelni, hogy kilépjen e lakásból.
Ugyanis a katasztrófaturizmus végül sikerrel járt. Egy Mach mellett haladt el mikor valaki füttyögni kezdett az egyik kivert ablak mögül. Tamás csodálkozva fordult oda. A fickó egy kartont tartott a kezében.
-Figyu, haver. Vedd már ezt, tedd le az ablak alá, aztán megosztozunk. - sziszegte ki Tamásnak. Napbarnított tenyeres-talpas fickó volt. Zöld munkaköpenyben, a szíve felett kis MACH emblémával.
Tamás zavartan körülnézett, mint aki azt nézi figyelik e. Nyelt egyet. Úgy érezte magát mint valami B kategóriás film szereplője.
-Basszus.
-Én voltam az üzletvezető. Már ki akartam osztottam a lányoknak, de nem jöttek. Lassan megromlik, nekem meg elfogy a hangulatom folyton elzavarni a fosztogatókat. Már nagyon hazamennék.és ennyit nem tudok biztonságosan kivinni. Ha segítesz bepakolni a Ladába akkor adok belőle. Ok?
-Ha olyan lennék el is vehetném.
-Két órája szobrozok itt mire jött valaki akinek elég becsületes feje van hogy szóljak.
-Hány éve vagy boltos? - Tamás végigmérte a fickót.
-Idén ősszel lesz 29 éve. na fogd eszt meg és tedd le a lábadhoz amit kiadok még.
Tamás másfél órát pakolt a fószerrel a Ladába. Az volt igazán cifra amit felkötöztek a tetejére. Aztán beültek és a fickó hazafuvarozta. Kapott négyféle halkonzervet, kompótot, egy kis sóletet és száraztésztát. Kínai mártásokat a cukkinisből meg a narancsosból. Ezt a kettőt Jocó, a boltvezető ehetetlennek minősítette. Kapott egy rekesz citromot, cukrot és lassan zöldülő két rúd felvágottat. Két rúd sajtot és egy egész láda joghurtot.
Kint ült a teraszon az aznap reggeli friss kiflikkel a bankszámlájára gondolt, és az egyre értéktelenebb készpénzre. Hétfő reggel volt. Bár ezt sokan inkább hívnák délelőttnek. A Pósa Lajos utca kellően félreeső volt, hogy semmi komoly ne történjen benne és se bolt, se bank se üzem nem volt benne, csak csinos házikók és kis kertek széles füves sáv választotta el az úttesttől a kerítéseket, rajta vékony járdacsík futott. Madarak, macskák, középvezetők s zongorázó nagymamák, meggyes süteményillat és halk üzemű autók világa. Nem egy Rózsa domb, de megteszi. A Nagy Lajoson persze már más volt a helyzet. Nem akarta kidugni az orrát. Persze vicces lenne meg vagány találkozni a srácokkal akikkel megismerkedett azon a nagyon hosszú vonatúton, de már emlékezett miért is kellene neki összefutni velük. Mi köze ehhez a szedett-vedett összeverődött csapathoz. A bibliás punktól hidegrázást kapott. Valami hülye neve volt, Lali vagy Miki? A lányok is furák voltak és az egyik túl csendes volt a másik túr harsány. A punk meg túl volt már a kellemesen borzongató kategórián is.
Kortyolt egyet a hideg kávéból.
-Isteni szerencse, hogy víz azért időről időre van. - gondolta. a lakás tele volt lavórokkal meg műanyag flakonokkal, amikbe vizet töltött. Ki tudja mi várható. Aztán megérkezett a megafonos rendőrautó.
-Korai még a kijárásihoz, fiúk. - mosolygott a kis erkélyén a rendőrökre gondolva. A megafonba egy korrekt hang erősödött olyan hangossá, ami egy normális napon éppen eljutott volna Tamáshoz, ebbe a nagy csendbe úgy hasított mint egy gránát.
Anna felpattant a bringa nyergébe. Tomi sugárzó mosolyától kísérve. az öreg bringa a szerető és értő gondoskodásnak hála pár óra alatt egy suhanós pille csoda lett. Előre és hátra is felműveltek egy egy műanyag bevásárlókocsit. Egy vonszolható barnát pedig stabilan mögé kötöttek, mint valami utánfutót. Tomi Gebéje is hasonlóan fel volt szerelve. Éppen egy túra outletet fosztottak ki. Hálózsákokat és bakancsokat vittek el. A második körben sátrakat és dzsekiket terveztek vételezni. reggel már voltak egy vasboltba kézi furdancsért, szögekért és kalapácsért, huzalokat és rengeteg damilt is hoztak. Tomiéknál volt a főhadiszállás. Répássy Zoli szerzett valahonnan egy teli tankú dobozos teherautót. Abba pakoltak bele mindent. Zoli ott ült mellette egy napernyő alatt, szivárványosra batikolt pólóban, napszemüvegben és pakolást ellenőrizte. Jucusék rengeteg könyvet hoztak ki a könyvtárból. Főleg építési, agrár és népi kézműves technikákat tárgyalóakat. Jucus pasija a fizikus Martin, akinek persze a vezetékneve volt Martin, de innentől senki nem volt kíváncsi a keresztnevére ragaszkodott egy teljes sorozat SH atlaszhoz is. Szóval pakoltak rendesen. Tomi és Anna is egy előre gondosan végig gondolt és összeállított listáról hoztak beszerezni valókat. A lista hosszú volt és prioritási kategóriákra is volt osztva azon túl, hogy téma szerint oszlopokba rendezték a tartalmát. Egy teherautónyi tartós és friss élelem már lement a telekre. Egy furgonnal vetőmagokat vételeztek ott valahol a telek környékén és a Zoli unokaöccse pedig sportcsúzlikat és íj szetteket szerzett, rengeteg nyílvesszővel.
Anna már rég nem lepődött meg semmin. Anyának szólt, hogy költözés lesz. Szólt a húgainak is, de azok éppen befüvezve vihogtak a kertben a Rajkóék két fiával meg azok csajaival. Ott volt a szemben lakó Lippai Solt is, akibe az egyik húga szerelmes volt gimiben. Anna nem kívánta kommentelni a dolgot, úgyhogy felírta azzal a szar kínai rúzzsal a szekrényajtójára, hogy reggel hatig pakoljanak össze. Anya kissé mintha megnyugodott volna, hogy a lánya átvette a vezetést.
Tomi szépséges vádliai voltak legtöbbször a látóterében és érzett valami csodálatos megkönnyebbülést mellé. Valami nagy újrakezdés szerű boldogságot, amire nem is tudta, hogy vágyik. Nem érdekelte a többi fosztogató. Összevigyorogtak a rendőrautóban csókolózó páron és nem keveredtek beszédbe senkivel. az ő célüzleteiket és raktárcélpontjaikat más nem akarta kifosztani, és nem is nagyon védte senki. Könnyű volt és látszólag veszélytelen. anna száguldott a napsütésben és élvezte az erőpróbát és a tilosban járást, a kifordult világot és a romantikus összekacsintást Tomival.
Csenge a két fiúval áttekert a fél világon. Hoztak tyúkot és hoztak zöldséget. szereztek lisztet is, bár nem könnyen és kicsit üldözték is őket. a KöKi magasságában látták amint egy csapat férfi botokkal felszerelkezve vonul valahova. a tekintetük nagyon ijesztő volt. Átnéztek a három bringáson, és nem beszéltek egymással. Nem voltak lelkesítő üvöltések, csak a zord férfiak néma menete volt ez csövekkel és husángokkal a kezükben.
Úgy tervezték, hogy az Üllőin, a Dobó Katicán majd a Hungária utcán mennek haza. De Csenge már a Nagysándornál kész volt. Leszállt, kitámasztotta a bringát és levedlette a degeszre tömött húszkilós hátizsákot. A csomagtartóján banános dobozt egyensúlyozott amiben a három tyúk kiabált töretlenül. Csenge leült egy fa alá és végignyúlt a gyér füvön. Lábai kilógtak az úttestre, égette a vádliját az aszfalt. Mélyeket lélegzett de megszólalni nem tudott. Az izmai betonkeményre álltak be. Pistipali melléült és vízzel kínálta, de ő csak elfintorodott. Marci nyugodtan várta őket, néha körbekémlelt, mint aki hirtelen beinduló forgalomtól tart. aztán fel is bukkant egy megafonos rendőrautó. Csenge érezte ahogy Marci szája elkeskenyedik.
-A'szem a pészmékerem nem működik jól. - suttogta.
-A micsodád, kislány? - Pistipali egészen Csenge arcához hajolt. Nagy szomorú barna szemeivel Csenge szájára összpontosított, hogy leolvashassa a halk szavakat.
-A pészmékerem.
-Olyanod van?
-Aha. - Csenge mosolygott. nem sötétült el semmi, a fények sem jelentek meg, csak a szíve hagyott ki, azt tisztán érezte. Olyan gyenge volt, mint egy kisbaba, de nem fájt semmije.
A rendőrautó melléjük gördül. Két fiatalember ült bent, egyenruha nélkül, civilben, pólóban-farmerben.
-Jól vagytok? Hűsöltök?
-Aha. - bólintott Marci.
-Azok tyúkok?
-Jah. A nagyitól hoztuk a kurva messziről.
-Kemény. - a srác az anyósülésen Csengét bámulta. - Vele mi van?
-Gondolom a meleg. - vonta meg a vállát Marci.
-Pészmékere van. - mondta Pistipali nagy komolyan. - Basszus. nehogy meghaljon. - komoly arcával lehajolt, a térdeire támaszkodva. A feje egy magasságba került a kocsiban ülőkével. - Figyu. Nem vinnétek haza?
-Nem gondolod?! - Marci lepattant a bringáról. - Nem tudjuk kik ezek. Az sem biztos, hogy rendőrök, csak mert egy rendőrautóban vannak, baszdki. És ha még azok, akkor sem bíznám rájuk Csengét.
Pistipali felegyenesedett aztán oadahajolt Csengéhez.
-Hogy vagy?
Csenge gyenge volt és észre sem vette hogy beszélnek hozzá. Becsukta a szemét és befele figyelt. azt akarta megtudni, hogy meg hal e most vagy sem. Úgy érezte hogy nem hal meg, csak a teste lett kicsit nagy neki most valahogy.
Pistipali feltépte az anyósülésnél az ajtót.
-Te most kiszállsz, és segítesz bepakolni a lányt hátra. aztán lefekszel a helyére a fűbe, mi meg addig a cimbiddel hazavisszük. - hadarta a megdöbbent fickó arcába. Azok ketten összenéztek és mindketten kiszálltak.
Az egyik a csomagtartót nyitotta ki a másik valóban beemelte Pistipalival a lassan ájulásba csúszó lányt. marci egyik lábáról a másikra állt, aztán a Csenge cipelte cuccot bedobta a csomagtartóba, mi közben a szája a Mi a faszt csináljak? - mantra szavait tátogta. Egy perc sem telt bele az autó már fordult is Wekerle felé. A másik fickó leült a fa tövébe és elmesélte a még mindig remegően ideges Marcinak, hogy hogy lett rendőr.
Sándor a Károly kertben aludt egy falka galamb társaságában. Beszélt és kefélt addigra már vagy három kurvával. Felment hívatlan ebédvendégnek két lakásba is, ahol persze nem szívesen fogadták a vadidegen vendéget aki lelkesen prófétál. Kis híján megverték Kristnások az Oktogonon és sikerült rábeszélnie pár fekete srácot a Nagymező utcában hogy torlaszolják el az utcát az Instantot védendő pár égő autóval. Benézett egy kórházba is és provokatív kérdéseivel tartotta az élet közelébe a verekedési sérülteket. Az ébredése a parkban keserű volt és gyűrött. a bringáját addigra lenyúlta valaki, úgyhogy egy másik után kellett nézzen. Hétfő reggel volt. Hétfő estére, nyolcra beszélték meg a kupétársasággal a Lehel térre, hogy találkoznak. Hátha addigra valamelyikük kieszel valamit. Messzinek tűnt az este nyolc. Addig még leéghet a város. Sándor nem reménykedett. A polgárok rendben túléltek nagyobb atrocitás nélkül.
Hétfő reggelre elfogytak a szabad bringák a városban, úgyhogy kénytelen volt elnyerni egy job darabot egy suhanctól a Rákóczy térnél. a lányok már nem voltak sehol. A bringa hasított. aztán meghallotta a megafont. megállt és bevárta a lassan gördülő rendőrautót.
-Most komolyan? - nézett csalódottan a rendőrökre. -Ennyi? Holnap reggelre helyreáll minden?
-Hát ha minden nem is, tesó, de áram lesz. és ha áram van, akkor hirtelen nagyon sok minden is lesz.
Sanyi csalódottan bólogatott.
-semmi apokalipszis?
-Semmi. Tied ez a bringa.
Sanyi elröhögte magát.
-Itt a piros, hol a piroson nyertem egy sráctól úgy egy órája.
-az igen. Eddig a legjobb sztori a kaptam egy szopásért meg a cserébe kaptam egy videóért.
-Ne felejtsd el azt sem aki egy hajtányt szerzett a vasúttörténeti parkból és kikotort vele a villamos sinre és most kajáért cserébe hurcolja a népet mint valami századeleji villamos.
Együtt röhögtek, aztán a rendőrök tovább álltak, lelkesen beolvasva ugyanazt a szöveget.
Értesítjük a lakosságot, hogy az áramellátás kedd reggeltől helyreáll. Kérjük a lakosságot, hogy tartsa távol magát a jogtalan viselkedéstől és bűnözéstől. Élelmiszer mentőcsomagot minden nagyobb csomópontban lehet személyi igazolvány felmutatásával vételezni.
Human - the legend
Lassan ment, szinte andalgott a forróságtól sárgás levegőjű nagyvárosban, szirénák és rádiók, motorzúgás és fékcsikorgás tompult a hallásküszöbe alá miközben ment. A kerthelység fonott székein csacsogó középvezetők és gyesen edződő anyukák pihentek. Könnyű söröket és limonádékat itt és természetesen felfigyeltek Hongra.
A figyelmük pókháló szálai szőttek bőrt fáradt csontjaira, szimpátiájuk és vágyuk töltötte fel húsát az acél kemény csontok és csinos bőr között. Vonásai nemessége volt csak sajátja és a fejében hordozott öreg tudata. Horatio felpattant mikor észrevette és olyan melegséggel kínálta hellyel, mintha csak az ő lugasában ülnének le egy mézsörre, nem pedig egy nagyváros koszos, büdös közepén egy középkategóriás kávézóban.
-De örülök, hogy ideértél! - vigyorgott rá Horatió. hegyes fülei külön mozdultak. Mohikán sörénye göndörödve bontotta a szigorú szabást. Hong megállt az asztal mellett és meghajolt Horatio előtt.
-Ülj le. Sört vagy limonádét, esetleg jegeskávét? Van kókusz koktél is. - Horatio közelebb ült, és miután a kisasszony távozott a rendeléssel hatalmas lapát tenyerét Hong hátára tette, mintha bizalmasan akarna súgni neki valamit, odahajolt.
Hong tutta, hogy a szavaknak semmi jelentősége nem lesz. Csupán az érintést fedik el, csak a kiváncsi szemek elől rejtik kettősüket valami bensőséges, kikezdhetetlen egység mögé. És míg Horatio össze-vissza marhaságokat beszélt súgva és kuncogva Hong fülébe, tenyeréből fájdalmasan forrón áradt vissza az élet Hongba. Aztán felbukkant a kisasszony a fagylaltokkal és mosolyogva letette őket.
-Minden föld bevetve, minden nő rendbe? - idézte Horatio a kispál slágert.
-Nem hagyom itt neked, te csillag vagy fecske. - vigyorgott vissza a kissé átírt sorokkal Hong. - Igen. Úgy tűnik mindenki megvan. - belekanalazott a fagyiba. - Remélem a szállásom tükrözi háládat.
Horatio vigyorgott.
-Olyan kényes vagy mint a húgom. Most egy kínai kereskedő fia vagy, jelentős vagyonnal, ingatlanokkal. Szereztem neked egy kecót, de cseppet sem bánnám, ha nem élnél a lehetőséggel.
Hong felpillantott Horatiora, még pont elcsípte ahogy a társa karján átrendeződik a tetovált minta. A dús növényzetben elrejtett hangszereket felváltották nimfák és fegyverek.Hong hátradőlt és lassan legeltette a szemét a kávézó közönségén. Rámosolyodott egy bámuló fickóra, mire az majdnem elejtette a kiskanalát. Ismerte ezt. És bár nem tudott volna élni nélkülük, néha kifejezetten fárasztotta a mindig rajta pihenő tekintet. Horatio elégedetten csettintett és mosolyogva nézett végig Hongon.
-Menj. Ismerkedj. itt maradunk pár hétig. Szerezz barátokat. Nosza.
-Alig egy napja vagyok itt, fels.. - a mondat vége beleragadt a szájába. Horatio szeme összeszűkült és a szinte folyton kedves arc kemény lett mint egy zsoldosé.
-Válassz olyat aki tetszik. - vetette még oda, majd intett a kisasszonynak, hogy fizetne.
-Pihennem kell.
-Megkaptad az erőm felét, herceg. Forgasd meg és hozz vissza kétszer ennyit. Ezért vagy itt. Ezért lehetsz itt. Ezért kaptad.
-Ne játszd a zsarnokot, nem áll jól. - dőlt hátra Hong is, de nem mert Horatio szemébe nézni. vett egy mély levegőt és felállt az asztaltól. Intett a kisasszonynak és átült a megszeppent fickó mellé.
-Ne haragudj. - mondta neki azzal a könnyed eleganciával ami nélkül még fingani sem tudott - Tegnap érkeztem Budapestre - leült a fickóval szemközti székbe - és máris eltévedtem. Tudnál segíteni?
-Ööö. Persze. Hova készülsz?
Te itt élsz? - hagyta figyelmen kívül a kérdést, és miközben a választ várta már látta jól, hogy emberére akadt. A fazon ápolt volt és megdöbbenés és szemüveg mögött értelmes pillantásokkal kereste a magyarázatot a történtekre.
-Igen. Hogyne.
-Pár hétre jöttem, kéne valami idegenvezető, de nem a historikus épületek és gazdag képtárak érdekelnek. - mondta mosolyogva és egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Hanem az emberek, úgy az ő mindennapjaikban.
Horatio ott hagyta Hongot a rajongó fickóval együtt és az aluljáró felé indult. A bőrén a tetoválások visszahúzódtak a pólója alá, aztán a metró mozgólépcsőn, ahogy leült és a karjait a térdei közé ejtve ült lefolytak ismét a csuklójáig. Páncéllemezek és fogaskerekek, hevederek és huzalok bonyolult rajzolatával a testén szállt fel a metróra. A kijáratnál ücsörgő néni ráborult a virágaira mikor Horatio ellépett előtte. Ő megállt és lehajolt, az orra hegye szinte a néni hajához ért.
-Jól van? Segítsek?
-Túlvilági lény! Távozz tőlem! - suttogta halálra váltan a néni.
-Ja. Jó. - pattant fel Horatio és otthagyta a reszkető asszonyt.
a vadászok gyülekeztek. Még nem öltöttek alakot, még nem éheztek eléggé, de már érezték az inség idejének egyre forrósodó előszelét. Horatio pedig érezte őket.
A Molnár a talponállóban evett egy zsíros sültkolbászt. Kenyérbelet tépett hozzá és csak a szemével követte a lassan közelebb folydogáló Horatiot.
-Nem akarom megzavarni, uram. - kezdett bele.
A Molnár biccentett.
-Olyan kérdésem van amire igen vagy nem a válasz. Feltehetem?
A Molnár komótosan lenyelte a falatot és kidobta a zsíros papírokat. Aztán megállt Horatio előtt.
-Kijöttünk mind, kik képesek voltunk erre. Haldoklunk itt ebben a sárban. Tőlük kell vennünk az életet, pedig tudod te is hogy megárt nekünk ez így. Ha maradunk meghalunk, de éppen annyira belehalunk, csak lassabban.
Nyelt egyet a sült kolbász vastag szagában állva, nehezen figyelt a saját szavára. A Molnár robosztus alakja eltakarta Horatiot.
-Azok közül, akik odaát maradta, lesz aki életben marad?
a Molnár szemei felragyogtak.
-Igen. - Mondta hangosan és érthetően, majd ellépett a hegyesfülü fickó mellett és hátra sem gondolva távozott.
Horatio nagyot sóhajtott és elindult vissza a belváros felé.
Mítikus szörnyek
A hollar lassan mozdult feléjük, kezdetben a kukák takarásából, később egyszerűen a lassúsága adta feltűnésmentességére hagyatkozva. A világítás hiánya természetes viszonyokat teremtett a vadász és a zsákmány közé. A két rendőr az autó mellett ácsorgott. Cigiztek. Lassan fújták ki a füstöt. Ahogy álltak, egymás hátát védték. Lassan hajnalodott. Épp csak kezdett a fekete ég valami kékes tónust kapni. A hollar felegyenesedett és egyenesen a rendőrök mellé lépett, oldalról, egyikkel sem szemben. Mozdulataiban nem volt kecsesség, nem volt művészet. Precizitás volt és céltudatosság, a pontosság tévedhetetlensége. A két fejet egyszerűen összecsattantotta. Hang nélkül omoltak a földre. A cigaretták elrepültek. A hollar behajította őket a kocsiba. Ő maga előre ült és lehúzta az ablakokat. A két ájult rendőr szaga betöltötte az autót. az ülések között és a kesztyűtartóban vastagon állt a szemét. A holler beleszagolt majd mindet kiszórta a kocsi mellé. Végül beindította az autót és lassú doromboló üzemben gurult végig a kihalt utcákon.
A balkonkorláton ült. Nézte az utcán hömpölygő tömeget. A fáklyák libegő fénye régi emlékeket ébresztett benne. sokan voltak. Gyomorforgatóan sokan. A társának már rég vissza kellett volna érnie friss hússal. Ha így történt volna, ő nem ülne a korláton és nem csorgatná a nyálát a jóllakott pestiekre. Énekeltek. Valami virágról, később meg valami gyilkos szerelmesről.
a szomszéd lakás ajtaja kinyílt és egy idősödő úr feje jelent meg a nyílásban. Nézelődött. A holler mélyet szippantott a levegőbe és hangtalanul állt fel a korláton. A bácsi ránézett vastag szemüvege mögül és bizonytalanul elmosolyodott.
-Vigyázzon fiatalember, le ne essen.
Nem esett. Egy ugrással a bácsi mögött termett a vastag öreg szőnyegen. Megfordult és ő is mosolygott. Síma arca a legkisebb mimikára is ezer ráncba gyűrődött. Szeme fehérje derengett a sötétben.
-Vigyázok. - mondta és előrelépett az öreg felé. Az meg sem nyikkant, sóhajtani is elfelejtett. Még akkor sem adott hangot mikor kellett volna. Mikor az lett volna a dolga hogy sikítson, könyörögjön vagy imádkozzon. De az öreg akkor sem. Könnyei potyogtak ugyan, de nem szólt.
A holler szétverte a lakást miután végzett. Fusztrációja éktelen haraggal párosult. Kilépett a gangra. Az arca véres maszk volt. Pengévé szűkült ujjai végigkongatták a vaskorlátot..Kitátotta a száját és engedte előtekeredni hosszú érzékeny nyelvét.
Volt aki ott reszketett az ajtó mögött. Volt aki hallotta a tombolást és várta a lépcsőn lefutó lábak keltette jellegzetes zajt. De hiába várta. a holler ott állt az ajtó túloldalán, mélyeket nyalva a félelem szagából. Egyetlen penge ujja elég volt, hogy felpattintsa az ajtót, mint egy kagyló héjját. A benti gyertyfény megcsillant vértől nedves arcán. A végsőkig nyújtotta azt az első pillanatot. A szemét nézte ugyan de a szagát itta. Nem moccant nem tett egyetlen mozdulatot sem csak állt az ajtónyílásban és lassan dőlt előre. Mintha annak a lénynek minden félelme saját gravitációs mezőt generált volna. A nő sem mozdult, csak egy hatalmas konyhakést szorongatott és sikított.
A békés tüntetők helyet adnak a rendőrautónak. senki nem nézett rá akkor sem, mikor a két rendőrt a vállára dobta és elindult a kapu felé. Csak az ő kifinomult érzékei tudtak különbséget tenni a mögötte nyájban félők szaga és a házban lassan emésztődő nő félelmének szaga között.
-Elkéstem. - gondolta és megtorpant. A rendőröket a kukák mellé dobta és elengedte magát. Ha a társa elszabadult, miért maradjon korlátozva ő maga. az öntudatlan hús szinte emészthetetlen, nem úgy a nagyon is éber gyanútlan áldozat, akin akkor, a megfelelő pillanatban ömlik el a félelem, és édesíti meg a táplálkozás extatikus örömét. Megfordult hát és mosolyogva lépett be a tüntetők közé.
két találkozás
Tomi lent ült a kapu előtt és várta Annát. A Gebét nézte. Szotyizott az idegtől, és már rá sem nézett az órájára. Anna nem jött. Aztán megjelent a pirkadat első halvány derengése a szemközti házak közötti kis résben és Tomi felállt. Zsebre dugta a maradék szotyit és felpattant a Gebére. Végigtekert az Árpád úton, majd a Vácin be egészen a Lehetig. Ott megtorpant a kiégett villamoskocsi mellett. Körbenézett, de nem látott ismerős ruhafoszlányt és a feljavított bringát sem látta sehol. Tovább tekert a Nyugati irányába. Ott viszonylag ép volt minden, az Arany János utcánál azonban elszabadult a pokol. A tetemek úgy hevertek mint valami robbanás után. Még mindig füstölt valami és halványan parázslott pár kideríthetetlen eredetű dolog az aszfalton. Kiégett autók és masszív sült hús illat.
Aztán meglátta Anna biciklijét.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi idő telt el. A tetemek lassan szétestek, mintha az idő meglódult volna. Tomi még fel is kapta a fejét, mert nevetést hallott. Aztán mintha egy idősebb nő mesélne valami vidám történetet, aztán mintha csecsemő sírt volna fel. aztán újra csend lett. Végül felült a Gebére és nyergét fogva kezdte maga mellett terelni Anna bringáját. Elindult vissza, Újpestre. A hangok elkísérték. Kb a Nyugatinál már tudta, hogy csak a fejében szólnak. Nem sírt, nem volt ijedt. A levegő sűrű volt és vastag mint a csokipuding. Rossz íze volt és vattaként tapadt a fülébe.
Aztán észre vette a gyereket a járdaszegélyen. Odakanyarodott hozzá. Tizenegy-két éves forma fiú volt. Füstös szétsírt fejjel. Lehorzsolt térdekkel rszketve ült a járda szélén.
-Gyere. - Intett neki Tomi. a gyerek pedig azonnal felkelt.
-Hogy hívnak?
A fiú kicsit megrázta a fejét.
Tomi bólintott.
-Nem baj, majd kitaláljuk. Gyere, elmegyünk innen. Tudsz bringázni, igaz?
A fiú megérintette a bicikli kormányát és bizonytalanul felült rá.
-Menni fog. - hallotta Tomi a saját hangját, de nem tűnt meggyőzőnek. - Hosszan megyünk egyenesen. majd belejössz.
Elindultak. A hangok elmúltak Tomi fejéből, aztán úgy a Duna plaza magasságában a srác elkezdett fütyürészni.
Pistipali a középső szobában állt a balkonajtó előtt. a függönyt elhúzta de kinyitni nem merte az ajtót. Kint a hajnal pirossága helyett valami lilás derengés erősödött lassan. Nem is egy pontból, sokkal inkább az ablakokból áradt kifele. Néha, ha egy magányos alak elsietett az Andrássyn annak is volt valami derengő aurája. Pistipali hitte is meg nem is amit lát. Aztán hátrafordult, hogy ránézzen az alvókra. Sándor tetovált inas teste úgy hevert a kanapén, mint egy szertehagyott rongybaba. Arca békés volt, szája nyitva. A lila derengés rajta zöldes-türkiz volt és úgy terjedt mint a füst, nem pedig úgy mint a fény. Csenge derengő pinkje egészen eltompult a zöld szorításában.
Pistipali közelebb ment Sándorhoz és úgy nézett le rá, mint aki abban sem biztos hogy élőt vagy halottat lát e. Valami megcsillant és ő hátrafordult a hálószoba ajtaja felé. a résnyire nyílt ajtóban Hong állt. az ajtó fehér lapja előtt egészen feketének látszott a fénytelen szobában. Őt egy sokkal konkrétabb fény fogta körül, néha pulzált és mintha a színek csapatban vonultak volna át rajta. csak a bőre tűnt nagyon sötétnek.
-Mi történik? - kérdezte Pistipali. Hong Halkan becsukta az ajtót maga mögött és úgy ahogy volt, meztelenül odalépett Pistipalihoz.
-Már nem kell sokáig várni. Ezt a kicsit még bírd ki. Mindjárt vége.
-Olyan mintha csak most kezdődne igazán.
Hong féloldalas mosolyt villantott.
-Hát igen. Nektek igen.
Pistipali értetlenkedve morcolta a szemöldökét.
-Horatio nem akar tőletek semmit, csak megbújni a fényetekben. De én azt gondolom, hogy kölcsönös szimpátiánk jeleként esetleg felderíthetnénk együtt az életben maradásunk esélyeit. Bár nem tűnünk valami harcedzett alakoknak. Hidd el, igazán jól meg tudunk magunkat védeni, így akár az oldalatokon ütőképes társaitok is lehetünk.
-Aha. - Pistipali tenyere izzadni kezdett. Megint eszébe jutott az a furcsa csúszósan szúró érzés, hogy bár szavakkal dicsérik, valójában lenézik éppen.Lenézett a kezére. - Én autófényező vagyok, nem katona. Érted.
-Autófényező?
-Igen.
-Az mossa a kocsikat?
Pistipali éppen elcsípte Hong zavartan félrekapott pillantását.
-Nem. Nem egészen. - Ismét a kezeit nézte amik egyre erősebb fénnyel világítottak. napsárga, arany fénnyel. - Szóval szövetség?
-Igen. - Hong visszazökkent az ismerős terepre.
-Oké. Én autófényező vagyok, ami egy nem túl harcias dolog, de jó fizikum kell hozzá meg anyagismeret. Te mihez értesz? -
Hong kinyitotta a száját hogy mondjon valamit. Láthatóan a meztelensége zavarta legkevésbé. Végül becsukta a száját és sóhajtott egyet. Vágott valami grimaszt aztán kibökte.
-Otthon diplomata voltam.
-Az hasznos. - Pistipali nem tudta elrejteni a mosolyát.- akkor mi aztán ütőképes csapat vagyunk. - csak a torka mozgott ahogy nevetett. A szája résnyire sem nyílt ki. Hongot Jaktvinra a smaragdgyíkra emlékeztette, ami annyiszor megmarta gyerekkorában, ha rossz választ adott egy kérdésre. Hátralépett önkéntelenül is egyet.
-Mi ez a fény?
Hong végignézett az alvókon.
-A hasonlóság és a különbség köztünk. Látod Sanyi mennyire más?
-Nem látom. azt látom, hogy mi négyen teljesen másmilyenek vagyunk. Mások mint a másik három és más mint akik az utcán járkálnak.
-Pontosan ez a helyzet. - Vigyorgott magabiztosan Hong. - Nem mondhatok erről többet. Ha maradt még kérdésed azt egyesség formájában beszéljük meg.
-Félsz tőlem. - állapította meg Pistipali.
Hong meghajolt.
-Minden félelmemmel együtt inkább állok melletted mint előtted vagy mögötted.
Pistipali megrázta a fejét.
-Nem értem a szavaid.
Hong meghajolt.
-Minden reményemmel és félelmemmel együtt azt kell mondjam, szövetségesetek lehetek, alárendeltetek nem és reményeim szerint ellenségetek sem leszek.
Pistipali morrant egyet.
-Nem vagy egy egyszerű figura. Nem igazán értem mit mondasz, de nem is kell más. Tehát mellettünk harcolsz ha megtámadnak, de békeidőben nem látunk és nem is szúrsz hátba. Igaz?
Hong elmosolyodott.
-Igen.
Politika - Horatio szavaival
Nem kellett sok hozzá, hogy ott hagyjam a fogam. Amikor begőzöltem, kb akkor éreztem úgy, hogy nincs tovább. Minden igyekezetem ellenére népem utolsó hírmondóit sem tudom megvédeni egy ilyen agyatlan véglény csapattól. Hol vannak legendás képességeink? - sikított bennem a félsz. Mert féltem ám. nem mutattam, de féltem, basszus. Hogy ne féltem volna. Ezek a mocskok mást sem akarnak, csak hogy félelmet érezzünk, úgy látszik nem csak a világi emberek, de mi a fénylények is.
Hogyan magyarázhatnám el hűséges, nem lankadó csodálatos ember barátaimnak, hogy amit belőlem érzékelnek az álca, az csalás, az káprázat csupán, amit az ő csodálatos elméjük vetít a népem, számukra felfoghatatlan formáimra. Hogy én vagyok a legkorcsabb mind között, én, akit emberek neveltek ebben a szerencsétlen nagyvárosban, amit a lakói Budapestnek hívnak. Hogy bár királyi vérem lehetővé teszi, hogy kedvemre járjam be a síkokat, hogy éppúgy megemésszem a meki kaját ahogy lakmározom az orgazmusunk hátborzongató szépségű ízeiből, vagy ahogy felfrissülök a velük együtt ugrálástól valami koncerten, vagy az örömüktől, mikor szerelmesük csókkal ébreszti őket.
Nem tehetem. Nincsenek rá megfelelő szavaim, nincsen amivel megértethetném velük, hogy bár élősködőnek tűnhetünk, a legtöbb örömüket éppen mi gerjesztjük szemben a félelemből táplálkozó seregekkel. Nem mondhatom nekik, hogy bábjai csupán eonoknak és felhőnyi lényeknek, amiket az ő félelmeik ébresztetettek és amik azóta is abból élnek, és amik éppen ezért félelemen tartják őket. nem mondhatom, mert nem hinnék el.
A csata befejeződött és mi túléltük. Kell e ennél több? Szerető családom, kik gondolkodás nélkül a Molnárnak adtak kicsivel születésem után, szinte mind egy szálig odaveszett. Húgocskám persze elbújt a legkisebb zugba. Ott várta ki mire elcsitul a zaj, s most ő kíván lenni az uralkodó. Vérsége okán persze.
Legyen. nem vethetek semmit a szemére, hiszen én magam sem voltam itt a sötét idején. Jó hogy kiebrudaltak a menedékből, és csak Hong volt, ki maradásra biztatott. De egyben ő volt az az egyetlen aki alternatívát kínált, mikor bezáródtak a kapuk az orrom előtt. Nem is értem mi vette rá ezt a kényes, jól helyezkedő piperkőcöt, hogy utánam jöjjön a neki épített luxusmenedékbe.
-Cseregyerek!
Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem a félelemtől tágra nyílt tekintetüket, ahogy mint szitokszót nyálfröcsögve vágják az arcomba a lényegem.
Cseregyerek.
Milyen elképesztően távoli a gyerekkor.
Legyen csak Sophia a királynő. Vérség okán. Sem nem akarom, sem nem tudom ellátni azt a hivatalt. De azt meg fogom várni, hogy kit választanak.
Három ember és egy démon ül a szobám előtt a ledobált párnákon. A szolgák frissítőkkel járnak körbe, akad étel is. Ide süt a Nap. Már mindenki telefonált akinek volt hova. Most a tollak sercegése hallatszik csak és feszült sugdolózó várakozás. Meghalt a kirly és a királynő, meghalt az udvar apraja és nagyja. maradt három nemes ház és maradt egy kevés köznép meg hat szolga. Remek. Milyen szerencsés fickó vagyok, hogy hercegi vérem mellett cseregyerekként nem a palotában éltem. Tudok számos világi dolgot, ül rajtam a banalitás mint valami átok, de életek, és itt vagyok és pillanatnyilag én vagyok a legmagasabb rangú a díszes társaságban. Persze farmerban vagyok nem puccos cuccban, persze az oldalamon három atomfáklyaként világító felébredett ember és egy démon ül. Igen, egy démon, egy ember testében. Cigivel kínáltam, elfogadta. A bibliáról magyarázott nekem és azt kérdezte, ugye tudom mit tartalmaz a szerződésem Istennel?
Mit felelhetnék neki? Hogy most fog kiderülni?
Újabb kör. Eredménytelen szavazás. Még csak fel sem merül a nevem. Jól van hát. Itt ülünk ebben a szépséges szállodában amit egy mártírról neveztek el, a padló beitta szeretteink vérét és még nem sikerült teljesen eltakarítani az ellenségeink tetemeit sem. Mégis mit várok? Király nem akarok lenni, persze. De olyan nagyszerű lenne kimenni és az arcukba vágni, hogy én tettem fel az i-re a pontot. Hogy velem jöttek az emberek, akik nélkül esélyünk sem lett volna. de nem. Hallgatok. Próbálok uralkodni magamon.
Csenge összefeszül Sándorral. Kibékítem őket. Megmasszírozok egy vállat és mondok pár jól megválasztott szót Sándornak. Például, hogy bízom benne. Bízom benne. Benne is. Ahogy Hongban és ahogy Csengében is. Mi mást tehetnék? Nem asztalom a politika.
Néz rám. csodálkozik. Nem nevet, ahogy egészen tegnap estig tette. Megváltozott. Arra bíztatom, hogy valljon színt a többieknek, arról, hogy ki is ő. Nem tehetem hogy megzsarolom, de jobb lenne, ha ők is tudnák, hogy ki ül mellettük a színes párnákon. z a fohász ami tegnap nőtt a bőrébe istenhez könyörög. Azt énekli, hogy szánja meg őt és a pokolból, ha lejárt a büntetés emelje őt magához a fénybe.
A fénybe akar menni. Palástolom teljes döbbenetem. az emberek ismerik a sorokat, de nem ismerik a betűket. Nem látják Sándort, csak a testét.
Elmondom a kérésére ki is ő. Elmondom, hogy ahonnan ő jön ott a gonoszság a levegő amit belélegeznek, acsalás és a hazugság az étkük. Falvak felégetése Óvodás műsor és a hosszas kínzás csak ami férfihez illő munka. Elmondom nekik, hogy egyszer úgy találta nem jól van ez így. Vagy ha azt nem is, de hogy lehetne máshogy. Néha rápillantok Sándorra a jóváhagyásért, de ő csak figyel. Mondom hát tovább, hogy eljött tehát arról a helyről, bele az ismeretlenbe, idegen alakot öltött és most keres és próbálkozik. Nincs morálja, mert honnan lenne. Egyetlen mércéje is negatív. Minden, minden egyes döntést újragondol, mielőtt cselekedne, és abból választ amit az ő fajtája soha nem tenne. Ellene cselekszik a megszokásnak. Van e ennél nehezebb?
Nem figyelek a szavazásra úgy elragad a diplomata szerep. A biztos elém lép. Én felállok. Meghajol így én is. Csend van. a teremben mindenki minket néz. Észrevétlen a farmeromba törlöm izzadó tenyerem. Hongot keresi a szemem. Vissza néz rám.
-Megválasztottuk a királyt. Rád esett választásunk, Horatio Wishley.
Hangja szomorkás. Kínos ez neki. Neki és a többinek is.
-Elévülhetetlen érdemeim fényében. - Teszem hozzá kijelentő hangsúllyal. Bólint. Fasza.
Belépkedek középre. Az agyam lázasan keresi a megoldást. Lassan megyek, hogy tovább tartson. Minden léptem kong. Az országunk romhalmaz, a nép csak egy szakadt kis horda. Senkik királya lehetek. Csodás. Beérek középre. Sosem akartam király lenni. Ott feszítenek pompás ruháikban a megmaradt nemesek. Köztük Han, a kereskedők legfényesebbike, Hong apja, aki lám, négyszer bukta el a megválasztását. A húgom duzzog egy habos kávéval a kezében. A másik oldalon öreg mester, kihalt családja utolsó magtalan sarja. Ki lehetne nemesebb királyotok? Hű szív, eltökélt fej és bölcsesség. Ó, micsoda igények.
Középre érek és kimndom amit akkor hirtelen gondolok.
-Tudjátok jól, hogy nem készültem királynak. Bár vérem okán lehetnék, neveltetésem okán az emberek világához tartozom. Nem lenék jó királyotok.
Körbenézek, hatásvadász vagyok, nem vitás, de mit várhatnának mást egy satyrtól?
-Ezért magam mellé társkirálynak ideszólítom Hong Kam Tanirt, hogy rendelkezzen odaát, míg én az emberek világában értelmezhető problémáitokat fogom orvosolni.
Hong arca egy színház. a döbbenet úgy csorog végig rata mint az eső. Pír és sápadtság váltja egymást. Még a szája is kinyílik egy pillanatra. Nézem őt. lassan elindul felém. Mire mellém ér már délceg, gyönyörű, mint mindig. Imádni fogják. Gyakorlatiasnak és bátornak itt leszek én, helyette. Az újáépítés flemelő munkáját azonban bátran rá hagyhatom.
-Ez az első szavam, mint királyotok.
Szólok, és a teremnyi túlélő meghajol.
munkamenet 1.
Felismerte a mintázatot az utcák ritmusában és a lámpák villanásában. A taxis lassan fordult rá a körútra. az ósdi villamos éppen beállt a megállóba. Ketten átbújtak a korlát alatt, hogy átfutva az úttesten elérjék. Egy fiú és egy lány. A fiú előbb aztán két lépéssel lemaradva a lány. a lány a kezét nyújtotta a fiú felé, de az csak hátra nyúlt, nem is figyelve hogy merre van a lány. Nem is találkozott a kezük. Így futottak el a taxi előtt, egymástól két lépésnyire, kezeik között alig egy araszt tartva míg át nem értek.
A lelassult városban ugyan volt világítás, de csak a fő útakon. A házakban este 10 után elsötétítés volt. Így este felé, mikor már csak óránként egy villamos indult és csak lézengtek a napközben is ritka autók, volt igazán idegen a város.
A taxi befordult a Hegedűs Gyula utcába. Itt már nem égtek a lámpák. Csak a taxi lámpái világították meg térdmagasságban az utcát.
-Lassítson. - szólt előre az utas. - Ne álljon meg csak lassítson.
Az autó alig ment egy gyalogló ember tempójával. A használhatatlan autók átszerelését már megkezdték, így nem álltak az utakon mindenütt lerobbant gépkocsik. Az utca kihalt volt. Az utas figyelt. Szemében a város szürke volt és fakó, fekete-fehér öreg film csupán. Szín csak ott villant hova a dolga vezérelte. nem is kellett előre tudja merre menjen. Mint egy jó kopó a téli erdőn át, úgy követte a halovány színeket. Míg végre utólérte azt a ragyogó személyt akivel dolga volt.
A Molnár nem sietett, ezt mindenki tudta is róla. Ki tudta várni a tökéletes alkalmat, a megfelelő együttállást, ha úgy jobban tetszik. a Molnár célja a tökéletes pontosság volt, nem a mihamarabbi véghezvitel.
A Hegedűs Gyula utcában a lassan gördülő taxiban ülve körbenézett. A sötétben is jól látszott ahogy valaki szíve helyén nőtt gomolygó fonaltenger ide mutat. Átgurultak a helyen, majd megállította a taxit.
-Állítsa le a motort. Itt a fizetsége. Meg se moccanjon, ne gyújtson rá és egyáltalán, legjobb ha levegőt sem vesz. - mondta monoton nyugodt hangon és átadta a gondosan becsomagolt sült kolbászokat a sofőrnek. Kiszállt és visszaballagott arra a pontra ahol egyedül halvány szín csillant a bársonyfekete éjszakában. Csend volt. Az egyik házból emberek nevetése hallatszott ki, a másik oldalról mintha bútorokat tologattak volna. Pár szobából gyertya libbenő fénye szűrődött ki. Vidéki volt a csend. Az utca szintjén vágható a sötét. A Molnár az egyre erősödő színeket figyelte, ahogy mint valami kis szentjánosbogár közeledik egy fénypont a távolban. Minden négyzetcentiméterét jól látta mégis. A vakító színeket a srác pulóverén, a bicikli sárgáját és a fiú arcán a szeplőket. A homlokába tapadó haját és a kézfejére sietve tollal felírt szövegeket. A Molnár elégedett volt. Éhezte a színeket.
A biciklis gyorsan jött. Pár perce haladt el itt a körút irányába, biztos volt hát benne, hogy nem áll autó az út közepén. Suhant szinte nesztelen a sötétben. Dinamós lámpája fénye alig egy méternyit világított előre. A Molnár elhelyezkedett. Oldalt fordult az úttest közepén állva. Kitámasztotta magát és megigazította a zakóját, hogy ne akadályozza a mozgásban. A biciklis valóban csak az utolsó pillanatban vette észre őt. Mielőtt kimanőverezhette volna a Molnár kikapta őt a nyeregből. A lendületet használva át emelete a feje felett és óvatosan helyezte hanyatt az aszfaltra. A sisakja szilánkosan tört le a fejéről. Máskülönben teljesen épségben volt. Az arcuk közel volt egymáshoz, ahogy a Molnár a fiú fölé hajolva fejezte be a mozdulatot. Ott maradt. Nézett a srác döbbent szemébe.
-El fogok késni. - suttogta az.
-Már elkéstél. - dörmögte vissza a Molnár, majd előre cammogott a taxihoz. Az utca, a város és benne minden és mindenki újra fekete-fehér filmmé fakult. A srác sem volt már színes többé. Nem volt vele dolga.
-Hajtson ki a Lehelre, legyen szíves. - szólt a taxisnak. - A piac mögött álljon meg. Köszönöm.
munkamenet 2.
Laci bácsi lement kenyérért. Persze ez nem volt ennyire egyszerű. Összeszedni magát eléggé ahhoz, hogy lekapcsolja a Mónika show-t, vagy legalább levennie a hangerőt sosem volt könnyű feladat. Úgy tapadtak az idegvégződései az egész nap bekapcsolva hagyott tévére, mint éhes gyermek szája az anyja mellére. De az éhség is elég hangos tud lenni, ahhoz, hogy egy idő után nem sodorhassa félre a lustaság és a reklámblokk. Laci bácsi feltornázta magát az öblösre kiült kanapéról és nyögve tett pár lépést. Meggyőzte magát, hogy nem kell nadrágot váltson, csak egy kabátot elég lesz felhúzzon a sportingre, amit még a neje vett neki. Szegény Zsóka már vagy nyolc éve meghalt.
Kitapogatta a kabátzsebben a tárcáját és a botjáért nyúlt. Fejben végigvette a megtenni szükséges távokat és sóhajtva elindult. Lifttel ment le az elsőről a földszintre. Nyikorgó izületei lefele sem nyugodhattak. Az utca éles fénye hunyorgásra késztette. Lassan, topogva ment. Köszönt a kocsiját takarító szomszédnak és a legkisebb íven próbált lekanyarodni a mellékutcába. A bolt a szemközti sarkon volt, benne újságárus és lottózó is elfért. Leült a lottózóban, mielőtt bement volna a boltba. Nézte a színes magazinokat. Régen sokat olvasott. Verseket és regényeket is. Passuthot legszívesebben. Mostanában nem olvasott. A könyvlapok okkersárga maszatos cetlik voltak. Rég nem látta már a betűket. az orvosnő nem javasolt műtétet a szíve miatt. azt mondta szokja meg.
-Nem lehet ezt megszokni. - mondogatta minden alkalommal ha olvasni kellett.
Feltápászkodott és odament a lottózós ablakhoz.
-Jó napot! adjon egy egyheti szelvényt.
-Skandinávot, hatost vagy ötöst...
-Nem, nem... - vágott a szavába fáradtan. - Sima ötöst legyen szíves.
-Ki van téve. Ikszelje be én meg beviszem a gépbe. - darálta a hölgy unottan.
-Ja. - fordult körbe Laci bácsi.
Megtalálta a cetliket, aztán csak állt és nézte a színes szélű szürkés lapocskát. Valaki megállt mellette.
-Jó napot, Laci bácsi. - hallatszott az ismeretlen mély hang.
-Jó napot! Segítene kérem? - kérdezte bizonytalanul az öreg. A nagydarab férfi kivette a kezéből a cetlit és tollért nyúlt.
-Mondja csak, jelölöm.
-22. ez az én születési évem. 27 Ez szegény Zsókámé volt. 54 ez a lányomé és 59 a fiamé.
-Kell még egy.
-Maga mikor született?
A fickó megdermedt, aztán zavart hangon kinyögte.
-Ötvenben.
-Akkor legyen az. - mosolygott Laci bácsi és a zsebében kezdett kotorászni apróért.
-Hagyja csak. Meghívom erre, tanár úr.
Laci bácsi elmosolyodott. A szerelőműhelyben hívták így a fiatalabb kollégák, mert minden felmerülő nehézségre pontosan tudta a választ. Szerette, hogy így hívják. Tisztelet volt benne és szeretet.
-Az apjával dolgoztam, ugye? - kérdezte bizonytalanul. De a férfi nem válaszolt, hanem benyújtotta a szelvényt a kisasszonynak, a sajátjával együtt. majd visszafordult a bácsihoz és a kezébe nyomta az igazoló cetlit.
-Tessék. Minden jót Laci bácsi.- mondta és kilépett a boltból. A kezében kicsit forgatta a szelvényt, rajta a 22-es 27-es 54 és 59-es számokkal, aztán összegyűrte és kidobta. Tudta hogy a bácsi unokája pont a lottóhúzáskor fog érkezni, és ő fogja összeolvasni a számokat. A számokat amit ő jelölt be. A számokat amik nyernek.
Erővonalak
Messziről megérezem, ahogy jön. Össze voltunk mi már kötve jó párszor. A királyosdi rituáléi régiek és meggyengültek már, minket mégis rendesen elkapott. Sejtelmem sincs mi lett volna, ha frankón akarok király lenni.
Jön be a szigetre a focipálya mellett. A farkashorda illedelmesen kikerüli, pedig igazán semmi okuk nincs a finomkodásra. Simán széttéphetnék bármelyikünket. Hong csinos kis teste egynek még talán elég is lenne. Holnap éjjel telihold. Figyelni kell erre.
A szobornál megállt és a szökőkutat keresi. Micsoda egy kívülálló fasz. Nem működik a szobor, mert ilyen huncutságokra mint zenélő szökőkút igazán nem futja az áramból. Értem az emberek logikáját és értem a fajtámét is. A kettő között késpengén egyensúlyozom. Megcsóválom a fejem. Csenge felfigyel a mozdulatra. Táncolt egy nagyot a farkasokkal. Szép ahogy kipirultan itt ül a földön szemben velem.
-Mit csóválsz? - kérdezi incselkedve. Úgy beszél velem, mintha folyton tilosban járna.
-Semmi. - vigyorgok. - Szép vagy. - nem hazudok, ő mégis elpirul. Az öröme felhői bekúsznak a bőröm alá. Hong felfigyel rám.
-Lassan indulhatnánk. - mondom közömbösen és üdvözlésre emelkedek. Hong kimért. Fél a farkasoktól.
-Miért keresed a szövetséget ezzel a mocskos hordával? - húz félre kicsit.
-Mocskos horda, de erősebbek a fizikai világban most, hogy az emberek védtelenné váltak.- kezd zavarni az értetlensége. - Mindent meg kell rágjak neked, mint valami kis állatnak az anyja?
Igazságtalan vagyok. Én hosszú évtizedeket éltem már idekint, a kitagadás után és előtte is. Ő világ életében csak akkor jött át ide, ha nagyon muszáj volt. Nem véletlenül ismeri nálam ezerszer jobban a viszonyokat odaát. De idegesítően bunkó itt. Csenge nézi őt. Beszélni fog vele. Hong értetlenkedik kicsit, úgyhogy kénytelen vagyok átfogni a vállát, és szelíd agresszióval odavezetem a színpadhoz.
-Szórakoztatjuk őket kicsit. Nem hivatalosan vagyunk itt, ahogy ők sem. Királyságunk egyként kíván ünnepelni a föld lényeivel, így velük is. Most felmegyünk és azt tesszük amiben a legjobbak vagyunk ezen a szaros sárgolyón. - Megszorítom a nyakát. megfeszül. Felnéz rám és bólint. A gitárok meg vannak, desperado megteszi, a többi úgyis jön magától. Mindent elfelejtünk. a lényegünk a lényünk ott van. A harcos és a bárd, a bolond életművész és a dicső harcos, a szépséges örök tündöklés és a kiolthatatlan csillanása a reménynek.
Háh.
Fenkölt szépségünk és a farkasok csürhéje között csak pár lépés, a hülyeség és pár bátor ember van. Bizarr szépség ismét, ahogy próbál mindenki nem ellenséget vagy táplálékot vagy riválist látni a másikban. Vagy egyszerűen csak nem félni.
Lentebb egy bogrács mellett, mintha a pokolbéli kondérokat kevergetné, áll egy a seregekből. Egy aki kívülről jött, aki nem szereplője a mi kis táplálkozós-baszós, élve-halós körforgásunknak. Meghajolok felé, ő is biccent. Hong a farkasokat lesi, hiába nyugtatom, hogy nem kell félnie. Kérem, hozzon egy sört. El kell gondolkozzak a hogyanokon. Sándor, az én kis szerencsedémonom a kondér mellé ül. Szóval tartja a seregek bajnokát, vagy ki az a figura. Csapzott katonás szerkó és az a brutális ragyogás mellé, amit a farkasok is látnak, de Hong is hunyorog miatta.
-Isten mindent lát, fiam. - lép oda egy nő és egy műanyag tányéron rántottát nyom a kezembe.
Megköszönöm és faggatom kicsit. örül, hogy beszélhet.
-És mit szól isten ahhoz amit lát? - eszembe jut, hogy Sándor is folyton istennel van elfoglalva. Pedig mindegy is, isten úgysem szól bele.
-Nem szól semmit. Majd odaát. - mondja az asszony szigorúan.
-Odaát sem. - teszem hozzá. Ezt azért egészen pontosan tudom. Nincs ilyen értelemben odaát.
-Hé te! - kapja el a vállam hátulról egy hatalmas kéz. - Haló. Bocs.
A fick egy hegyomlás. Olyan mint egy viking. Félrenyelem a rántottát.
Mondd! - köhögöm.
-Azt mondta a Feri, hogy te segítesz megtalálni az eltűnt gyerekeket.
Nincs buta szeme, de ködös a piától. Cseregyerekek ismerik e egymást? Öreg történet. Nem.
-Kit kell megkeresni?
Tisztul a tekintete.
-A húgomat. Féltestvérem, érted. Kislány még. Nyolcadikos volt. Eltűnt az éjjel.
-Hogy néz ki, hogy hívják és ki látta utoljára?
-Nem beszélhetnék a nyomozóval?
Baszod. Én vagyok a nyomozó.
-Nem. - mereven nézek rá. A rántottát forgatom a számban. Feri az egyik farkasklán második tagja. Jó lesz figyelni.
-Juhász Zsófi. Gellért utca 21. Az anyja kiment valami kaját szerezni, azóta sem ért haza. - félrenéz. - A Zsófi meg megijedt és kimenekült a házból. A srácok már keresték, de nem találták meg.
Mennyi ilyen sztori lesz. Ó ha tudnád, viking arcú barátom, mennyi.
-Harta Feri?
-Aha.
-Ők is keresték?
-Jah. Még az éjjel.
-Nehéz lesz.
-Mondd meg az árát.
-Nem mondom. Ha megvan megegyezünk. Halva is kell? - nézem a szemét ahogy megrebben. Érzem ahogy kiszáll belőlem a csillogás amit összegitároztam magamnak pár perce. De meg kell kérdeznem.
-Igen. - gyorsan mondja és már hörpint is a sörből. - szólj ha van valami.
Nem válaszolok csak bólintok és ellépek mellőle. Most kezdhetem elölről. megyek a kondéroshoz, hogy adjon levest. Ad és int, hogy csak semmi mókázgatás a területén.
-Bazd meg a levesed Fényeskardu Strum. - morgok magamban, de leülök közéjük. Sanyit helyre is kell tenni, mert nem jó kedvemben próbál kötekedni. Sikerül ájultra fejelnem. Hong néz a színpadtól. Olyan elveszett ez a szép szál legény itt a sok hústorony között. Ne félj, üzenem neki. Elfordul.
Hajnalodik. Csengére bízom a kéglit és a feladatot a viking húgával, így talán nem lesz egy héten belül romhalmaz a kégli és értelmesen töltik az idejüket. Együtt. Figyelmeztetem, hogy ha nem figyel, el fog felejteni engem és Hongot és mindent ami nem fér bele a fejében lekódolt úgynevezett normális világba. Se a csatára, se a rémekre, semmire. Látom a szemében a riadalmat. Annának is szólnom kellett volna, villan át a gondolat bennem. Mindegy. Most már mindegy. Félre pillantok, Hong a kerthelység bejáratánál áll, mellette két késes és egy falkavezér.
Mennem kell. Csengének palacsintát ígérek reggelire és remélem, hogy be tudom tartani. Elköszönünk, odaadom a bringám nekik és Hong felé indulok. Már két vezér is ott feszeng vagy hat késes, és egy sámán. Sokan lesznek. Hong ragyogó szépsége csak engem nyugtat mag. Szivárványharcosaink felfújták magukat. Néha annyira szánalmasak vagyunk.
-Jó reggelt. - vigyorgok és vidáman kezet nyújtok a legnagyobbnak. Vicsora mosoly e vagy fenyegetés csak ő tudja. Sorban lejattolnak velem. Hong szobor-mereven áll.
-Jól van. - gondolom. Ha így, hát így.
-Új világrend épül, uraim. Remélem, hogy népeink a ma este hangulatában tudnak együtt élni az elkövetkezőkben.
Hong ismét az utolsó sejtjéig megdöbben. Ki is esik egy pillanatra a kúl harcos pózból és rám mered. a király-mágia felfénylik. Kinyilatkoztattam basszus. Csodás. Szavaim beíródnak a közös tudatalattiba. Mesék lesznek belőle, meg énekek. Szuper. A Farmeros király és a Lakk Lovag meséje. sebaj. Komolyan nézek a legnagyobb farkasra. Ingben van. A világoskék inga alatt ott tekeregnek a jellegzetes farkas tetkók. Büszke vagyok a magaméira, amik a saját fajomat mutatják, világokat kötök össze basszus. Cseregyerek vagy mi? nem egyszerűen fénylény. Ember is.
-A néped kissé megfogyott, király. - mondja fitymálólag. Szája sarkában mosoly bujkál. A késesek felröhögnek, a sámán csóvál.
-Csak a legjobbak maradtak életben. Szépséges hölgyeink és leleményes gyermekeink zöme odaveszett. valóban. de hosszú életünk lehetőséget ad a sűrű gyermekáldásra.
Bólint és a tenyerébe köp. Összecsapja.
Vér fröccsen.
Kurvára megijedek, de szerencsére meg sem moccanok. Van előnye a kinti éveknek.
Hong kardot ránt.
-Nyugalom. - hagom elcsuklik. Megköszörülöm a torkom. - Nyugalom.
A farkas morog és vicsorog. Lassan kapcsolok. Itt a Holdudvar előtt fog nekem alakot váltani.
-Holdudvar. - magamban belül egy őrült kacaj szabadul el. A bográcsos nem a Molnár volt. A Molnárt megismerem. A Holdudvar az egyik kedvenc helyem, azért vezettem ide a srácokat. De a Holdudvar közben az is ami. Budapest szemének pupillája. A Dunán úszó sziget-szemben a kapu. A kapuk városának egyik átjárója.
-Örülök, hogy tisztelitek a törzseket, tündér.
Utálom, ha tündérnek hívnak. Nem vagyok tündér. Vérszomjas is vagyok, ha kell és kegyetlen is ha úgy adódik, semmi szárnyacskákkal verdesés és édibédi cukiság. Lopok, hazudok, csalok és ölök ha szükséges. Erőm az alaklom, az extázis, a pillanat és spontaneitás ereje, vakmerőség és rettenthetetlenség.
-A fajtám szívében ver legkevésbé karót a félelem, farkas. Ezért lehetünk itt. Bár számszakilag kevesebben, de erőben egyenrangúként. - kihúzom magam. A válláig sem érek, de ez most nem érdekel. Több vagyok nála, akaratban, fókuszáltságban. Én vagyok népem választott királya, bazdmeg.
Kinyújtja a kezét. tenyere félig mancs. Akkora mint egy palacsintasütő. Közepéből tüske áll ki. Rávigyorodok és belecsapok.
-A békéért. - hallom Hong szívének vágyát.
-Szövetségért. - mondom hangosan a farkas félig emberi pofájába, miközben a farkasok kara felüvölt.
-GAIA!
Hong
Mélységi mámor. Olyan gyorsan harcolunk a végén, hogy az emberek nem tudják követni. Olyan a lépésünk mint valami őrült tánc. Ellépek a fröccsenés sugarából. A páncélom iszamos. Horatio bevadul. Felfénylik mint az izzó kihúnyás előtt. Érzem a fájdalmát, persze, a királyrituálé miatt. Amúgy is tudom min megy keresztül. Jobban figyelem őt, mint az egész udvar együttvéve. Kezd megkattanni. Az embereit figyeli és a démont. Az csak fekszik és vár. Odaát nem látszik jól a valója. Én nem ismerem azokat az erőket amik őt egyben tartják. Horatiot kell védenem, ez a feladatom. Kénytelen vagyok megfeledkezni minden egyéb kötelességemből agy ígéretemről. Horatio felpattan egy éppen dőlő monstrumra és elüvölti magát. A mozdulatai mintha egy farkastól tanulta volna, a vérszomja egy vámpíré, a tekintete okos és hideg, amilyen csak egy túlföldi tud lenni teste majdnem teljesen emberi. Ráugrik a rémre és leharapja a fejét.
Megállok, kezemben a családom kardja megremeg. Horatio feláll messze köpi a mocskot a szájából. Szélesen vigyorog. Szája feketéllik az átkozott nedvektől.
-Még! - üvölti és a csapatnyi szivárványharcos felkiált vele.
Apám jut eszembe a szavazás második körében, ahogy szépen formázta a betűket az egyik utolsó lúdtollal. Ahogy kanyarította a saját nevét elegánsan, jól begyakorolt könnyedséggel. A kezembe nyomta a tollat és jelentőségteljesen intett. Biztos volt benne, hogy az ő nevét írom. De hogyan is írhatnám?
-A királyság nem a király, vagy egy család. A királyság önálló entitás, akarata, iránya, ihlete és spontaneitása van. Buja és számító mint egy Madam. - vakantotta Horatio egy szétdorbézolt hajnalon, csatakosan és sörszagúan, valahol a nagy körúton bandukolva, hónapokkal ezelőtt. - Ha van egy kis esze, nem veszti el a meglévő királyát egy jó darabig, mert nem nevelte ki az utánpótlás csapatot.
-apám alkalmas lenne. - vetettem oda hanyagul, csak, hogy lássam, mennyire reálisak szerinte ezek az elképzelések.
-Apád egy pöcs. - Horatio mindig kimondta a nem volt tétje, amit gondolt. - ár ne is haragudj, drága lovagom.
szerettem, mikor lovagjának hív. Sokkal jobban harcoltam mindig is nála. sokkal könnyebben megtanultam az etikettet és a bölcselet énekeit is. Nyelveket, családfákat, bármit. Kivéve a zenét. Horatio született mókamester volt. És bár gyermekkorunkat távol töltöttük egymástól, ifjúi éveinkben elválaszthatatlanok voltunk. Legalábbis addig, amíg ki nem tagadták a húga miatt.
Ez jut eszembe, ahogy nézem őt, a kitaszított és visszafogadott, egyszer már elcserélt gyermeket. azifjút aki mára férfivá érett, és bár vérünk, de idegen is, érthetetlen reakcióival, vakmerő kivagyiságával egyben komolytalan is. Fittyet hány a tradiciókra, a szokásokra és rendekre. Betakarózik a magányával.
Most itt rohan el mellettem, csonkok jelölik útját, ajkai az álla és a fél arca vérmocskos és hangosan nevet. Tetoválásai, melyet annyira tiltottak neki szétrebbennek a kezeire. Hagyom magam és elengedem az érzelmeit magamban. Egy vagyunk. Mi vagyunk a király. Előlépek és magasra emelem a kardom. kiálltok én is és előre lendülök. Vértől iszamos a márvány, megcsúszom.
* * *
A zene messziről hallatszik. Lassan poroszkálok a Margitszigetre. Megállok a szobornál és nézem a kikapcsolt zenélő kutat. Hogyan vezessem elő neki, hogy szét kell váljunk? Hogyan magyarázzam el neki, hogy a nemesek fejei nem tűrik el, hogy odaát intézkedjen. Minden tradíciónk megcsúfolása volt engem maga mellé emelni. Csak olyan esetben lehetséges ez, ha a társ uralkodó a hitvese is egyben. Már pedig én nem vagyok az.
Felállok a kút széles peremére.
Pedig lehetnénk. Emlékszem mikor visszatért a palotába. Ifjú volt és csontsovány. Az embernő aki elvitte meghalt, és így jog szerint az ő élete visszaszáll a palotára. Sajnálatos, hogy a cseregyerek, az az embergyerek olyan hamar meghalt. Horatio mint egy kis vadállat bolyongott a termekben. Természetes volt, és a jó modor is azt diktálta, hogy mellé szegődjek. Nem terveztünk semmit, csak összenőttünk, mint folyton rivalizáló testvérek. Megismertem a harcmodorét, megismertem a porcikáit is. Azt az izmot a nyakán ami csak akkor feszül meg ha ideges. A szeme csillanásait, ha harcra vágyik vagy ha nőre. Mindenünket összemértük, a tehetségeinket a sármunkat és a testünk méreteit is. Most pedig ennyi évvel a palotabéli első hetei után osztozunk egymás terhén. Érezzük a másikat. Ebben is jobb. Sokkal előbb megért, mint én őt.
Elrohan mellettem ismét egy falka farkas. a nagyja ugyan ember, de színre azonosak. Összerezzenek a látványuktól, pedig nem foglalkoznak velem.
Körülnézek, és fel is ismerem azt a önfeledt zabálást amit csak ő tud. Minden alkalommal szégyenkezem miatta.
A lakás amit kialakított nekem, sokkal inkább kényelmes neki, mint nekem. A falak beitták az öröme ízeit. a lapadőn ott vannak a foltjai és a tükörbe zárva mind a nők, kikkel szórakozott és táplálkozott helyettem.
Most is ott ül egy lányka előtte. Ó, Csenge az. Fiatal lüktető élet. Megérem ha szereti körbevenni magát vele.
Apám nem büszke, hogy hitvesi címem van, de a farkam nem illette még Horatio királyi nyílásait. Ahogy elnézem nem is fogja egy hamar. Felnéz, üdvözöl.
A farkasok egyre jobban zavarnak.
Ő nyugodt. Megérinti a karom, a szíve felfénylik. Folyton etet.
* * *
Ez a farkas szövetség hátborzongató. Csak úgy a kezembe ugrott a kard is. A lakásból is kitúrt, és most mehetek vissza apám elé hogy beszámoljak. Király? Én? Ugyan. Ő valóban olyan mint egy reformer uralkodó. Egy gyors eszű, adrenalinfüggő hadvezér. Ma éjjel telihold. Jó lenne védett helyen átvészelni, ha már a lakásom az embereké lett.
Azok a kötések, amiket a húga pakolt ránk, nem voltak ilyen súlyosak. azokkal valahogy el lehetett távolodni egymástól. Ez a király kapcsolat azonban olyan mint valami kötél. Minden méterrel egyre jobban belém mar.
Remélem ő is ilyen húsbavágóan érzi a hiányomat.
Találkozások - 1
Réka végigtekert a körúton. A kereszteződéseknél még csak nem is lassított. Szemfestéke vastag csíkban gyűlt a szeme alá. Néha szipogott egy kicsit. A harisnyája kilyukadt, a kabátján elromlott a cipzár. Esteledett. a dinamós lámpa bevilágította az utat, amit a foghíjas lámpafény kihagyott. a művész mozinál aztán leszállt. A nyakába visszaigazgatta a vörös sálat és leült a padra a fuldokló kis fa mellé. A Művész mozi kirakatában műanyag babák kezei és lábai voltak felfűzve, karácsonyfaégőkre. Nem világítottak. A színes összevissza oszlopba éppen beköltözött egy verébcsalád. Réka várt. Néha a karórájára pillantott és összébb húzta a cipzártalan kabátot magán. A kevés ember aki az utcán volt mind sietett valahova. Réka várt. Lassan lement a Nap és feljött a Hold. A művész mozihoz nem jött senki. A zsebéből előbb rágót, majd cigit kotort elő, aztán újra rágót. Éjfél is elmúlt mire elindult vissza, Budára. A Margitszigetig bírta. Ott leszállt és elsírta magát. Aztán szipogva tett egy jobb kanyart és betolta a szakadt cangáját a szigetre. A Holdudvar előtt vidám fesztivál hangulat uralkodott. Nekitámasztott a bicajt egy fának és leült mellé. Elszívta az utolsó cigijét aztán közelebb ment a zenekarhoz.
-Halo, hello. Figyu a sminked. ..-lépett hozzá egy magas csontos lány, fenékig érő bársonyfekete hajjal. A szeme cicásan volt kifestve, lepedő-fehér bőre világított a fekete ruhában. a karjai olyan makulátlanok volta, hogy Réka átfutott a gondolat, hogy talán azt is lekente alapozóval. - Igazítsd meg, mert nagyon elkenődött.
-Ja, kösz. Mindegy. - vonta meg a vállát Réka és minden őszinteség nélkül elmosolyodott. A zene nem az ő stílusa volt, de valahogy mégis vonzotta ez a fesztiválos dínom-dánom. Közelebb érve azonban elveszett a lendülete. Megfordult, hogy visszaballagjon a biciklihez, de a bicaja és közte ott volta egy fa, amihez hanyagul odatámasztották Sándort.
Janka Sándort, Réka első pasiját.
Megtorpant. Sándor gondosan nekitámaszkodott a fának, kicsit mintha táncolna vele. aztán fordult egyet és immár a homlokát nyomta neki. Réka szomorúan nézte. Meg volt győződve róla, hogy Sanyi csúnyán be van tépve. Közelebb lépett kettőt, aztán újra megtorpant.
Nem váltak el szépen.
Sanyi tizennyolc volt, Réka tizenöt, mikor összejöttek egy debreceni pincében, hangos hörgő metállal és méregerős házi szilvapálesszel kenve el a pillanat pontosságát. arra emlékezett, hogy ő ment oda Sanyihoz, hogy cigit lejmoljon tőle, a srác meg nem engedte elmenni. Végig akarta nézni, ahogy elfogy a cigi. Réka lassan, hite szerint vagányan erotikus mozdulatokkal szopta ki a füstöt a cigiből. Valójába nevetséges volt. Sanyi azonban nem nevetett, hanem megnyalta a száját és lassan, mintha békát akarna fogni, közelebb lépett és ráfogott Réka másik kezének csuklójára.
Bilincs.
Réka felszisszent az emléktől. Akkor úgy érezte nincs a világon machóbb pasi Sanyinál. Filozofált, ahogy részegek csak tudnak, nevetett és nevettetett. Vakmerő volt és bolond. Réka szemben a félelem nélküli lázadás maga. Pár nap múlva már nála aludt, a sufniból téliesített döngölt padlójú kisszobában, aminek nyikorgós ajtaja volt, és az udvarra nyílt. Vécé a huzatos másik házban, a Lantai nénin és a Viső szomszéd után volt csak, ahogy dugásaik exhibicionista hangjait is valószínűleg mindenki hallotta. Felszabadult volt és dögös. Legalábbis annak érezte magát. Sanyi akkoriban csináltatta a kínai sárkányos tetoválást az alkarjára és a Máriát a vállára. Réka négy csillagot varratott akkor a lapockájára, de az apja ezért is hurkásra verte. Sokáig nem tudta meg a rózsát.
Azt a rózsát amit Sanyi vett meg neki. Nem is értette akkor sem, csak örült, ahogy minden tizenöt éves örülne ha a pasija - még ha olyan suttyó alkoholista geci is, mint Sanyi - vesz neki. Nem volt évfordulójuk, nem volt se születés se névnapja, még csak valentin nap sem volt. Egyszerűen április 11 volt, szerda. Lefele slattyogtak a palacsintázó felé. A kertekben már elkezdett nyílni a futórózsa. Sanyi egyszer csak felkapaszkodott a kerítésre és kicsit bénázva a tövisek miatt leszakított egyet. A tulaj persze azonnal kirohant üvöltözve. Sanyi állt, szájában a vörös rózsával és vigyorogva lemászott. a tulaj őrjöngött, hogy ha minden jött ment leszakítja, nem marad mire kinyílna. Sanyi meg elővette a tárcáját és egy ötszázast nyomott a fickó markába.
-Neked kell ez a rózsa, Rékus. Egyszerűen jár neked. Érted.
Az volt az első éjjel, mikor meg akarta osztani Rékát a haverokkal. Annyira be voltak állva, hogy kézről kézre járt. A rózsát betűzte a pulcsijába a mellei közé. A fiúk meg brutálisan rágerjedtek. A Littmann Karesz még a farkát is elővette, de túl részeg volt hozzá, hogy használja. Azon röhögött a fél kocsma. Ő meg csak dörgölőzött hozzájuk édesen. Nem vette észre mikor lépte át a határt, csak arra eszmélt, hogy a parkolóban vannak és Sanyi egy opelnek támasztja őt és tolja mint egy gép. Ő meg csak nyöszörög. Azóta sem volt senkivel annyira jó, mint akkor a Sanyival. Négy hónapig jártak, de utóbb erre csak Réka emlékezett. A Littman elvette a Veres Jucit. Mind a kettő úgy emlékszik, hogy a Sanyi csak megdöngette őt párszor, de az egész hajcihő nem tartott egy hónapig.
-Négy buli lehetett, nem több. - Hűtötte le Juci, ha szóba került.
Réka nézte a Margitsziget fáját ölelgető elborult Sándort és pontosan emlékezett a szakításukra is. Ugyan ez a helyzet volt. Sanyi a lakótelep biciklitárolójában ült. Szemben a babakocsikkal, hátát a guminyomos falnak vetve és csorgott a nyála. A tűket már látta ott korábban is, de nem gondolta, hogy Sanyié. A szúrásnyomokat is látta a karján, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Igazából az első gondolata az volt, hogy nem szereti eléggé. Ha jobban szeretné, ha mindig vele lenne, akkor Sándor nem nyúlna szerhez többé. Borzalmasan nézett ki. Büdös volt és ingatag. A húgyszag a bőrébe ivódott és estére sem múlt el. Réka akkor rakta össze a morzsákat. Az eltünedezést, a vissza sosem fizetett kölcsönöket, a hazudozást. Akkoriban látta a Trainspottingot. Élt benne még rendesen a film.
Lassan ment ki. Potyogtak a könnyei. Nagyon félt, mintha valami betegség lenne, amit elkaphatott. Aztán elment később a dokihoz is, de nem kapott el semmit.
Akárhogy is volt, amikor a rózsát kapta, másnap elment a Varga Lacihoz és megcsináltatta a rózsás tetoválását a két melle közé, oda ahol a melltartó legtöbbször takarja, pont középre a szegycsontjára. Kellett. Élete első rózsája a legfantasztikusabb, legőrültebb faszitól akit csak hátán hordott a föld.
Janka Sándor elengedte a fát. Elnevette magát és leült egy társasághoz, akik valami leveses kondér körül ültek. Volt ott mindenféle arc a deszkás lánytól a fáradt punkig minden. Sanyi mintha kitisztult volna egy pillanat alatt. A szeme csillogott, éles volt és fürge. Átsiklott a tekintete Rékán.
Réka hosszan nézte őt, majd meggyőzte magát, hogy visszamegy a Művész elé, és megpróbálja megvárni a Janót. Végülis az összes faszija közül mégiscsak a Janó volt a legkevésbé szétcsúszott. persze ő is kurvázott néha, meg játékgépezett, de mégiscsak ott volt mellette minden reggel. Csak a rózsát nem tudta kiverni a fejéből, azt a fehér rózsát amit Sándor adott neki, és amit felvarratott a testére, hogy soha ne felejtse el.
Találkozások - 2
A Molnár kigombolta az inge nyakát. Jó tempóban halad Filatorigáttól az Árpád-híd felé. Felcsillantak a biciklik macskaszemei a holdfényben, a két fiatal pedig színpompásan bandukolt előtte. Tolták a bicikliket, lassan, megfontoltan. Sándor és Csenge válla szinte összeért. A Molnár elégedetten méregette őket. Úgy lopódzott mögéjük, mint egy szellő. A válluk felett nézett le rájuk, az arcukat a gesztusaikat figyelte, kereste a pillanatot a módot, az isteni rendelést. Hosszan haladtak már így, benne a szinekben, az élőben a pillanatban mikor a Molnár észrevette a szálakat. Hátra nézett és összemorcolta a szemöldökét a sötétben lassan feléjük folydogáló árnyakat figyelte. A szürke masszában rendezetten kavargó port, a két ember felé kinyúló kékes szálakat.. Belépet hát a két ballagó mögé és megfordult. A túlföldi meglepődött és megtorpant. Fizikai testet öltött és illedelmesen meghajolt. A Molnár szíve belegyönyörödött a kékek millió árnyalatába. A fiatal harcos szíve körüli lég megannyi parázsló pillanatot rejtett.
- Szóval veled van dolgom. - derült fel kissé a Molnár. Nagyon ritkán kellett túlföldiekkel találkoznia.
-Tisztellek Molnár, de nincs veled dolgom. - sziszegte feszülten az.
A Molnár várta a választ az égtől, de az nem jött. ötlete nem volt, lévén nem volt ember, hogy mit kellene a túlföldivel kezdenie.
-Pedig látlak. - dünnyögte és várt. A kék megpróbálta kikerülni, de az aki a malmokat hajtja, aki a kerekeket igazítja egymáshoz nem olyasvalami amit meg lehet kerülni.
-Miért hiszed, hogy ok nélkül álom el az utadat? - kérdezte csendesen. - Semmit nem tehetek ami nem okkal való.
-Valóban. - hajolt meg ismét a túlföldi és újra nekilendült, hogy egy gyors mozdulattal kikerülje a Molnárt. A Molnár azonban ott volt, és visszatette. A harcos ismét szökkent, de most már erőből. A Molnár azonban mint egy gumifal pont olyan erővel vetette vissza.
-Maradj nyugton. -súgta a Molnár. - Ti túlfödiek vagytok mind közül a legizgágábbak.
-Meg kell állíts? - kérdezte a túlföldi és a Molnárban bennragadt a szussz. Nem érezte a tett formáját.
-Nem kell. - Mondta ki végül és félreállt. A túlföldi színei beborították.
-Akkor jó. - vigyorgott az és nekilendült, hogy behozza a lemaradást. A Molnár bizonytalanul indult utánna, követve a kékes nyomot egészen az Andrássy útig.
* * *
-Várjon nemesúrficska. - szólalt meg egy reszelős hang a háta mögött. Hong gyomra diúnyira szűkült, de a mozdulat amivel megfordult tökéletesen kimért és elegáns volt. A hordómellkasú farkas ott cammogott mögötte.
-Parancsoljon.
-Nehezen hittem el, és a meglepetéstől a jómodorom is oda let.- elnevette magát öblös hangos nevetéssel - de teljesen megdöbbentő, hogy összeolvadnak elvadult testvéreikkel. Végülis ha a falka léte van veszélyben, más is kibékül régi ellenségeivel. nagy tett ez, ehhez akartam gratulálni.
-Nem tudom követni. Attól tartok egy szavát sem értem, uram. Ne haragudjon.
-A két király. Egy király szivárványos, egy meg túlföldi. Úgy értem a másik. szóval... - a farkas mosolygott, a szeme vidáman csillogott, de semmi tisztelet nem volt benne. - Szóval rajtad, látni, hogy nemesen született, ízig vérig szivárványos vagy. A másikon meg hogy túlföldi cseregyerek. Nyilván ők nincsenek rászorulva, hogy egy nemesüket adják a frigybe. - a farkas kedélyesen hátba vágta Hongot. - Ne félj, királyoknak akárkivel lehet kufircolni. Minket nem zavar.
Hong a döbbenettől elfelejtett levegőt venni.
-Már hogy lenne túlföldi?! - igyekezett palástolni a döbbenetét. - Látott ön egyáltalán hírmondót is közülük?
-Hogyne láttam volna. A hajógyári szigeten van diszkójuk. - értetlenkedve emelgette a szemöldökét, és lassan leolvadt a mosoly is az arcáról. -Ez a te királypárod biztosan nem szivárványos.
hétköznapi emberek - 1
Aztán lelépett az útra ott, ahol régebben a zebra volt. Na nem mintha ezernyi autó vonult volna elszánta onnan ide meg innen oda. Nem. Alig lézengtek az autók, a sok bringás meg nagyon gyorsan kapcsolt. A zebrának sem volt már jelentősége. A lámpák nem égtek, mert nem volt akkora a forgalom, hogy szükség legyen rá. Átvágott a Grassalkovich úton aztán be a Hősökön a rendelőig.Ott a lerohadt volvo busz mögül elővezette a biciklijét. A kertvároson áttekerve az ismerős porták előtt lassan hajtva az öreg csepelt, egyre gyűlt benne a méreg. a kicsinek oviban kellene lenni, a nagyobb most lenne elsős a Grassalkovichban. annyira örült, hogy felvették. Jó iskola az. Erre besül az egész ezzel a francos áramszünettel. Azért tekert le az iskoláig, hogy megnézze, valóban nincs tanítás. A kapun ott volt egy papír, gondosan irattartó bugyiban, vastagon oda celluxozava, ami biztosított mindenkit, hogy a tatnítás azonnal folytatódik, amint elmúlik a szükségállapot.
Marcsi lassan teret. Főleg, hogy a kutyákat ne zavarja fel. Nagyon félt tőlük. Másrészt, hogy lasabban érjen haza. Otthon a szomszéd Panna vigyázott a srácokra, de ahogy az elmúlt lidérces napokon, úgy eztán is rámaradtak. Szívták a vérét. Gondolta ő, hogy majd nehéz lesz Gyuri mellett, de erre azért nem számított. Otthon 'Varsányban, azért mindig megoldották a dolgaikat, mármint a szülei. Neki valahogy nem ment. Gyuri szájában megaludt a tej. Ha otthon volt csak aludt vagy a gép előtt ült és szólni sem lehetett hozzá. Néha kiült a gyerekekkel az udvarra de hamar felcsapta az agyát, hogy milyen kupi van az udvaron.
Van. Valóban. Szerte a sok műanyag játék, dömper meg autók, labda, matrac, homokozó cuccok. De mit lehet csinálni két égető kölyökkel, aki ráadásul mind fiú? A kocsibeálló elfoglalja az udvar nagyobbik részét. Mondta ugyan annak idején Gyurinak, hogy álljon a kocsival inkább az utcára. Túl kicsi a telek, ahhoz hogy beálljon. Elfoglalja majd az egészet, de Gyuri csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ellopják különben. Drágább vlt, mint a ház. Valóban. Most a poros gazzal itt-ottt felvert udvaron, ha Gyuri nincs otthon a gyerekek játszanak, és igen, széthagynak mindent.
Reggel míg megeteti őket már szétszalad a konyha, nincs egy dolog amit be tudna fejezni. A főzés is ezer megszakítással készül. Anya, nyisd ki, csukd meg, segíts levenni, meg a másik fele, a tedd le, ne bántsd, hagyd békén, mosd meg, tedd vissza, ne vedd el tőle, ne verd meg, ne csípd meg, miért bántod már megint. Örökös rendfenntartás. Vérszívó kis ivadékai. Mocskosak, pimaszak, komiszak és féltékenyek még a levegőre is amit nélkülük vesz.
Ráfordult az utcájukra. A hepehupás lejárt homokban kilapított béka virított. Erről eszébe jutott mennyire undorodik a csupaszságtól. A békáktól és minden más lénytől, akin nincs valami borítás, szőr, toll, vagy minimum pikkely. Aztán eszébe jutott ahogy feküdt pár napja az ágyában, anyaszült meztelen, és próbálta elképzelni, hogy Gyuri megérinti, hogy hozzáér. A nyakáig felhúzta a takarót és vacogott alatta a nyári meleg ellenére is. Csupasz kis béka vagyok - gondolta és szégyenkezve ugrott ki az ágyból, hogy felvegye a pizsamáját. Mindegy milyen meleg van, majd kitakarózik. Mire visszamászott volna a nagyobbik már be is fészkelte magát. Késő éjjel volt. Ciripeltek a tücskök. A nagyobbik sokat forgolódik álmában, így ő ismét nem aludt. De inkább a nagyobbik alvó fészkelődése, mint Gyuri sietős, kelletlen tapogatózása, ami inkább testi szükséglet, mint valódi szeretet.
Letámasztotta a bringát a bejárat mellett. Halkan szitkozódott, mikor rálépett egy műanyag katonára. Félre rúgta és benyitott. A házuk nem volt bevakolva. az ablakok fehér műanyag tokja virított csak töretlenül. A lakásban a rendetlenség még tovább fokozódott. a nagyobbik éppen marokszám szórta szét a legot, a kisebbik a dvd-tartó dobozban ült. A vékony karton alig bírt már ellenállni a fiúcska nyomásának. Kezében a félméteres vékonytestű facica, amit a nővérétől kapott pár éve. A cica feje már letörött. Panna a kanapén ült, felhúzott lábakkal és egy tinimagazint lapozgatott békésen.
Marcsi egy pár pillanatig csak állt az ajtóban és nézte őket. aztán inkább a konyhába ment. A pultra támaszkodott és a arccal a falnak próbálta nem elsírni magát.
-Szia Marcsi. akkor én megyek is. - hallotta Panna melankolikus hangját a háta mögül. Nem mozdult. egy pillanat múlva már a bejárati ajtó csukódására rezzent össze.
-Anya! Anyaa! - hallatszott a kicsi egyre hangosabb szirénázása a nappaliból. - Beszorult!
-Be. - mondta ő mint egy magának, aztán megfordult és megértett valami nagyon fontosat magáról. Benyúlt a mosogató alá és elővette mind a négy IKEA-s műanyagszatyrot és módszeresen elkezdte válogatni a konyhai eszközöket. A kicsi kitotyogott hozzá legörbült szájjal.
-Anya! Cica beszorult a tévé alá.
Estefelé már annyira fáradt volt, hogy kiült a koszos udvarra két székkel. Az egyiken ült, a másikra a lábát tette fel. Arccal a kocsibeállónak, persze. Lassan tekergette a koffeinmentes kávéját. Gyurin gondolkozott. Az esküvőjük elmaradásán, az első gyerek érkezésén. Azon a nyugodt, már már unott hétköznapi némaságon, ami körülveszi őket. Észre kellett volna vennie a jeleket. Látnia kellett volna már az elején, hogy nincs köztük szerelem. Hogy a nyugalom van csak. annak a békéje, hogy valakihez hazamehet. Valaki úgy csinál majd hogy ne legyen baj. Valaki befizeti a csekkeket, valaki gyereket szül, mert azt úgy kell. Valaki majd felépíti azt a látszatot, hogy ők hétköznapi emberek.
a kiskanállal kiemelt a csészéből egy kis kávét majd visszacsurgatta a csészébe.
Megállapította, hogy nem is ismeri Gyurit. Fogalma sincs róla, hogy mi jár a fejében, ha jár egyáltalán valami. A kötelező elemeken túl nincs közöttük kapcsolat, és itt ülve a poros udvaron és visszatekintve együtt töltött éveiken, egészen biztosan sosem volt. Ő a lányregényes álmait vetítette a kevés szavú srácra, aki nem ellenkezett, mikor összeszedte őt, mikor bejelentette hogy gyereket vár és esélyt sem adott rá, hogy máshogy legyen, mint ahogy ilyenkor szokás. Összeköltöztek. Összeházasodtak ugyan, de esküvőjük nem volt a szó klasszikus értelmében. Akkor úgy gondolta, majd a gyerek után, ha visszanyerte az alakját. Most már tudta, hogy soha többé nem fogja visszanyerni. Nem mintha nem tudna lefogyni. Inkább azért mert nem akar. Mit tud ő Gyuriról? Hogy szereti a Foram 1-et és a mekis sajtburget? Hogy szeret vezetni és van két cimborája még a suliból, Árpi és Zoli. Őket sem látta már hónapok óta. lehet hogy már nem is tartják a kapcsolatot. Tudja, hogy szereti a marhapörköltet galuskával és nem eszik csirkét. Hogy nem bírja a hangos dolgokat és szereti a fegyvereket. Melyik férfire nem lenne igaz mindez?
Össze volt pakolva minden. A gyerekbiciklikre felkötötte amit csak lehetett. Könnyű dolgokat, műanyagot, főleg játékokat. a magáéra épített egy nagy felépítményt a mindenképpen szükséges konyhai dolgokból, és a ruhákból. a hátizsákját is ruhákkal tömte meg. A kaját eldugta a vízóra aknába, azért majd holnap visszajön. 'Varsány nincs olyan messze. Talán estére le is érnek, még ha tolják a bringákat akkor is.
hétköznapi emberek - 2
Már Biatorbágynál járt, mikor elfogyott az üzemanyag. Úgy lassult le a gép, mint a filmekben. Kicsit sem rázott. A szertehagyott autók és buszok egész úton intették a végre. Az összeroncsolódottak is, és az épek is. Sikerült félrehúznia a kamiont mielőtt az teljesen leállt volna. Remélte, hogy még eléri a kutat, de így sem volt baj. Persze élőben sosem olyan semmi, mint a filmeken. A filmeken amiket annyira szeretett nézni, a filmeken amiket ezer variációban játszott le újra a fejében. Millió lehetőséggel végigzongorázva, hogy ő mit csinálna. Olyankor mindig nagyon sármos volt, mindig délutáni nap volt és mindig nyár. Sosem ült egyedül a kocsiban, és mindig jókat mondott. Gondolatban.
A deggendorfi kereszteződésnél jutott először eszébe, hogy nem megy haza. Persze a becsület azt diktálta volna, hogy menjen, de egy porcikája sem vágyott haza. A kamion elég nagy volt, hogy elaludjon benne, hogy egyenesen lakjon benne. nagyobb volt, mint az építkezési konténerszállások, hiszen rögtön kettő volt, és a leghosszabb fajtából. Ha találna egy kifosztatlan benzinkutat, élhetne benne a kút mellett és ha olyanja van arrébb megy, mint valami lakókocsi monstrummal. Tetszett neki a gondolat. Hallgatta a csendet, falta a kilométereket és újra és újra visszakanyarodott ehhez a gondolathoz. Az áramszünet és a rémes éjszaka elrejtené őt. Bárki azt gondolhatná, hogy meghalt, ahogy annyian. És hogy a kamion nincs meg sem bizonyít semmit, hiszen az emberek kirabolják még a galacsinná roncsolódott szerencsétleneket is.
Haza nem akart menni. Otthon zaj volt, visongás, tévé és kutya ugatás és mosógép és gyerekzsivaj. Nem hallotta a saját gondolatait, nem tudott elmerülni magában olyan jól, mint vezetés közben. A csaja meg elpuhult. Sosem érzett szerelmet, vagy mit, senki iránt. nem volt sok nője. Volt az a csaj abban az osztrák pihenőben a kávézóban akivel időnként kefélt. De abban a nőben sem volt semmi különös. Hajlandó volt, nem volt drága, hiszen csak annyit kért, hogy maradjon reggelig. Készséges volt és még a melle sem lógott annyira. narancsbőrös volt, persze, de abban a félhomályban mindegy volt. Volt a hátán, lapockatájon egy tetoválása, Egy kicsi flamingó ahogy egy virág kelyhébe fúrja a csőrét. Arra izgult fel legelőször. Mindig hátulról rakta, hogy lássa a tetkót. anélkül nem is ment volna.
a kamionban a másik ülésen kis dvd lejátszó pihent. Kipurcant persze az is, mire Bécsbe ért, d addig jó szolgálatot tett. Hiányozni fog a sok órányi mélytorkos, de sokkal jobban a sokgigányi film, amit összeharácsolt az elmúlt években a pihenőkben összeverődő sorstársaktól. Nem látott meztelenül olyan csajokat soha életében, ahogy fegyvert sem fogott soha. annak idején pont megúszta egy gerincferdüléssel és egy lúdtalppal,. 5000-ben fájt. Megérte.
Nem akart kamionos lenni, ez csak úgy jött. Ahogy a nő is, ahogy a ház is, ahogy a gyerkek. Nem gondolkozott ezeken, hiszen az életnek vannak kötelező elemi. Az ilyesmi kell, mert enélkül elengedett lufi csak egy férfi. Bár ha a volán mögött ült, olyankor sokkal szabadabbnak érezte magát mégis. az autópályák kötött aszfaltszalagjai célba vitték. Lekanyarodni véletlenül nem nagyon lehetett róluk egy ekkora járművel. Tudatosan meg minek is hagyta volna el kis falvakért. Visszafordulni egyenesen lehetetlen volt, csak trükkös kereszteződésekben.
Ilyen volt az élete, egy hosszú sztráda amiben az áramszünet volt a csillag kereszteződés. Nem akart tovább menni abba az irányba. Nem akart maga mellé nőt se férfit. nem akarta a ki és bepakolásokat, a koszos udvart se a nyivákoló gyerekeket. Csak elég üzemanyagot akarat és a horizontot.
Mikor a gép megadta magát Biatorbágynál, kiszállt. Hátrament és kinyitotta a konténert. Bentről kis por libbent ki rá. Elégedetten bólintott és hátat fordított a gépnek. a szeme előtt a dombos táj egészen paradicsominak tűnt. csak el tud bújni egy kis időre itt. Köpött egy hegyeset és kivette a legkülső kannát a raktérből, majd leakasztotta a gumicsövet az ajtó belsejéről.
Előrecipelte a motorhoz. Mikor végzett leült az üres kannára és megtörölte a homlokát. Döntött. Nem megy haza. Marcsi el fog bírni a kölykökkel. Úgy sem szerette őt soha, bármit is jelentsen ez, csak a gyerekek és a ház miatt volt vele. Legyen így. - gondolta egyre felszabadultabban. Nekem itt a kamion és horizont. Ha meg felrobbanok valami gebasz miatt a dupla kamionnyi gázolaj miatt, hát akkor annak úgy kellett lennie. Visszamászott a fülkébe és elindult. Pest alatt az M6-ra fordult és nyugodt tempóba megkezdte az annyit vágyott céltalan utazást dél felé.
kölcsönös
Csenge elaludt. Hong felöltözik, lassan megfontolva húz elő újabb ruhadarabokat a hatalmas beépített szekrényből. Elmélázok kicsit a ruhaarzenálján. Én vettem neki mindet, de mégis. Mennyire meg voltam győződve róla, hogy szüksége van minderre. Most, mikor látom, mennyire biztonságot ad neki, hogy nemes vérét itt kint is felmutathatja a megfelelő öltözetekkel már egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy lehetővé tettem ezt neki. A hold besüt ránk. Csenge alszik. Én gyönyörködöm Hongban, ő gyönyörködik a ruhákban. Csend van.
Lassan elhelyezkedik. Csenge feje a combom mellett, keze a combomon. Légzése egyenletes. Hong az ágy túlvégéhez ül. Lábait Csenge lábai mellé teszi, és finoman, lassan végigsimít a lány vádliján.
Felrémlik az ereje. Lassan esik le, hogy tárgyalunk. Megkönnyítem neki, hiszen itt én vagyok valójában otthon. Hiába a luxuskégli, a csini ruhák, még a fáklya is egy lány aki sokkal inkább tartozik hozzám, mint hozzá.
-Meglepett, hogy ismét megtiszteltél társaságoddal. Kétlem, hogy hiányoztunk volna. - mosolygok fölényesen.
-Nem igazán értik, ahogy én sem, hogy miért barátkozol a farkasokkal.
-Igyekszem jó kapcsolatban lenni a sok és erősebb szomszédsággal.
-Haza kellene jönnöd kicsit, hogy értsenek, hogy értsék mit miért teszel.
-Bizonyára. - karomon a tetoválások megmoccannak. Csenge felsóhajt álmában. - Nem szívesen vesztegetek időt magyarázatokra, ha ott vagy te aki híven át tudod adni akaratunkat.
-Ez a te akaratod.
Arca rezzenéstelen tó, ahogy szokott.
-Mi a tied?
-Miért nem a fáklyákkal kötsz szövetséget inkább? Eszed, mit eszed - fintorog - zabálod őket.Sokkal helyénvalóbb lenne méltón tárgyalni közös érdekeinkről.
-Nosza. Tedd meg. - szalad ki belőlem. Basszus, megint bedőltem a gőgjének. Elmosolyodok, magamnak, csak úgy. Szánalmas vagyok. Király? - Tárgyalj velük. De amíg megtalálod a vezetőjüket addig én is szerezek pár barátot.
-Tartunk tőle, hogy a farkasok olyasmit kérnek majd amit nem akarunk nekik megadni.
-Tartunk tőle. - kijelentem. Nem nézek rá. Tudom mit találnék a szemében. Magányos farkas vagyok magam is. Miért lepődnek meg mind, hogy szívesebben vagyok a hátamban a farkasokkal, mint a hátamban a népemmel?
-Ezek szerint te szemben állsz velem és mögötted a Szivárvány ragyog? - felnézek. a kezem belesimít Csenge világos hajába. A fürtök finoman simogatják az ujjaim közét.
-Te vagy a király, én a segéded. - bólint. - Kötelességem informálnom téged a nép véleményéről.
Csenge megébred.
-Jó reggelt? - hunyorog. Nyújtózkodik. Kezem csupasz bőrén még mindig. Combomra hajtja a fejét és Hongot nézi.
-Bocsáss meg, hogy felébresztettünk. - mondja Hong szelíden. Érzem ahogy beindul köztük az áramlás. Ugyanakkor érzem ahogy az epe elönt. Milyen jogon próbálja az oldalára állítani? Finoman a lány hajába túrok. Olyan édes ez a lány, annyival több, mint amit gondolnak róla, akár Hong akár ő maga. Fiatal még, persze, de a fiatalság erő és lendület és olyan hősiesség otthona, amiről az ilyen vénségek mint én, csak nosztalgiával álmodozhatnak már. Hol vannak azok a napok amikor ilyen lendülettel éltem? Felemeli a fejét. Felül. Rám néz.
-Te még nem is aludtál?
Majd fogok.
-Pár napig nem találkozunk ismét. - szól Hong. Nem értem. Fókuszom kitisztul és előrehajolok de nem szólok.
-Jaj ne már. akkor újra nem fogok emlékezni. - szomorodik el Csenge.
-Van mód, hogy emlékezz. - Hong szelíden megsimítja Csenge talpát. - Van kedved velem jönni?
-Hova?
Hong felemeli Csenge lábát és belecsókol a talpába. a lány kuncog. Én felpattanok.
-Nincs annyi időnk. -szalad ki a számon. Hong felnéz. Nyert. Tudom, hogy nyert. Ezzel a nem lenne jóval olyan vagyok, mint egy túlféltő bátty. Csenge vele fog menni. Visszaülök.
-Máshogy telik ott az idő. Két nap elég lesz.
-Két nap? - Hong fintorog. - Annyi idő alatt épp megiszunk egy kávét. Ne légy modortalan felség. - ültében hajol meg. Olyan maró és rendreutasító, hogy nyelnem kell egyet, nehogy leordítsam.
-Egy hetet maradnod kell, hogy értelme legyen.
-Egy hét az majdnem három hónap.
Csenge megijed kicsit. Van remény gondolom. aztán megszólal és elszáll a remény.
-El kell kéredszkedjek otthon, de menni fog. - boldog.
Hátradőlök és bólintok.
-Mikor?
-Most?
Hiba. Felnézek.
-Telihold van. Holnap éjjel előtt nem. Legyen holnap után reggel.
Hong egy pillanatig ül aztán bólint.
-Rendben.
-Kiviszem Wekerlére, ne legyen vele gondod, és holnap este itt találkozunk.
-A te utadat is elő kell készítsem, hogy a kellő pompával térhess haza ismét.
Komolyan mondja. Ami rosszabb, hogy halálosan komolyan is gondolja. Már hogy mehetnék haza nagy pompával, mikor a királyság egy romhalmaz?
-Semmi felhajtás, semmi pompa. - felpattanok. Csak egyszerűen hazamegyünk.Körbekísérjük a romhalmazban, megmutatjuk a világunk lényegét és visszaengedjük. Olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne öregedjen sokat. érted? - dühös vagyok. Dühös és csalódott.
-Romhalmaz? - Hong is feláll. Csenge csak les.
-Fiúk. Hé, nyugi.
-Amíg te itt fesztiválozol a csürhéddel meg elkóborolt brókereket kísérsz haza, otthon mindenki az utoló leheletével is a túlélésért harcol. Minden erőnkkel építkezünk. - Odalép elém és az arcomba sziszeg. - Haza kéne jönnöd, ha már kiválasztottak.
A kémre gondolok folyamatosan. A kémre aki szerint túlföldi vagyok, aki szerint segítségemmel egyszer és mindenkorra kiirtódik a szivárványos vér. A kémre akit Hong elkapott és kivallatott és akit végül Sándor valami túlfűtött jóság mámorban elengedett. Meg kell találnom és magamnak is kikérdeznem, mert ez a gyanakvás, ez a lappangó kétely Hongban nagyon veszélyes lehet. Ha nem bízik bennem, ha nem hiszi, hogy ilyen kivételes helyzetekben a formalitások nélküli nyers és gyors helyzetfelismerés hasznosabb mint az évezredes tradíciók, akkor akár most vissza is adhatom a királyságomat a királyságom kisszámú népének. legyen ő királyuk és oldja meg a dolgaikat ő.
-Nem megyek. - mondom. Menj, vidd Csengét, mutass meg neki mindent, aztán engedd haza. Én itt tartom a frontot. - kézfogásra nyújtom a kezem. - a magam szerény eszközeivel.
Kénytelen elfogadni. Csenge vibrál. Érzi, hogy valami nem oké.
-Gyere, együnk valamit, kapsz egy kávét, aztán hazatekerünk a mamához, hogy ne aggódjon. Oké?
-Ja, köszi.
***
Már a bringán ülünk mikor megvirrad.
-Miért sietünk ennyire?
-Szeretnék adni neked indulás előtt egy kis ajándékot. Hong biztos elfelejtette én meg nem akartam beégetni.
-Aha.
-Ilyen kis tetkó, amitől nem fogy annyira az időd itt. - vetem oda lazán, mint egy semmiséget.
-Tetkó? az jó. Mint a tieid?
Meghökkenek.
-Igen. Pont mint az enyéim. - tekerünk. Az Andrássyról az írók boltjánál fordulunk le. Erre a legrövidebb. Hamar hozzám érünk. Kis lakásom rendetlen volt most is. Csenge azonnal elkezdi nézegetni a szertehagyott cuccokat. Az asztalra feltornyozott ezernyi polaroid fotót, a nagy falat a húgom dolgaival teletűzködve. Kipakolom a tetoválócuccokat. Leülök az egyik öreg székre. Nyikorog. Csenge csak nézelődik. Nézem őt. Jó hogy itt van. Bevilágítja az egész kis kéglit. Nem akarok kimenni innen amíg itt van.
Leül és nézi a cuccot. Semmi riasztó nincs benne, kis kompresszor, hosszú kábel bégén egy vastagabb filchez hasonló megvastagodás. Odavonom magamhoz, megölelgetem. Becsókolok a nyakába, ölelem hosszan, mozdulatlanul. Megnyugszik, mint egy kis riadt madár. Leül elém, ahogy mutatom neki és kibújik a pólójából. Szép. A pészméker hege szinte láthatatlan. Háttal fordítom.
-Egyet kapsz a hátadra egyet meg oda ahova kéred, de legalább két pontnak kell lennie.
-Jó. Mi lesz a minta?
-Mi legyen?
-Ne túl vad, ne koponyás meg ne túl giccses. Nem tudom.
-Oké.
Bekapcsolom a gépet ő hátrasandít.
-Nem kellene felrajzolni?
-De, de. - Visszafordul, én egyre szélesebben mosolygok. Felkapok egy cerkát az asztalról és húzok pár vonalat, amitől ő megnyugszik. Aztán megcsókolom a lapockái között és a csókom nyomán fekete folt marad a bőrén. A tűk halkan zümmögnek.
-Görbítsd a hátad. Fájni fog, de kibírható.
-Jó. - mondja ő és csinálja amit mondok. Amikor a tűk a bőrébe marnak megfeszül. Forró tenyerem a hátán fekszik, felfénylik a bőre alatta. A vonalak a bőrömben mint valami élő organizmus ami kíváncsi és vállakózókedvű odagyűlik a tenyeremhez. A tűk a mutatóujjam mellett verik a halvány fiatal bőrt. A szín pedig átcsúszik belé. Csenge felszisszen. Kis égett hús szag száll, a szám duruzsol. altatódalt és megkötő igéket súg-csókol a bőrébe. Emlékszem a fájdalomra, amikor a magamét varrtam. A saját húsomat zabáltam hozzá. A combomból vágtam ki hozzá a szeleteket. Neki könnyebb. Ő belőlem kap életet hozzá. Amikor kész a folt, ami hullámos szélű zavaros belsejű galaxis-köd hátradőlök a székben.
-Kész?
-Aha.
-Nagyon fájt, tényleg.
-Aha.
Kikapcsolom a gépet.
-Maradj még így egy kicsit. - kérem, és igyekszem nem elájulni a fáradtságtól. A tenyerem süt, mint egy vasaló. Elalszom egy pillanatra.
-Jesszus de rosszul nézel ki! - kiállt fel. - Hallod? Horatio?!
-Igen. Nem. Igen. - elvigyorodok, mint valami kéjes éjszaka után. Vakító a fénye. Imádom.
-Mutasd. Adj egy tükröt. - felpattan. Fordul egyet a szobában és a szekrényhez lép. az agyam egy része bekapcsolja a vészfényeket, de a fáradtság nagyobb úr, végignézem szenvtelenül, ahogy kinyitja az öreg szekrényajtót és belenéz az egyik ajtó belső oldalán a tükörbe. A másik ajtót is kinyitotta, de nem vette még észre, hogy mindkét ajtó nyitva van és tükrös a belsejük. Tükörterem kéne legyen a visszatükröződés adta folyosó érzés, de helyett ott az átjáró. Nem látja még. Ott áll a két tükör tüzében. Aztán megérzi. Felnéz rám. az arcára vetődő fények mások.
-Mi ez?
-A legnagyobb titkom. - mosolygok. Nincs visszaút. Itt ülök álló farokkal mint egy ember, halálosan fáradtan a brutális időmegkötő varázslat után a titkos átjárómtól két méterre és lebuktam.
-De mi ez?
-Narnia. - mosolygok. - a Narnia mesét ismered nem?
-Aha.
-Ez a szekrény ihlette. - terelek.
-Az ott Narnia? - nem mer a tükrökbe nézni.
-Nem. Narnia nincs már. Majd ha egy gyerek újra elolvassa talán akkor lesz.
Összeszedi magát és benéz az egyik tükörbe. A hátán szétterjed a szín. Kibomlanak a gubancbazárt formák. Nem borítja be, csak féltenyérnyi területen él, de a minta jellegzetes. Láncing.
Feljebb ülök a széken és könyökölve próbálom megtartani egyre nehezebb fejem.
-Gyere ki onnan kérlek. Majd Hong átvisz azon az úton, amit ő használ. Ez a szekrény... ez titok. Érted? Senkinek, soha még Hongnak sem... kérlek, ne mondd el, ne tégy róla említést senkinek... Mindegy. - sóhajtok. Mindegy. Egy titok addig titok, amíg csak egyetlen személy tud róla. Amit ketten tudnak, az már nem titok, csak az időzített információ. Bizonyára így kell lennie, nyugtatgatom magam, de túl fáradt vagyok még megijedni is.
-Veled akarok menni. - mondja a tükörnek fordulva elszántan. -Egészen más utakon jársz mint ő. Nagyon kedvelem Hongot, de ő annyira zárt. Te meg...
-Gyere ide kérlek. - suttogom. - Csukd be és gyere ide. - hosszú a csend, mire becsukja. Nem lép át. - Még egy jelet kell rád tegyek.
Leül elém a székre. Az arcom a kezeibe fogja. Megcsókol. Komoly. Érzem hogy boldog. Feláll és kibontja a nadrágját.
-Ne viccelj. - elnevetem magam.
-Nem viccelek. - mondja komolyan. Leveszi a nadrágját és a bugyiját is.Leül a székre és a lábait felteszi mellém, terpeszbe. Lassan kinyúl felém és az ujját a számba mártja. Körbenyalom. Kihúzza és elkezdi magát simogatni. Néz. a szemei színesek, mint a szivárvány. a pupillája kitágul, a fókuszát elveszti, de még engem néz. Felegyenesedek.
-Ne... ne mozdulj. - nyögi. Megnyalja az ajkát de a száját már nem csukja be. Reszket és néz. Belém néz. A teste izzása a hideg pinkből forró bíborra vált. Etet. Tudatosan megetet. Végigsimítom a combjait. Néz. A keze ütemesen mozog. Fölé hajolok ugyanabban az ütemben tologatom a nyelvem a szájába ahogy a keze mozog. A bíbor hullám, a pezsdítő ereje végigsöpör rajtam. Bekúszik az orrlyukaimon az illatával, beszivárog a torkomba a nyálával és a zöme, a legvadabb és legerősebb sugár egyszerűen az akaratával jön. Nyakon csap mint egy vödör víz, beborít mint valami takaró és táplál mint egy nagy korty tej.
***
A nagyi kedves de szigorú, mint mindig. Nem örül neki, hogy Csenge önkéntesnek áll. Nincs baja velem, de nem örül. Négyszer teszek ígéretet hogy vigyázok rá. Egyikőjük sincs tudatába az ígéretem súlyával. Hogyan is lehetne. Megebédelünk és alszunk utána egyet összeölelkezve Csenge szobájában. Ruhában vagyunk, a kapcsolat köztünk azonban azonnal él, ahogy a bőrünk összeér. A vonalak bennem újrarajzolják a vonalait. a mintáink összerendeződnek. Újra és újra figyelmeztetem magam, hogy ezt a csapdát nagyon nagyon jól ismerem, és nem szabad újra belesétálnom.
Délután visszaindulunk. Hoz valami cuccokat, kamuból azt hiszem. Mondom neki, hogy nem kell, ő kacsint.
Az utcákon gyűlnek az emberek. Mindenféle indítatásból verődnek csoportokba. Olyanok mint a juhásza vesztett nyáj. Ösztönök vezérelve rendeződnek, ki éhség, ki düh, ki remény vagy hit ösztönzésére. Mind fél. Térítők, katonák, árusok és gyászolók, fosztogatók, kéregetők és vonulók váltják egymást. Nem beszélünk. Csenge is fél.
Az Andrássyn Hong készen áll. Érzem, hogy ő is táplálkozott. A Tesókat is hazaküldte a cuccaikért a Gellért térre. Ott áll a nappaliban a fehér kanapék között és vár minket.
-Jönnöd kéne. - mondja csendesen.
-Azt mondtad báb király, ugye?
Hong elsápad.
-A kém mondta.
-Megelevenedek. Te intézel mindent amíg nem járok ennek a végére, testvérem. Te leszel a király amíg nem tisztázom magam.
Hong nyel egyet. Megleptem. ezt akartad nem? - gondolom gúnyosan, de el is szégyenlem magam emiatt azonnal.
-Testvérem. - mondja utánam újra és kezet nyújt.
-Vigyázz rá. Egy itteni hét múlva legyetek újra itt.
Bólint. Megölel, férfiasan, testvériesen, mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy erősebb vagyok vele, és eltaszítva érzi magát. Ez van. Csenge nem szól. Hong kézen fogja és elindulnak kifelé. csenge visszanéz, mosolyog. Mondaná, de nincs rá szükség.
-Minden rendben. - mondom. Ő pedig tudja, hogy semmi sincs rendben.
misztikum
Az utca savanyú szagú a majd egy hete elmaradó takarítástól. Nyári estéhez képest hideg van. A kémünket egyedül megtalálnom gyakorlatilag esélytelen. Még csak nem is találkoztam vele. Minden információm róla Hong emlékei és az elmondott szavakkal szűrt emlékezete a többieknek. Sándortól meg sem kérdezem miért eresztette el. Végülis mindegy. ha a Molnár tette volna nyugodt lennék, de Sándor csak nagy ritkán látja a Molnárt, így azt sem tudja megmondani, hogy démoni saját akarta, javulni vágyó emberszíve vagy a Molnár kérlelhetetlensége késztette a jótékonykodásra. A Duna felé fordulok. A Deák utáni árkádos alkalmas mindenre amire csak halhatatlan lelkemnek most szüksége lehet. Már a park mellett nekilendülök és teljes erőből rohanok be az árkádok sötét boltívei alá. Tükörterem - gondolom és elfordítom a fejem, hogy a kirakatüvegeken megcsillanó tükörképemet megláthassam. A tüskéim megnőnek. A függöny szétnyílik világaink határán.
A város odaát is éppen olyan stabil már, mint a fizikai síkon. Mégis az áttetsző falak mögött felcsendülő érzelmek folyamatos kakofóniája miatt fülsiketítő a zaj. A félelem ragacsos zöldje és rothadó barnái adják az alapot. Nehezen lélegzek. Körbenyalom magam körül a levegőt. Kinyújtózom a Duna parton mint valami gyík. Emberek haladnak át a hídon, mögöttük lebegő érzelmeik, mint valami ellustult kondezcsík. Fájdalmas minden levegővétel. Fekszem. Körmeim elvásnak a pikkelyeken, mire lekaparom magamról tulajdon húsomat. Láthatatlanná kell válnom, legalább egy kis időre. A húsba kötött lélek a hússal él. Meghalok enélkül, végleg és örökre, úgyhogy megbékéltem vele régen. De ha hatékony akarok lenni, ha ki akarom deríteni ki is vagyok én, le kell tegyem a hús, a zabálás és szaporodás körül pásztázó figyelmem, legalább egy kicsit. Mennyivel nehezebb az embereknek. Ők a víz alá buknak le így, visszafojtott lélegzettel. természetet kijátszó gépek segítségével, és egyszerű drogok segítségével próbálják maguk mögött hagyni fájdalmas testüket. Képtelenek rá.
A mi vérünk más. Mi letesszük a húst ha kell, de annál nehezebb lesz felvenni. Hong iránti elismerésem egyre nő. Micsoda kín minden átlényegülés.
Valaki belém rug. összehúzom magam.
-Á királyom. - lehel körbe. Felismerem az ízeit. Harcos család, rabolják a gyerekeket, többnyire farkasokat. Mikor felfedték kilétem, hosszan könyörögtem az akkori Gradamur fejének, hogy vegyenek magukhoz. Annyira röhögött, hogy félrenyelt, és végül engem vágott visszakézből szájon. Mindig nehéz volt cseregyereknek lenni.
Nyögök. A karmaim mélyen a húsomban, az utolsó pillanatban vett észre. A Duna vize sötét sár.
-Lehetnél elővigyázatosabb. - röhög és a hátamra köp egy vödörnyit savas nyálából. - Nem mindenki hódol ám be egy ilyen korcsnak. Azt beszélik a véred egy pani segítségével színes. vajon ha elég nagy slukkot szívok belőled megérzem a jellegzetes tavasz ízt benne?
Elengedem a szöveteket. Előhúzom a kezeim. Iszamosak. Fel sem nézek rá, csak elpattanok a talajtól. Szivárványos vérem ívesen fröccsen a széles sebekből. A tüskék pedig teszik a dolgukat. A farkam, mint egy oszlop, nyársalja fel a Gardamur páncélost. Fentről lefele szúrok, mint egy lecsapó villám. Ugyan elővigyázatosan maga fölé emelte a szárnyait, azokat a bogárfeketén csillanó ritkás szőrű teknőket, de hiába. Nem szól már. Megfogom robosztus testét és kicuppantom belőle a tüskét. A harag és a fáradtság szétfolyik bennem mint a méreg. Hirtelen mozdulok. A tüskék karmokká alakulnak és úgy fúródnak a bőröm alá, mint horgász horgai. Nem ordítok olyan hangosan, mint legutóbb. A húsom mint levedlett pulóver gőzölög a parti köveken. A csontjaim szétszóródtak. A koponyám és a bordakosaram van velem csupán. A fájdalomtól elvesztem egy-egy pillanatra az eszméletem. Kicsusszanok a testem szétmarcangolt maradványaiból. Valódi formám felragyog. A fájdalom velem tart. Minden emberi pedig ott marad a férgeknek és a halaknak a párhuzamos Duna partján. A Gardamur páncélját semmi nem képes megenni, a tüske okozta sokk a valóságaink szövetén hét réteggel feljebb és lentebb is megakasztotta, úgyhogy elvinni de felzabálni sem tudják majd. Jó útjelző lesz, ha vissza akarok majd menni.
A palota amit sietve emeltek a Gellért területén máris pompásabb mint jól esne. Az őrök őszintén tisztelegnek.
Ajánlom is. - gondolom, és tovább száguldok. a Kenderszövő és a Selyem gombolyító éppen olyan kérlelhetetlen, mint a Molnár. csak míg a Molnár valahogy a maszkulin formákat szereti ezek ketten nőiesebbek sokkal. A Kenderszövő durva, erőskezű világos forma. nedves és forró, de erős és kemény is egyszerre. A Selyemgombolyító légiesebb, tűnékenyebb. Fakóbb és sejtelmesebb. Éteri szépsége sokkal vonzóbb itt a szivárvány alatt, mint bármilyen hús-vér nő tud vonzó lenni odakint. Hatalmas szemei vannak, vékony teste rugalmas. Színei, ízei idegenek és éhséget ébresztők. Olyan régen párosodtam, hogy azonnal megkívánom.
-Egy kettős kémet keresek. A háborúban fogant. Erőszakos úton. - lövellem felé.
A Selyemgombolyító rám néz összetett szemeivel és hegyes nyelvével felém sziszeg. Én is kiöltöm a magam szervét, hogy találkozhassunk. Az esszencia közönséges. csalódott vagyok.Várok, mit kér cserébe. Már nem kívánom őt.
Lassan mozdul. kezei leteszik a gubót és felém indulnak. Megszilárdulnak és óvatosan belém nyúlnak, pont a közepembe. Undorodom, sikítanék, hánynék. Megerőszakol szinte, pedig testem nem fizikai. A kezeivel matat és tapogat. Öklendezem. Végül kivesz egy halom féregre emlékeztető gombolyagot belőlem.
-Miféle ár ez? - háborodom fel, de a szavaim mögött üres csend van. Magam sem gondolom komolyan. - Mi ez?
-Valaki más szíve.
-Nem az enyém?
-Nekünk adod vagy megtartod?
-Ez az ára? Undorítóan néz ki. Miért van bennem?
-Ez az ár.
Láttam már ilyet, de sosem hittem, hogy bennem is van egy. A Fáklyáké elképesztő fénnyel ragyog. Vannak éppen felcsillanó gyenge kis pislákolóak. De a legtöbben se fénye se formája. Akárcsak ezé, a párka kezében.
-Kié ez?
-Az ellenségedé. benned tartja, hogy biztonságban legyen. Gúny van a hangjában.
-Csodás. - nem tudok dühöt szítani magamban. A Párka felszisszen és én megérzem a Molnár hatalmas kezét a fejemben ahogy a gondolataimat újra ugyanarra a vágányra tereli.
-Megtartom. Mondj mást. - megkönnyebbülök.
-Nem vagy ember. - vár, mintha valami meglepőt mondott volna.
Valóban. Minek nekem az a szív? Undorító féreggombóc. Mozog és tekereg most is, a párka kezében, mégis.
-Most hogy a kezedben a szíve, haldoklik?
-Cseregyerek, akárcsak te. A haldoklás fázisaiban él, akárcsak te. Haldokolsz, Horatio Wishley?
-Nem vagyok halandó.
-Ahogy ő sem.
Nem értem. Összezavar. Az agyammal próbálok gondolkozni, de már levettem a fizikai testem. Nem is sikerül.
-Mondj más árat.
-Add akkor amid van, ami nem másé nálad, hanem a tiéd.
Mielőtt válaszolhatnék a párka kinyúl felém és megragadja a nyakam. Ha fizikai testem lenne már halott lennék. Odahúz és hegyes nyelvét az enyém mellett ledugja a mélyembe. Kiszívja a velőm. A színeket, a mintákat, mindent. Emlékeimet és érzéseimet amik a fizikai világba kötnek. Kapcsolódásokat, és neveket, amik emberekhez, egyszerű halandókhoz kötöttek. Számban a nyelvével rúgkapálok és sikítok. nem akarom odaadni, nem akarom megosztani senkivel. Egyszer csak eldob. Szinte kifordított.
-Elég ennyi. - hörgi felém. Odacsusszan és óvatosan, gondosan visszateszi azt a fura szívet belém. Nem bírom tovább. Összesem. Közelről nézem a végtagjaim kuszaságát. Otthon lennék? Mi közöm ehhez? Mi közöm ezekhez? Király? Minek? Kit érdekel? A párka sziszegő hangja térít magamhoz újra.
-Menj. Megtalálod a kémedet.
Mementó
A pince nyirkos volt és penész szagú. Az ázott újságpapírokon a hatvanas évek évszámai váltakoztak. Vizes lapjaik szétválaszthatatlanul lapultak egymáshoz. Pont úgy, ahogy a szűk helyre bezsúfolt fáradt emberek szaga. A férfiakat a pince végébe, a nagy kiöblösödő terembe terelték, míg a nőket az oldalsó vasrácsos cellákba ötösével. A húgyszag az izzadságszaggal keveredve ülte meg a levegőt. a penész pikáns csípőssége csak fűszer volt rajta. Olyan sokan voltak, hogy leülni nem lehetett, de a kisebb testűek nyugodtan alhattak, mert a körülöttük állók a rajtuk megoszló tehetetlen súlyukat elbírták. A nagyobb darabok, mint amilyen Pistipali is volt kiszorultak a fal mellé. Kezdetben egy fickó valaki elvesztette a türelmét és kiabálni kezdett. a mellette állók egyszerűen leütötték és kézről kézre emelve, mint valami bizarr bodysurfing kiadták. Kint aztán a szemük láttára végeztek vele az őrök.
Vizet páróránként locsoltak rájuk, slaggal. Olyankor mindenki helyet változtatott. Az elsők igyekeztek hátrább kerülni a metszően hideg vízsugártól, míg a hátsók szomjúságuktól hajtva igyekeztek közelebb kerülni a vízhez. a fal mellett állókat ilyenkor a falban maradt magányos szögek okozta fájdalmas sebek veszélyeztették legjobban, míg a beljebb állókat annak komoly esélye, hogy lecsúszva a lábak alá kerülhetnek. Az emberek hamar feladták az üvöltözést, a szitkozódást és mint valami leszedált nagytestű állatok némán álltak a sötét pincében. Nappal az egyetlen pinceablakból is csak tompán szűrődött be fény. Mivel üvege nem volt a levegő gáttalanul örvénylett közéjük.
Pistipali a falnak vetett háttal állt. Mellette egyik oldalról egy magas puha suhanc, másik oldalon egy kopaszodó vizes tekintetű negyvenes férfi volt. Előtte, a mellkasának préselődve egy nagyon lassan lélegző zsíros hajú alacsonyabb fickó volt. Mindüknek zavaros volt a tekintete. Éhesek és fáradtak voltak.
Pistipali ruhája még mindig ázott volt az előző vizezéstől. Szerencsére alig ivott, így csak lassan vált a vizelési inger mardosóvá. Nem ette meg a bedobált kutyakaját. Próbált higgadt maradni és figyelni, amennyire telt tőle, az őröket.
Visszafele kapták el őket rendőrök. Addig nem is gyanakodott, míg csak a papírjaikat nézték. Aztán valami sokkolószerű cuccot nyomtak a nyakának hátulról, és sötétlilába fordult a világ. Annát nem látta azóta sem. A lábadozóba ébredezett. Nem kezdett tombolni. Finoman megfeszítette az izmait, de azok alig reagáltak. A lábát sem tudta megemelni, és egy szó sem jött ki a száján. Amint düledezve meg tudott állni, azonnal betolták ebbe a cellába, a többi lassan magához térő arc közé.Két nap telhetett el. Ennyi elég is volt az elvaduláshoz. Pistipali lassan a rács felé csúszott. Kezdett emlékezni dolgokra. A nevére például, ami mindig nevetség tárgya volt, ha be kellett mutatkoznia. És ezen mit sem enyhített a tény, hogy az apjának és a nagyapjának is ugyanezzel a névvel kellett élnie. Eszébe jutott a sötétség, és benne Csenge a biciklin, akire vigyáznia kellene. Ehelyett ő ott hagyta valami punkra hogy a másik lányt hazakísérje. Marta a lelkiismeret. Egyik nőről sem tudta, hogy él e egyáltalán. A rácshoz érve belekapaszkodott. Az őrök kártyáztak egy keskeny asztalka mellett. Rendőregyenruhában voltak. Rájuk sem néztek. A nők felől néha nyöszörgést, néha sikolyokat lehetett hallani. Könyörgést sosem. Pistipali az arcát a rácshoz nyomta. a mellette állók a hátukat vetették a rácsnak és aludni próbáltak. Pistipali próbálta felfogni mi történik.
Nem mondtak nekik semmit. Se követelőzésre se ígérgetésre se nagy nevekre hivatkozva nem. Válaszra sem méltatták őket, még csak fel sem néztek, csak a szigorúan összeszorított néma szájuk mutatta, hogy valójában hallják őket. Nem tűnt egyik fickó sem a foglyok közül olyannak, aki bűnöző lenne. vagy nem jobban, mint egy átlagember a metrón. Pistipali a sötétre gondolt és az abban folydogáló entitásokra, amik már rossz álommá fakultak a fejében. Valahogy érezte a hasonlóságot az őrök és a lények között.
Közeledett a slagolás ideje. A folyosó szürke homályában felbukkant a váltás. A két kártyázó megkönnyebbülve emelkedett fel a helyéről. Az egyik a csaphoz indult a másik a slagvéget kereste meg a hosszú koszos sárga tömlő végén. az újat hátrább maradtak a falnak támaszkodva. Az egyik szotyizott, a másik elégedetten méregette a kalickájukat. Pistipali szembefordult a ráccsal és megmarkolta. Nem látványosan, de elég stabilan. Az emberek morogni kezdtek. keresték a legoptimálisabb helyet a vizezéshez, és ettől mindenkinek pozíciót kellett váltani. Pistipali a csapnál álló őrt figyelte.Amikor a férfi keze ráfeszült az öreg csapra elképzelte a vízsugarat ahogy végigdübörög a slagon és mint valami energianyaláb szétmállasztja a rácsot. A víz meg is érkezett. A szokott megdöbbentően erős nyomással vágódott a testüknek. A mellette állók igyekeztek elfordulni. A vízsugár a ritkás rácson át bevágódott a nyílásaikba. az orrukba fúródva feltört szinte az agyukig. Pistipaliba bele nyilalt a felismerés. A Gellért halljában, annyira közel jártak a halálhoz, mégis az egyetlen jó tanács, és végül az egyetlen használható fegyvere a hit volt, hogy képes rá. Most a vízsugárral az arcában, a hideg acéllal a kezében úgy döntött, hogy képes kijutni. Elüvöltötte magát és a valóság kenőcsössé vált. Az acél megnyúlt mint a gumi és kiengedte őt. Lehajolt a vízsugár elől és ellépve a slagot tartó rendőr mellett kiemelte annak pisztolyát. A tussal arcba verte a csapnál állót és mire a falnak támaszkodó kettő észbe kapott már csak a slagos állt közülük. Pistipalira szegezte a vízsugarat, ő pedig lépett kettőt felé. A rendőr így háttal a ketrecnek szemben vele állt, és ugyanúgy két lépést tette, de hátra. ahogy sejthető is volt, a férfiak átnyúlva a rácson elkapták a rendőrt. Ő volt az egyetlen aki meghalt. Pistipali kivette az egyik ájult zsebéből a kulcsokat és kinyitotta a fülkéket és a ketrecet is. a legnagyobb rendőrről leráncigálta a golyóálló mellényt és a sokzsebes rendőrkabátot. Lecsatolta a pisztolytáskát is és elvette a rendőrigazolványát is. Közben végig mozgott a szája, de hang nem jött ki rajta.A nők katasztrofális állapotban voltak. az hogy Anna nem volt köztük egyszerre töltötte el reménnyel és félelemmel.
Kilépett a belső udvarra. A többiek megdöbbentő csendben követték. Pistipali megértette a leckéket, megtanulta az alapvető fogásokat a Gellérteben. és bár álomszerű volt az emlék és ködös, mégis újra és újra felidézte magában, nehogy elfelejtse. Vagy most is álmodik, és azért vagy mert a valóság változott meg azért fontos tudás.
A belvárosban volt. Sötét mellékutcára lépett ki a vasrácsos kapu alól. Az emberek halálos csendben és elszánt iramban áradtak szét az utcán. Pistipali önkéntelenül is a híd felé indult. Meg akarta nézni a Gellértet, hogy újra tisztán emlékezzen. De előtte még az Andrássyn megnézi Csengét.
Az Andrássyn nem volt senki. A hűtőt feltöltötték, az ágyakban aludtak, minden rendben hagytak. Pistipali megvárta míg a telefonban megjelenik a búgás és felhívta az apját és Csenge nagyanyját is. Csenge még mindig a fura punkkal illetve valami ázsiai cimborájával volt. A mama állítása szerint önkéntesnek álltak. Pistipalit nem nyugtatták meg a szavai. Gyorsan megmosakodott tiszta vízben, evett és lefeküdt aludni egy keveset.
Álmában az utcákat rótta és Csengét kereste és folyton Annát találta meg. Aztán elbújt vele egy konténer mögé és összekötözte a kezeit a cipőfűzőjével és úgy lökdöste végig az utcán maga előtt, mint egy túszt. Közben végig azt suttogott a fülébe, hogy minden rendben. És minden alkalommal meglepődött, hogy ez nem a saját hangján szól.
Anna nem volt ijedt, bár vérzett a csuklója a kötés alatt. Aztán kóbor kutyák jöttek és lerágták a köteleket Anna kézfejével együtt, de a lány csak megvonta a vállát, mondván, hamar kinő.
Aztán felébredt és kiült a balkonra. az este sötét volt ugyan, de több ablakban látszott fény, mint az előző éjjeleken. Távolról kiáltozás és lövések is odaszűrődtek. Pistipali egyre idegesebb lett. A kamra tele volt új konzervekkel, amit azóta szerezhettek, hogy ő utoljára itt járt. Négy mustáros szardínia konzervet csúsztatott a zsebeibe.Feltúrta a konyhafiókokat mire talált egy filctollat. Miután zsebre dugta a lakás utolsó elemlámpáját a nappali ajtajára írta az üzenetét, hogy a lakásba lépve azonnal észrevegyék.
Elvesztettem Annát. Reggelre itt vagyok. PP
Aztán kiment a gangra és köpött egy hegyeset. Azonnal visszafordult, hogy kihúzza a hokiütőt kabátok alól. Nem hétköznapi ütő volt. Kopottnak kopott volt, de masszív fém penge volt az éle, mint valami korcsolyának, ami ráadásul komolyan meg is volt élezve. Az az ütő annyira idegen volt abban a puccos lakásban, mint ő maga.
-Fasza. - sziszegte elégedetten és nekiiramodott a lépcsőnek. A Sütőn ment a Szervita térig, onnan végig a Vácin és az Irányin a Duna felé. A sarkon a tetoválószalonnál állt csak meg. Próbálta a hokiütőt valahogy természetesen fogni, és nagyon örült hogy nem fejszéje vagy láncfűrésze van. A szalon sötét volt. Az ajtó üvegjét teljesen befedték a referenciaképek. Pistipali nemes egyszerűséggel benyomta az ajtót és azonnal meg is állt. A pisztoly kibiztosításának összetéveszthetetlen hangja pattant a füle mellett.
-Lassan emeld fel a kezed, úgy hogy lássam, hogy nincs benne semmi.
Pistipali az ütőt az ajtónyílásba támasztotta, hogy ne tudjon becsukódni mögötte és kitárt ujjakkal magasra emelte.
-Varratni jöttem.
-Aha.
-Hoztam szardíniát fizetségként. - lassan tagoltan mondta. - Mustáros. - kivárt - Négy doboz.
A pisztoly elkerült a feje mellől. A fickó elvette a hokiütőt az ajtóból és becsukta az ajtót.
-Áram nélkül elég szar.
-Nem kell hogy szép legyen, csak ne fertőződjön el.
-Oké. - mondta a másik és szembefordult Piatipalival. - Mutasd.
Pistipali elővette a négy dobozt és letette a pultra.
-Mi kell?
-Szöveg. Úgy 10 mondat. ha adsz egy papírt leírom. Mindegy, hogy milyen betűvel vagy mekkorában, csak el tudjam olvasni, ha kell de ne legyen folyton szem előtt.
-Mementó? - a fickó szemében nem volt ítélkezés. Steril gumikesztyűt vett elő.
-Olyasmi. - hagyta rá Pali és leült. - Talán ide a combomra...
-Aha. Az ritkán látszik. Ott van papír. - bökött a pult fiókja felé. - Ha megvagy kezdhetjük is.
Anna
Úgy dobták be a rabszállítóba, rá a többi eszméletlen testre mint valami zsákot. Magánál volt, de a testét nem uralta. Mindent látott és hallott. Látta amint az egyik rendőr Pistipali mögé lép. Hallotta ahogy a cipőtalpa alatt megcsikordul egy kavics. Hallotta ahogy a másik, akinél a személyijük volt mély levegőt vesz és maga elé rántja. Látta mi történik Pistipalival, és akkor már tudta, érezte hogy vele is ugyanaz történik. Valami hideg, nedves fémet nyomnak a nyakához, a füle alatt.
-NEM! - gondolta, de szavait már nem formázhatták ajkai. Az a fém leválasztotta a testét az elméjéről. Nem rogyott a földre mint Pistipali, mert a rendőr elkapta. Megperdítette és feldobta a vállára. Résnyire nyitva maradt szemén át figyelte a foltos aszfaltot, ahogy táncol a rendőr lábai körül.
Úgy tízen lehetettek a rabszállítóban. Mind nők. Nem látott semmi mást, csak egy nagyon vékony lány felkarján a szeplőket, és valami kacskaringós tetoválás a pólója alól kilógó végeit. Zötyögött velük a rabszállító. Időnként megálltak és újabb ájult nőket dobtak rájuk. Végül szépen egyesével hordágyra fektették és bevitték valami kórházban. A szagok a hangok, a fények és az anyag tapintása a bőrén pont olyan tiszta és éles volt, mint máskor. Csak mozgatni nem tudta egyetlen porcikáját sem. Félig nyitva maradt szeme egyre szárazabb lett. és vele egyre metszőbb a fény és elkentebbek a körvonalak.
Levetkőztették őket teljesen meztelenre. Vizes szivaccsal végigtörölték őket műanyagruhás maszkos férfiak. Nem bántották őket, csak néha morrant a kisebbik, hogy kár ezekért a nőkért. Mire a nagyobbik rendre ugyanúgy böfögte a végszót.
-Minden nő ribanc.
A kisebbik mosta le őt és a nedves szivaccsal lecsukta a szemeit. Eufórikus gyönyörűség volt az újra benedvesedő szemgolyóinak megkönnyebbülése.
Anna figyelt, minden apró bemenő jelre. A szagokra, a hangokra, az ízekre, a férfiak termetére, a szavaik sajátos zöngéire a maszk mögött. Eszébe jutott a Kill Bill és szerette volna elsírni magát. Ő nem egy Black Mamba.
Felpakolták őket a kapszulaszállóhoz hasonló tepsikbe. Amint rácsukták az ajtót érezte a tapogatózó kis férgeket maga körül. Félre akart húzódni, de persze a teste nem engedelmeskedett. Meztelensége a hideg acéltepsin annyira zavarta, hogy üvöltözni kezdett a fejében. Aztán eszébe villantak azok a testetlen lények az Andrássy út élő sötétjében, ahogy kiszívták mint a velőt az utcára tévedőkből. Megdermedt. Próbálta érzékelni a kapszula méreteit. Lehunyt szemei mögött a sötétség, alatta a hideg fém, belül a félelem sikolyai, kívül pedig valami nyúlós nedves dolog, ami lassan mint valami zselé körülfogja. megdermedt mint a nyúl a kígyó közelében.
- nyugi nyugi nyugi - mantrázta, aztán elhallgatott. Végigvette a lehetőségeit.
-Pistipali biztosan valami hasonló helyen van. A fura páros az Andrássyról mit sem sejt erről az egész rendőrösdiről. Csenge biztos otthon van már wekerlén. Sándor. hagyjuk is Sándort. - gondolatban sóhajtott - A fejemmel még semmi baj. Ha a fejem jó, akkor talán el tudok csípni valakit a közelben, ahogy belefigyeltem már korábban is mások gondolataiba. Talán sikerül.
Lenyugtatta magát és igyekezett tudomást sem venni az időközben centivastagra felgyűlt zselés léről ami lassan körbefolyta. Kiterjesztette a tudatát, elképzelve a sok kapszulát és benne a sok eszméletlen nőt. Megfordított a látványt, hogy ne egy legyen köztük, hanem mintha szemben állna a többsornyi nővel. Nem fért hozzájuk.Mint megannyi eszetlen baba feküdtek a játékidőt várva.
A zselé hideg volt és elektromosan bizsergette a bőrét. Az inger visszarántotta a révületből. Egyre gyorsabban ömlött be az oldalsó kis beömlő nyílásokon. Lassan a füle vonaláig ért.
Befolyt a fülébe és ott olyan sistergést rendezett, hogy mindent feledve próbált sikítozni.
Léptek döngtek végig a folyosón és a lé visszaáramlott a kis résekbe, ragacsos , kocsonyás réteget hagyva mindenen amihez hozzáért.
A bokájánál fogva rántották ki egy gurulós hordágyra. Csontos, fakó színű férfi és egy puha, szigorú tekintetű szőke nő vizsgálta. Belevilágítottak a szemébe és szívhangot vizsgálták. Majd a férfi egy kis hengeres tárgyat vett elő. Beállított rajta színes gyűrűket és bedugta Anna szájába. A kis szerkezet mint megannyi pici pontos szike kezdte feldarabolni az öntudatát. Anna sikítozott és hátrált egyre mélyebbre a tudatalattijába. Az eredményt a fickó a mobilja kijelzőjén vizsgálgatta. Elégedetten hümmentett, majd ugyanolyan gyakorlott mozdulattal, ahogy berakta, kivette a kütyüt Anna szájából.
-Vigyük a vizsgálóba. Nem megfelelően reagál.
A nő biccentett és már el is indult a kocsit tolva a hosszú folyosón. Anna megnyugodott kissé, és újra elkezdte feldolgozni a bejövő információkat. A nő dezodorjának és a férfi arcvizének illatát. A ruhájuk surlódásának hangjait. a cipőik döndülését és az ajtó zárjának pittyegését is.
A vizsgálóban a férfi egyedül maradt vele. Egy sor gyógyszert kért a nőtől aki ott hagyta őket egy nem túl tágas kellemes meleg helységben. A férfi elkezdte letörölni róla a zselét. Közben dudorászott és néha csettintett a nyelvével. Végül szárazra törölte Annát. Csontos hideg kezeinek érintésétől Annán hullámokban mosott át a hányinger. Savanyú izzadtságszag keveredett a drága arcszesz szagával. Végül anna a nők csalhatatlan ösztönével megérezte a veszélyt. Hallotta a férfi ruháinak neszelését. Az öv kioldásának halk ám annál jellegzetesebb hangját és megérezte a csontos kezek követelőző érintését magán. A lélegzetének hangjai egyre hangosabbak lettek. Végül a csontos ujjak elkezdte vadul a szemérmébe kutakodni.
Anna felsikított, de egyúttal a harag is elég erős volt. Nem menekülni akart hanem támadni. Letépni ennek az undorító alaknak a sápadt faszát.
Kinyitotta a szemét és egyenesen belenézett a barázdált megereszkedett bőrű hamuszín arcba. A szemei szürkék voltak és elfelhősödöttek a kéjes várakozástól. Inge felgyűrve, a nyakában vékony arany láncon feszület hintázott. Anna felhúzta a lábait és teljes erejéből lerúgta magáról a fickót. Az a meglepetéstől reagálni sem bírt és ellenállás nélkül csapódott bele, a mögötte nyitva hagyott üveges szekrénybe. Anna legördült az ágy mellé és remegő testtel keresett valami fegyvert. A sok teljesen hasznavehetetlen tárgy között ott pompázott egy karos asztali lámpa. Felkapta és leütötte róla a búrát. A doki feltápászkodott.
-Mi a franc? - motyogta, de többre nem telet tőle, mert Anna ismét mindent beleadva verte fejbe a lámpával. A doki elájult.
Kifele simán ment. A fehér köpenyben fontosságának teljes tudatában ment át a nővérszobába. A hosszú folyosókon alig lézengtek emberek, azok is sietve szedték a lábukat. A nővérszobát hamar megtalálta. Felvette az első szekrényben talált ruhákat és a haját igazgatva vállán egy textilszatyorral kisietett a portán. A portás éppen telefonált, felé sem nézett. A kapu előtt álló két biztonsági őr visszamosolygott rá. Az épülettől úgy százméternyire megállt és visszafordult, mintha bent felejtett volna valamit és felnézett a homlokzatra. A jellegzetes sárga homlokzat, az impozáns építészeti megoldások beégtek Anna elméjébe. Kiért a főútra és lefelé indult. az első saroknál megállt és hosszan nézte az utcákat jelölő táblákat.
Hűvösvölgyi út - Lipótmezei út.
-Csodálatos. - mondta ki halkan. A térdei újra remegni kezdtek, a múló sokk felszabadított a könnycsatornáit és elszorította a torkát. Szipogva, újra és újra elsírva magát szedte a lábait, amilyen gyorsan csak képes volt, lefele a hegyről, vissza a városba. Szerencsére nem kellett az utat figyelnie. A Hűvösvölgyi nyíl egyenesen zuhan le a Városmajor tövébe, több kilométer hosszan. A János kórháznál újra rákapcsolt, és csak a parkban ült le egy kicsit, átgondolni, hogy mihez is kezdjen. Késő délután volt. a Nap laposan állt már. Galambok bóklásztak csapatosan a járdákon, két kutya nagy egyetértésben figyelte őket a bozótosból, és lassan egyre közelebb kúsztak a galambokhoz. Anna figyelte őket és hagyta hogy az agya elrendezze az élményeit.
Úgy egy félóra múlva, nagyjából addigra, mikor a foxi forma kutya végre elejtette az egyik galambot, Anna is kiválasztotta a következő lépést. Felkászálódott a padról és a sakkasztalok mellett elhaladva átvágott a Déli felé. A Vérmező mellett elhaladva megkergette egy horda hajléktalan. Késekkel fenyegetőztek, és olyasmit kiabáltak, hogy a Vérmező az ő területük. Anna kifulladva ért az alagúthoz. megállt az éjjelnappali kifőzde mellett, ami most persze nem volt nyitva, és átnézett az alagúton.
Pestet aranymázba csomagolta a lemenő nap. A Lánchíd kapui feketén hasítottak az aranyos ragyogásba. Anna lehunyta a szemét és megborzongott. Körbepillantott, de egy leszegett fejjel elrobogó gyerekülésén erősen megpakolt biciklistán kívül nem látott semmit. Elindult az alagút felé, kissé idegesebben, mint addig. Amikor elérte a z ívet a Logodi kis lépcsője felől valami rávetette magát.
A szoba poros volt. Az ablak előtt rakott máglya folyamatosan mozgó rombuszokat festett a falra az ablakrácson át. Anna egy magas ágyon feküdt, összekuporodva. Bokánál és csuklónál erősen megkötözték. Ügyetlenül feltornázta magát ülésbe. Az ablakon át egy csapat fiatalt látott és két idősebb embert. Úgy nyolcan lehettek, meg a négy kutya ami ott sündörgött körülöttük. A szoba rgi volt, koszos, de nem rendetlen. Az ágyat sokat foltozott hímzett, vastag ágytakaró fedte, a sötétre pácolt asztalon mázas tál állt, mellette gyertyatartó és kések. Az üveges szekrényben edények és könyvek. a sarokban öreg Játszint tévé, a másikban lekerekített sarkú orosz hűtőszekrény.
Bár meg volt kötözve, Anna mégsem félt. A kések egy konyharuhán pihentek, négyen, sorba rakva, nagyság szerint. Anna lehuppant a földre, majd felállt. Az egyik székről nagytestű macska kunkorodott elő. Nyújtózott majd körbejárta Annát. Anna elmosolyodott és kinyúlt a macska elméje felé. Közben lassan lerogyott a földre az asztal és az ágy közé. A macska rövid szőrű, hatalmas vörös kandúr volt. Odabújt és dorombolva dörgölőzött hozzá. Anna finoman rávette, hogy kezdje elrágni a kezén a spárgát. A macska dörgölőzött, és rágta a csomót. Ahogy a csomó lekerült a spárga elengedett. A bokáján lévővel már könnyen elbírt. Ahogy végzett a macska azonnal beült az ölébe és tűnyi kis karmait a combjába mélyesztve dorombolt tovább.
-Mit szeretnél? - kérdezte tőle nyugodtan.
A macska dorombolva nyomta a kobakját Anna arcához.
Kint hirtelen csend lett. A fiatalok hátrább húzódtak, az egyik öregebb pedig kezet rázott egy hosszúkabátos alakkal. Halkan beszéltek. A többiek tisztelettudóan kushadtak, botokkal babráltak vagy orrotfújtak. A másik öreg pedig elindult befelé.
-Hol vagy Róka? - szólt be reszelős hangon a szobába. - Gyere Róka, gyere.
-A macskának egyszer is elég lett volna, már futott is és még hangosabb dorombolással kezdett rágni valami nedves húscafatot. A fickó az ajtórésen benézve meglátta Annát.
-Na mindegy. - mondta a fickó mint egy magának. - Ez már nem az én problémám. - és visszament az udvarra. Anna is elindult kifelé, mindkét kezében egy egy késsel.
-Aztán meg ne vágd magad. - szólt az újonnan jött figura, majd a macska etető öreghez fordult. - Őt fogtátok?
-Igen... - vonta meg a vállát a másik. Szavaiból érződött hogy több foga is hiányzik.
-És nem láttok a szemetektől? - a fickó elég széles vállú volt, hosszú kabátja jól tartja megrakott övét. Mindenféle szerszám lógott róla. A vállán átvetve egy katonai zsák volt.
-Mit? Mit nem vettem észre? - kérdezte a macskás.
-A király pecsétjét, barátom. - veregette vállon szeretettel a fickót, majd Anna elé lépett, úgy másfél méterre állt meg tőle.
-Gyanítom, hogy nem emlékszel, így hiába is hivatkoznék rá, de biztosíthatlak, hogy tévedés történt.
-De fiam, hát nézd meg. - mutatott Annára értetlenül a fogatlan - Rajta van a bőrén, mint valami nyálka.
-Rajta. - helyeselt mosolyogva a jövevény - számos más mellett. - szélesen elmosolyodott. - Megengeded, hogy átkísérjelek az Alagúton? - esetlenül meghajolt.
-Beérem azzal, ha hagytok békén elmenni.
A macskás horkantott.
- Tedd le a késeimet.
-Majd én visszahozom őket, Józsi bá. - kurjantott vidáman a zsákos és azzal hátat is fordított Annának. - Ezt a kutyát elviszem, a másik három marad. A srácoknak hagyok itt rizst, de kész legyen a bringa holnap délre.
-Meglesz.
A fogatlan csomós hajába túrt.
-Na de mi legyen? Fogjunk neked vagy ne?
-Persze. Nem kell megfogni. Elég, ha nem engeditek be őket az alagútba. - miközben beszélt a zsákból zacskós rizsek tömegét vette elő. A srácok óvatosan odagyűltek és elkezdték behordani a házba.
Anna körbenézett. A Vároldalban voltak, az Alagút oldalába épített pici házikó mellett. Lassan elindult az alagút felé. A fickó utána indult sietve, az üres zsákkal babrálva.
-Várj már meg, hahó!
-Ne gyere közelebb!
-Oké.
Lassan haladtak az alagútban. Annát elkezdte rázni a hideg.
-Mi a franc van itt?
-Nehézség. Ezért jöttem veled.
-Remek. Ki a franc vagy te és mi ez?
-A rendőrök húzták ide. Ilyen szűrő cucc. Nem tudom hogy működik vagy mit szűr, de szerintem nem akarod kipróbálni. Úgy tízen estek itt már össze, akiket a bácsikámék húztak vissza.
-oké. Akkor megyek a váron át. - anna sóhajtva indult vissza.
-Ó hát ha már idáig eljöttél, átvihetlek. Csak... érted. Kicsit macerásabb, de korántsem sem annyira mint átmenni a váron.
-Szuper. És miért is bíznék benned? - kezdte elveszteni a türelmét.
-Jah. - a fickó elhúzta a száját. - Igaz. - tépelődve nézett fel Annára. - Horatio?
-Ki?
-S-s-semmi. - megfordult és a válla felett vetette oda Annának. - Akkor menj a váron át.
-Hát persze.
A Pesti oldal felett elkezdett emelkedni a Nap.
-Hé te! - kiálltott a fickó után. - Most reggel van?
-Aha. Reggel. - visszhangzott a válasz.
-Oké. Vigyél át.
A fickó megállt és visszafordult. nem sietett, nyugodtan lépkedett. aztán kézen fogta Annát és fellépett vele a járdáre, amjd egy alig észrevehető ajtón kilépett az alagútból egy párhuzamos folyosóra, ahol víz és elektromos vezetékek futottak. Csatornaszag és húgyszag volt. Volt egy pont ahol a fickó mögé állt a kezét anna hátának közepére tette.
-Nem akarok semmi rosszat, csak a szívedet árnyékolom, oké?
Anna idegei pattanásig feszültek. Ha lehúnyta a szemét érezte az őket pásztázó akaratot, tapogató nyálkás kis férgeket. Mélyeket lélegzett, hogy ne sikítson.
Úgy húsz méter után a kéz elengedte a hátát és visszatértek egy másik ajtón az alagútba.
-Innen már gondolom egyedül is menni fog.
-Remélem.
A fickó kivette a késeket Anna kezéből, esetlenül meghajolt és visszaindult.
-Kösz. - mondta Anna távolodó alaknak majd visszafordult a Duna felé, hogy végre hazamehessen.
Ki kicsoda
Csenge és Horatio elkarikázott. Sándor a balkonról figyelte őket. A kezében ott lötyögött a kávé amit az asztalon talált és gyűrött arcán türelmetlen várakozás vegyült a kutató figyelemmel. Hajnalodott. Az Andrássy kihalt volt ugyan a korábbi évekhez képest, de az elmúlt napokban annyira megszokta a lézengő gyalogosokat és szinte kisvárosiasan ritka autóforgalmat, hogy már fel sem figyel rá, ha napközben teljes a csend. A szomszédok közül sokan vidékre menekültek. A Gárda és a Betyárok időnként végigmasíroztak, de sosem voltak százan sem. Valakik kormányokat alakítottak, mások ellenkormányokat. Biztosan történtek halálesetek is, de Sándorhoz ezekből csak morzsák jutottak el.
A kémen gondolkozott. A puha informatikusforma túlföldin, akit elengedett. Az egyik része helyeselt, mondván a kegyelem istennek tetsző döntés lehet. A másik része alig bírta kivárni, hogy az elengedett kém miatt begyorsuljanak az események.
Azt már levette a szivárványosokkal való beszélgetésekből - már amire emlékszik - hogy a fizikai világgal párhuzamosan ott feszül még pár sík. Azt is érteni vélte, hogy a szivárványosok az emberek örömszerű érzelmeiből táplálkoznak, míg a túlföldinek hívott ugyanilyen csapat a félelem jellegűekből él. Tehát ez a két banda nagyon is összetartozik. Ha ez így áll, márpedig miért ne állna? Akkor most az egyensúly őrülten eltolódott a túlföldiek javára. Azaz azéra a csapatéra akivel ő végülis nagyon is egy nemű. Jó jó, igyekszik másként dönteni, de a zsigereiben, vagy bármijében ott vibrál, ott lüktetnek a rutinok, a megkövesedetten beégett alapvető szándékok.
Felült a korlátra és elnézett az Oktogon felé. Hong lépett ki mögé és leült az egyik stokira. Kezében ragyogó sárgán virított egy pohár narancslé.
-Nem bírsz aludni? - kérdezte Sándort.
-Eleget aludtam.
-Kellene a tetem.
Sándor kajánul hátranézett az ázsiaira.
-Milyen tetem?
-A kémé. - Hong elegánsan kortyolt a narancsléből.
-Az nem fog menni.
Hong elégedetten bólintott.
-Hogy végeztél vele?
-Hogy én?
Összetalálkozott a tekintetük.
-Ki más?
-Én nem vagyok a hóhérod, Bambi. - kihörpintette a kávét és lazán hátratette az ablakpárkányra a csészét. Hong megdöbbent tekintete kísérte. Sándornak igyekezni kellett nehogy elröhögje magát.
-Bambi? - Hong olyan magasra húzta a szemöldökét, hogy teljesen elváltozott az arca.
-Látom te is elsőre képes vagy megragadni a leglényegtelenebb elemet. - Hátrafordult ismét. - Van még ilyen? - bökött a narancslé felé.
-Elengedted?
-El hát. - lehuppant Hong mellé. - Nem mondtad, hogy öljem meg, és ha mondtad volna is, miért kellett volna azt tennem amit mondasz? Nekem ugyan nem ártott. - azzal beslattyogott a konyháig. Öntött a narancsléből magának és visszatért a balkonra. Hong elgondolkozva nézett a poharába, de Sándr kiszúrta, hogy remeg a keze.
-Mindent elmondott amit tudott.
-Nem.
-A tetem is beszédes, én csak tudom, de szerintem te nem emiatt kérdezted.
-Megtalálod ha megkérlek?
-Most engedtem el, minek keresném meg?
-Mert meg kellene halnia.
-Ugyan már. - fintorgott Sándor. - Nem illik a csinos külsődhöz ez a vérszomj. Legalább igyál paradicsom levet, hogy szokd a vörös szint. - elnevette magát. - Ti vagytok a jó oldal, nem? Semmi felesleges vérontás. Nem így van?
Hong felállt. Az arca kemény volt, a szája penge. Odanyomta az üres poharat Sándorhoz.
-Ne akard, hogy a véreddel töltsem meg, démon.
-Meg lennének a módszereid vagy erre a szegény Janka Sándor testre gondolsz?
-Miért vagy te itt? Kavarod csak az eseményeket.
-Én ugyan nem.
Hong belépett az ajtónyílásba.
-Tudod, hogy miért vagy velünk?
-Sodrásban vagytok.
-Az. Főleg mert te kormányozol.
-Hogy én? - Sándor ismét elnevette magát. Meglepetése őszinte volt. Egyre jobban érdekelte a piperkőckirály. - Ugyan már. semmi paktum, semmi egyesség, sehol egy szaftos vérmágia, de még egy szaros szerződés sem. Nekem nincs se fizikai se mágikus hatalmam. Hogy lenne nálam a kormány?
-Penge vagy. Obszidián kés. Élesebb és metszőbb az acélnál.
Hong lehiggadt és hatásszünetet tartva várta a reakciót. Hogy Sándor nem válaszolt, kénytelen volt folytatni. - Nagyon érdekelne, milyen élmény, vagy események sora késztet egy démont, hogy odahagyja a poklokat és az addig manipulált emeberket is. Fizikai testet keressen, akiben otthonos és elkezdjen másként dönteni? - Vágott egy lefitymáló grimaszt. - Szerinted lehetséges, hogy egy démon ne legyen gonosz? Hogy egy démon egyszer csak átigazoljon a mennyei seregekhez? Komolyan ezt hiszed?
Sándor letette a poharat és fürkészőn figyelte a tündér arcát.
-Én tudom ki vagyok és tudom, hogy mit akarok és nem kell magyarázkodjak neked. Nekem ugyan nem vagy királyom. Kellemes a kecó, de jól el vagyok a híd alatt is. Pont azért mert ez csak egy test. Eszik, alszik, hugyoz. A lényeg a tettekben van, és most már azt hiszem a gondolatokban is. - Sándor közel hajolt Honghoz és hagyta hogy a testét kitöltse újra az ő valódi lényege. A bőr ruganyosságába, a fizikai valóság hajlékonyságában bízva. Nyikorogva lett magasabb Hongnál két fejjel, arca hosszúkásabb és élesebb lett. Szemei ragadozómadárhoz hasonlóan metszőekké váltak.
-Milyennek látsz te engem, pixik királya?
Hong nyelt egyet és megvetette a lábát az ajtóélfák tövében.
-Penge vagy, de nem elvágó, hanem a dolgok határa. Te vagy a határvonal, amin vagy átlépünk és akkor minden változik, vagy a maradunk és akkor semmi. A jelentős döntéseket megelőző dilemma vagy. A kés éle vagy amin sokszor táncolunk. - ismét nyelt egyet - Démonként az vagy akit az ördög ügyvédjének is hívnak, aki mindkét oldal mellé érvek tengerét sorakoztatja, és amikor döntés születne letesz még egy érvet a másik oldalra.
-Egy fajta egyensúlynak látsz tehát?
Hong félrenézett és keserűen elmosolyodott.
-Miféle egyensúly ez?
-Kösz! - mondta Sándor és visszaült a korlátra. a háta mögött Hong engedett a harckészültségén.
-Szóval mit keresel nálunk?
-Szerinted?
-Szerintem Horatiot tartod valami holtponton.
Sándor visszaalakult eredeti Janka Sándor formájúra és kajánul hátravigyorodott Hongra.
-Szóval hiszel a kémnek?
-Nem hiszem el minden szavát, de hogy Horatio nem egyszerűen egy cseregyerek azt a asaját szememmel is látom. Örülök, hogy tisztába tettük, miért vagy közöttünk.
-Igen?
-Te tudod, hogy mi ő valójában, ugye?
-Nem. - Sándor megint elnevette magát. - De tetszik az elméleted.
-Most mennem kell. Pár óra múlva távoznom kell. Szeretném ha amíg távol leszek tartsd szemmel Horatiot. Egy hét lesz ez nagyjából. - biccentett Sándor hátának és befordult a szobába.
-Még mindig nem vagyok az embered, Bambi. - vigyorgott Sándor lazán ücsörögve a korláton, mint valami vidám gargoyl.
Egy a sok közül
A Molnár felült a száguldó mentőautóban nagyjából a Szép Ilonka vendéglő magasságában. Sándor a majrévasba kapaszkodva pillantott hátra a mozgásra. Mikor a tekintetük találkozott az idő a mentőben megállt. Hong éppen Pistipali térdét nyomta le teljes erejéből, hogy az az autót maximális sebességben tartsa, közben Pistipali arcába bámult. Pistipali a kormányt szorította és éppen csak egy hosszú kiáltásba kezdett. Előttük a macskakaját szállító teherautó szinte repült lefelé a Városmajor irányában. Hajnalodott.
a Molnár megállította egy pillanatra Sándor számára az időt és felült az egyik nő helyén.
-Hát nem érted? - hangja korholó volt és némiképpen csalódott. - Mit műveltél?
Sándor érezte hogy félrecsúszott valami. A kórházban megkínzott emberek kínjai olyan rég áhított, hosszan hiányolt íz volt számára, amitől egyszerűen nem tudott megválni. Öttel végzett lássa, a lehető leglassabban, újra és újra visszahozva őket élet és halál szélére, csak hogy a penge élén tarthassa őket.
-Nagyon nehéz. - suttogta. - végül is démon vagyok... - hirtelen fény gyúlt a tekintetében és fenyegetőn feszült a Molnár elé. - Ti hívtatok, ti akartatok. Mit akartok tőlem?
A Molnár nem hőkölt hátra. Miért is tette volna. Közelről fürkészte a démon emberi arcát.
-Nem hívott senki. Kaptál egy esélyt, egy lehetőséget, amivel vagy élsz vagy nem.
-Miért akarnék ilyet?
-Hát nem emlékszel? - a Molnár meglepettnek tűnt a maga visszafogott módján.
-Nem. - Sándor elbizonytalanodott. Emlékezett egy fényfolyosóra amin azonnal kimenekült valahonnan, és úgy találta magát Janka Sándor sokat próbált testében, de hogy miért vagy honnan, arra nem emlékezett.
-Jól van. - A Molnár elhelyezkedett és kezeit az ölébe ejtve mintha egy cseppet még mosolygott is volna, mikor belekezdett a feltételeibe. - Mennyit is? Ötöt öltél meg? Legyen akkor felfelé kerekítve három. Három életet kell a fény felé fordítanod. Mielőtt könnyűnek hinnéd a feladatot, nem megölnöd kell őket. Megtartanod őket, a lehető legtovább a fényben.
-Démon vagyok, hogy tarthatnék meg valakit a fényben?
-Akarsz emlékezni miért döntöttél a fény mellett?
-Igen, persze. - Sándor kezdett ideges lenni.
-Megmutatom neked az egyik a számos erre sarkalló esemény közül. Te segítesz három léleknek a lehető legtovább megállni a fényben, és megkapod az összes ezzel kapcsolatos emléked felét.
-A felét?
-Ha ötöt vállalsz megkapod az összeset.
-Micsoda egy kufár vagy.
-Alkudozom veled azok után, hogy újra szörnyeteggé változtál elégetve mindent, kioltva minden fényt amit lassan, kemény munkával összeszedtél. Engedd meg, hogy én mint Isten molnára személyesen gratuláljak. - Kinyújtotta a kezét Sándor felé.
-Megegyeztünk? - kérdezte felvont szemöldökkel.
-Meg. - fogott rá a kezére Sándor. - Meg.
A Molnár eltűnt, a mentő tovább száguldott a Városmajor felé, Pistipali kiáltott, Hong hátra lesett, Sándor pedig kapaszkodva állt középen, szája keményen összeszorítva. Egyetlen pillanat volt, egyetlen lélegzetvétel és emlékezett az utolsó esetre.
Egy férfi volt az, Miklós, Szegeden. A konyhaasztalnál ült és gyógyszeres dobozokat rendezgetett. A keze remegett. Az asztalon csekkek sorakoztak és bankszámlakivonatok, takaros kupacokban. Köztük a gyógyszerlevelek és üvegek. Nagyság szerint állította őket. Ő mögötte állt és súgott neki. A férfi néha úgy vélte, hogy elmenekül, itt hagy mindent, máskor azt gondolta, hogy öngyilkos lesz, máskor azt, hogy végig megy ezen az úton. ha jönnek majd kikapcsolni a villanyt meg a vizet, ő beengedi őket és készséges lesz és nyugodt. Ilyenkor a démon aki ő volt sugdosni kezdett a fülébe, finoman rátekeredett a nyakára, hogy nehezebben lélegezzen és arra biztatta magát, hogy inkább hagyja itt az egész kócerájt.
Hosszan játszadozott így vele, mikor becsöngetett egy férfi. A démon várt, ott lógott Miklós nyakába mint egy szikla, lelassította a lépéseit és nehézzé tette számára a döntéseket. Még azt is, hogy ajtót nyisson e vagy sem. Végül beengedte és leültette a nappaliban.
-Ne haragudj, hogy így váratlanul, csak ellopták a telefonom tegnap. - a férfi kissé toporgott a kanapé előtt aztán leült. - Olyan szürke vagy, jól vagy?
-Persze csak ez az idő megvisel. - lerogyott a kiült fotelba. A tévé helye ásított rájuk a könyvszekrény közepéből.
-Mi van a tévéddel?
-Szerelőnél van. - jött a gyors válasz. A valóságban azonban ötezerért eladta a készüléket még hetekkel korábban.
-Sajnálom. Akkor esetleg átjöhetnél megnézni a meccset hozzám. - vidult fel a másik. - Sokat vagy egyedül mióta férjhez ment a lányod. És én is túl sokat beszélgetek a madarammal. - kínosan elnevette magát.
-Kösz. talán. -
A démon letekeredett Miklósról és most a másikat kezdte körbetekeredni. Sütött belőle valami mélységi erő. Valami ami nem a fickó akarata volt, sokkal inkább valami természetes belső tartás. Nem volt jól öltözött, nem volt erős sem. Mégis valahogy nem talált rajta fogást, valahogy úgy ahogy kisgyereke keze nem talál fogást a nagyra fújt labdákon.
A démon visszatekeredett Miklósra. A férfi pedig beszélni kezdett.
-Tegnap előszedtem a feleségemtől maradt könyveket. Tudod voltak ilyen ezoterikus könyvei. Badarság. - legyintett. - De volt közte pár darab ami valami komoly értekezés volt a világ felépítéséről. Belelapoztam és olyan érdekesnek találtam, hogy áthoztam neked. Olvasd el és beszéljük meg, mit gondolsz róla. Te mégiscsak tudós ember vagy. Érdekelne a véleményed a dologról.
-Ugyan, diplomám ugyan van, de az elmúlt tíz évben a labor környékére sem mentem. - keserűen mosolygott a másikra. - A raktárban nem sok tudomány van. Dobozok, ládák, villás targonca és könyvelés.
-Az mindegy, Mikikém. a lényeg a szemlélet, a hozzáállás a világhoz. Te a raktárban is tudós módjára látod a világot. Olyan rendet tartottál, mint a laborban. - a fickó előrehajolt ültében és a térdeire támaszkodott. - Figyelj... itt van. Ez a legjobb. - vágott egy bizonytalankodó fintort és a lába mellől a szatyorból előhúzott egy igazán jellegtelen fehér puhafedeles könyvet.
A démon Miklós körül megremegett. A könyv nem könyv volt, hanem egy kód. Egy finom szövésű titkosírás, az univerzum minden nyelvén, minden lény számára érthető módon. Ott a fizikai világban könyv volt egy kevesek használta közép-európai nyelven. A démon síkján egy cső volt, egy akna a hét világréteg között. Valahogy úgy, mint egy liftakna.
A férfi letette a könyvet az asztalra, a démon pedig észbe kapott.
-Nem érdekel ez téged. - súgta Miklósnak. - Badaraság. Ezoteria.
Miklós nem nyúlt a könyvért, hanem a barátjára nézett.
-Nem hiszem, hogy elolvasom. Mondj róla valamit, hátha úgy rászánom magam.
-Hát jó. Gondoltam, hogy ez lesz. - a vonásai kisimultak. - Azt mondja, hogy végül mindenki kijut ebből a rendszerből. Nem a pokolba vagy a mennybe, hanem ezeken kívülre. Ki az egész teremtésből. Hogy a menny és a pokol éppen olyan eleme a világnak, mint a tenger és a szigetek. Aki a pokolba gondolja magát oda kerül, aki a mennyeket reméli, az oda. aki rég meghalt szeretteihez gondolja magát, az megtalálja őket odaát.
-Elég vacaknak tűnik. - morogta Miklós. A démonban azonban valami megpattant.
-Már megint az emberek. - sziszegte. Szorosabbra vette a fogást Miklóson.
-De nem is ez a legszebb. Hanem azt mondja, hogy mindenki önszántából száll ki, külső isteni segítséggel ugyan, de nem úgy ahogy azt a vallások kezelik. És képzeld, azt írja végül még a démonok is visszaolvadnak istenbe, ahogy minden lény, köztük az ember is. Érted? ez valóban keresztényi, nem gondolod? A szeretet istene megbocsát a démonoknak is.
-Micsoda badarság. - harapott mélyebbet Miklósba a démon, aki erre ólmos fáradságot érzett.
-Tudós voltam, most ugyan raktáros sem, de nem hiszek istenben, tudod.
-Tudom. - mosolygott a másik. - azért is hoztam el neked. tele van fizikával meg kémiával. Engem megfogott ez a dolog, hogy végül minden és mindenki visszatér, de a neked a fizika része miatt hoztam el.
-Miféle fizika?
-Azt mondja minden rezgés.- várt, hogy ülepedjen a hallgatóságában az információ. - minden de minden rezgés. És akkor, ha ez így van, akkor mindenki is rezgés, és akkor a túlvilág is csak valamilyen más rezgés, és akkor a pokol és a mennyi is csak valami rezgés, és akkor valóban létezhet, hogy minden kis rezgés összeolvad valami nagy egyetemes zizegéssé.
A démon elengedte Miklóst.
-Isten fehér zaja. - Miklós elnevette magát. - Érdekes elmélet.
A démon körbefolyta a könyvet, ami mintha sehol sem lett volna igazán. A liftakna a hét réteg között hívogatóan húzta.
-Azt mondja - folytatta a vendég - hogy a világrend, amit ismerünk a jó és a rossz folytonos hadakozásán alapszik. nem tudnak kiegyenlítődni.
-Jah.
-De nem is kell nekik. Érted. Mindegy, hogy mi történik veled, amíg szem, előtt tartod, hogy kifele mész innen. Az egész létezésnek a célja az, hogy hazavezetődjünk mi és minden más létező istenhez. Ki a jó és a rossz rendszeréből.
-Kifele.A démonban mély visszhangot vertek a szavak.
Kifele.
El akarta hagyni a szobát, az emberek ragacsos vérgöngyölegeit, a mocskos vágyakban pácolt gondolatait, a millió fajtáját a félelemnek. Mindet jól ismerte már. Bármelyiket képes volt bárkiben előidézni, és aztán ott billegtetni őket hosszan a döntésképtelenség állapotában.
Nem kellett kutakodjon, hogy lássa, hogy a könyv igaz. Látta a tulajdon érzékeivel, érezte velőtrázó valóságosságát.
A démon félt. Létezése első pillanata volt ez, amikor félt. Félt a megsemmisüléstől, miközben bele akart nézni a csőbe. A könyv kínálta kapun át, ki akart nézni isten valóságába.
Végül hagyta Miklóst csevegni, és visszavonult a síkja mélyebb rétegeibe, Egyre növekvő félelemmel és egyre növekvő sóvárgással vette észre, hogy a távolsága a könyv mutatta liftaknától állandó maradt.
A mentő száguldott és mielőtt elérte volna a János kórházat áthasította a vastag függönyt az asztrál sík felé. A teherautó a benne fekvő nőkkel és a mentőautó benne a démoni félelmeit és emésztő sóvárgást újra teljes spektrumában érző Sándorral áttépte magát a függönyön. A legtöbb ember nem érez egész életében ehhez fogható fájdalmat. Sándor démonként viszont sokszor okozott is ilyet. Mikor élve nyúznak meg valakit, az ehhez fogható. Most ahogy állt és kapaszkodott meg volt róla győződve, hogy az erőszakos átlépés és a visszanyert emlék összekapcsolódó fájdalma nagyon is összetartoznak. Körbenézett, végig sem gondolva mit tesz, körbenézett az aknát keresve. A könyv biztosította liftakna távol, valahol a horizonton vibrált, hét állandó
villámmal övezve.
Távolabb volt tőle, sokkal távolabb, mint remélte.
technokraták
Már nem voltak igazán szabályok. Amiket mostanában igyekeztek vele betartatni sokkal inkább voltak egy kezdő csoportvezető próbálkozásai a hatalom gyakorlására, mint jól kitalált rendszerben együtt mozduló akarta a vezetőknek. Nem tisztelte se őket, sem a céljaikat, és nem félte eléggé a hatalmukat, hogy mindent betartson a kívánalmak közül. De mivel velük, bennük élt, és mindent amit elért az élete negyvenkét évében általuk érte el semmi kedve nem volt csak úgy ott hagyni. Valószínűleg olyan mélyen beleégett az agyába a hivatal hierachiája és szemlélete, hogy nem is lett volna képes rá.
Az áramszünet alatt olyan heves hallucinációi voltak, hogy kis híján öngyilkos lett. Az ablak előtt állt már, mikor Enikő megtalálta. A nő kémiai fáklyát gyújtva botorkált be a nappaliba hozzá. Halkan szólongatta őt és finoman húzta hátrább a kint kartonlapként az ablak elé feszülő sötétségtől. Mindketten reszkettek. A fáklya egy órán át derítette a konyha falát, százszor visszacsillanva a krómozott konyhaszekrény fogantyúkon és a csempeszéleken. Aztán a fáklya kialudt és ők egymás kezébe kapaszkodva vártak a sötétben. a konyhaablak redőnyét leeresztették még két nappal korábban. akkor paradicsomos káposztát ettek fazékból, és vitatkoztak a FFT 4-es fejlesztésről. aztán leszállt a sötét és ők elfelejtették a FFT-t és a vállalati szoftvereket és a biztonsági előírásokat is. Csak a félelem maradt velük és a gyűlölet.
Lassan lett vége, mint egy naplementének. A félelem reszketeg idege még ott vibrált délben is a szemük sarkában és a gyomrukban. Amint az első fénysugarak bevilágítottak a nappaliba Enikő azonnal egyenruhát öltött és ráparancsolt Robira, hogy tegyen ő is így. Amilyen gyorsan csak lehet jelentkezniük kell.
A kocsi persze nem indult, hasonlóan a többihez, végig az utcában. A telefonok süketek voltak, a gépek notebookok nem indultak. Nem működtek a jelzőlámpák és a metró sem. Nem ment a villamos és az utcákat ellepték a megrakott biciklisták.
Kirakatokat törtek be az emberek, és a legkülönbözőbb boltokat fosztották ki. Gyerekek rollereztek és kutyafalkák marcangolták a nagy kupacban bűzölgő tetemeket.
Enikő kicsit mögötte lépkedett. Sportos teste pattanásig feszült, mint valami vadászó nagymacskáé. világos haja és nehezen megjegyezhető, jellegtelen arca volt. Robi értékelte a ruganyos testét, de mindennél többre tartotta az önállóan is cselekedni képes hűségét. Jó katona volt és nagyszerű szakember ha terrorista sejteket kellett felkutatni. Robi elmosolyodott a helyzet bizarrságán, hogy mennyire semmi szükség nem lesz mostanában a paranoiára, ami kinevelte az ő fajtájukat. Mindenki még a központ alkalmazottai is az élelem szerzéssel és a fizikai biztonságuk megteremtésével van elfoglalva. nem holmi proquin bűnözéssel és kiemelkedő agyteljesítmények szabályozásával.
A központ nem volt messze gyalog sem, és bár megtévesztő volt a kertváros nyugalma, ők észrevettek minden tetemet a kertben, minden kitört ablakot, gombolyaggá gyűrt biciklit és meghallottak minden nyöszörgést és kutyaugatást, hétpontos hevederzárt ajtók mögött is. A központ saját készülékei közül a helyszínelő S33-R detektoraik tértek magukhoz csak. A kis szerkezet a hajnal első sugarának feltűnése óta hibátlanul tette a dolgát és listázta a közelükben mérhető állapotok paramétereit.
Nem szóltak egymáshoz és egy idő után lekapcsolták a hangot a S33-on is. A központban nagy volt a nyüzsgés. Nem voltak annyian, mint amennyien egy kinevezésnapi banketten szoktak, de többen voltak, mint azt Robi remélte. Rangidős tiszt révén ő tehetett fel inkább kérdéseket, és nem nagyon volt aki meg merte volna állítani a lift felé menet. Enikő szorosan a nyomában sietett. A lifthez már egyszerre léptek. A központ saját generátorai lehetővé tették, hogy egy hétig is zavartalan legyen az áramellátás, a lift azonban nem működött.
-Á Robikám. Örülök, hogy itt vagytok. - hallotta meg a háta mögül Jeles Ábel professzor hangját. Nyomott még kettőt a lift pirosan világító hívógombján aztán a professzor felé fordult.
-Én is örülök, hogy látom.
a professzor szürke öltönyben volt, fakó arcbőrével és őszes hajával egybefüggően szürkének látszott. Ötvenes lehetett, bár most mintha fiatalabbnak látszott volna.
-Menjünk akkor inkább a tűzlépcsőn? - kérdezte kellemes hangon, mintha éppen éttermet választanának ebédidőben.
-Menjünk inkább a 4-es tárgyalóba. - és intett is, mint egy jó házigazda a lépcső felé. Robi Enikőre pillantott. a nő nem indult, hanem hátrébb húzódva engedett nekik utat a lépcső felé. A professzor átnézett rajta. Robi belenyugodva, hogy most felkészületlenül, lesokkolva kell egy vezetőségi ülésen helyt állnia indult felfelé a lépcsőn. A fordulóban lopva visszanézett az előcsarnokra, ahol a tömegbe veszett Enikő magabiztos járású távolodó alakja. A recepcióban nem ültek csinos fiatal nők, és a lépcső két oldalán sem álltak tökéletes katonák. Csak a forgóajtó mellett állt kívül és belül is két-két fegyveres MARK-tiszt. Az aula tiszta világosságában vagy ötvenen beszélgettek folyamatosan változó összetételű csoportokban. Idegességnek nem volt jele, de a feszültség zavaróan érződött rajtuk.
A tárgyalóból kilépve, majd egy órányi eligazítással a háta mögött minden volt, csak elszánt nem. A kollégái kiváló szakemberek voltak ugyan, de Robi tisztán látta, hogy vakon kapálódznak a megváltozott helyzetben, vagy bizonyítékok híján saját előítéleteiket kényszerítik rá az alakulataikra. nem tetszett neki sem a problémakezelési terv, se a kevés tény alapján hozott következtetések láncolata. Próbált érvelni a természeti katasztrófa mint lehetséges magyarázat mellett, de mivel a mérőállomások nem működtek, nem volt mire támaszkodjon.
Enikő a központ első emeleti étkezőjében várta. A büfében még volt pár üdítő és kávét is sikerült főznie Juditkának valahogy. Robi végtelenül hálás volt a kis pohárnyi méregerős feketéért. Enikő nem tűnt idegesnek. Műveleti tiszt volt, egyike a legjobbaknak. Minden hibája a nem megfelelő döntéshozatali struktúráiban rejlett. De nem volt ezen mit csodálkozni. Enikő tanítónőnek készült Szarvason, amikor bekerült egy főiskolásokat célzó AF kísérletsorozatba. Kiváló minősítést kapott, de a személyiségének komoly változáson kellett átmennie, hogy illeszkedni tudjon a szervezetbe. A laborgyakorlatokon látta először. A tesztjei közepesek voltak egészen addig, míg el nem vitte ebédelni. Onnantól a lány olyan erősen motivált lett, hogy messze felülmúlta a társait. Ki is küldték képzésekre az USA-ba és az oroszokhoz is.
Enikő keresztbe tett lábakkal ült, nyugodtan hátra dőlve a retro műanyag székeken. Mögötte a város ködös körvonalai adtak elszomorító képet.
-A tartalékosokat elfelejtjük. Az első generációs zsoldosokat vesszük igénybe és a saját kondicionált újoncainkat fogjuk megtenni föléjük tiszteknek. A te feladatod a csapatbeosztásban segíteni Zsombornak és Katinak. - lassan kortyolt a kávéból. - Rácspontozni fognak, szűrnek és kiemelnek mindenkit akinek a proquin értéke nagyobb mint 25. - Egy pillanatra Enikő szemébe nézett aztán újra a kávéba kortyolt. - Van kérdésed?
-Mekkora területen?
-Szem déli sarka, Citadella, Öböl és a parkív határolta területen.
-Akkor a városliget sem?
-Nincs elég emberünk. A belső kerülteket tisztítjuk meg.
Enikő megnedvesítette az ajkát, amitől Robinak mindig elterelődött a figyelme a témáról.
-Járvány? - nézett fel rá a nő.
-Nem... - nyelt Robi. - Terror támadás.
Enikő pislogott két gyorsat és előrehajolt, mintha nem értené jól a szavakat.
-Szerintük. - fűzte hozzá Robi halkan.
-Szerintem meg járvány.
-Szerintem nem vagy vezérkari tag. - hörpintette fel a kávéja maradékát Robi. - Mindegy, hogy mit gondolunk. Ez a parancs.
-Összeszedjük őket, és hova vigyük?
-A Visegrádiba a férfiakat, a Lipótra a nőket. Gyűjtőnek használhatjuk a fogházakat, de nem ajánlott.
Enikő megrázta a fejét és hátradőlt.
-Mi a teória?
-Nem beszélhetek róla.
-Értem. - Enikő felállt és megigazította a szoknyáját. Akkor megkeresem Katáékat. A taktikaiban lesznek, gondolom.
Robi elnézte a nyugodt arcot, a higgadt mozdulatokat. szerette Enikőt és nagyra becsülte a színészi adottságait.
-Akkor négykor itt várlak. Szerzek valami ételt addigra. Dolgozzatok precízen de amilyen gyorsan csak lehet. Én a laborban leszek, ha kérdésetek van. De gyanítom, hogy nem lesz.
Enikő megvillantott egy magabiztos mosolyt és elsietett.
A laborban szinte semmi nem működött. Az épületben volt ugyan világítás és még meleg víz is, de az alap laborfelszerelésen kívül semmi nem működött. Robi egyre idegesebb lett. A behozott mintákat csak részlegesen tudta megvizsgálni, és ezeket a vizsgálatokat is jórészt a kis kézi detektor segítségével. Estére a kardjától megfosztott szamurájnak érezte magát. Kata és Enikő a lehetőségekhez képest ismét kiváló munkát végeztek. Meg volt minden esély rá, hogy másnap reggelre az egész belvárost megtisztítsák a megemelkedett proquin szintű egyedektől. Robi mégsem volt elégedett. Valahogy sántított az egész teória.
Éjjel Enikő úgy bújt hozzá mint egy kisgyerek. A redőnyöket lehúzták és kémiai fáklyákat és a pisztolyt is dugtak a párnájuk alá, mégsem érezték magukat biztonságban. Enikő valamikor az éjjel felkelt és végiglopakodott a lakáson. Végül visszamászott Robi mellé egy pár mécsessel és ez egyiket meggyújtotta. Miután gondosan elhelyezte az apró fényforrást az éjjeliszekrényen és szorosan a férfihoz lault. Bőre hideg volt és nedves, szíve hevesen vert.
-Nyugodj meg. - suttogta a nőnek. - Ha mi nem nem tudjuk megvédeni magunkat a mi képességeinkkel, akkor a városban senki sem tudja.
-Köszi. - fújt a nő halkan.
-Nem hiszek a terrorista elméletben.
-Hülyeség is.
-Olyanok mint valami náci gyülekezet. Pedig a proquin szint emelkedése megállítható ha időben elcsípik. akinek pedig a határérték fölé emelkedett még mindig van módja ellenállni a szervezetét uraló vegyületek pszichikai hívásának. Nem egy példát láttunk erre. Mégis... - magához húzta a nőt. - ha megőrülnek a proquintól ártalmatlanná kell tennünk őket. Ha máshogy nem megy, a társadalom érdekében likvidálni kell őket.
-De ezt most nem ők csinálják. Nem nőhet ki a fűből egyik napról a másikra egy ilyen erejű szervezett támadás. A fertőzötteket ki kellett volna mutatnia az érzékelőknek. A szíkereknek meg kellett volna látnia a térfigyelőkkel, a mobil ellenőrző állomásokon kiemelhették volna őket, ahogy a reptereken vagy metrómegállókban is. Több száz pont van a városban ahol nem kerülhetik el a mérést és kiemelést. - felült. - Egyszerűen nem hiszem el.
-Korodi szerint védett laborokat építettek páran közülük és azon dolgoznak, hogy befertőzik az egész várost. Hiszen ha mindenki elkapja, akkor nincs miért levadászni a gócokat. - kínosan elnevette magát. - Korodi egy paranoid militáns barom, tudom, de ez nem feltétlenül hülyeség. - Finoman megsimogatta a nő hátát. - Mégis úgy érzem, hogy nem igaz. Nem lehet igaz. Mi nem tudjuk emelni a proquin szintet csak bizonyos szinten tartani. Nehezen hiszem, hogy egy fertőzöttnek, aki folytonos hallucinációkkal, akár spontán égéssel vagy paranoid rohamokkal küzd, van ideje és ereje és koncentrált figyelme ilyesmivel foglalkozni. És ha van is, a megfelelő laborja, felszerelése biztosan nincs.
Enikő kimászott az ágyból és egy aktával tért vissza. A mécses fényében nehezen olvasható apróbetűs szöveget tolt Robi orra elé.
-Elhoztam az utolsó mérési eredményeket és és a Korodi csapatából bejött kézi mérős eredményeket. ha van laborjuk az mobil. De van pár erősen fertőzött terület ahol ugyan ember nem tartózkodott, de valahogy a levegőben megmaradt a magas proquin sugárzás.
Robi elvette a papírt és átfutotta. Szemüveg nélkül elég rosszul látta, de az ismerős címek felismerése nem okozott gondot.
-Ugyan azok a helyek.
-Igen. Korodi emberei közül volt egy laboros aki szerint a légkondiban is megülhetnek részecskék, mint valami vírus. Lehet hogy ilyen fertőzött helyeket mutatnak a detektoraink, de lehet hogy valami árnyékolt területek ezek.
-Korodi pár hónapja kiment ezeknek legalább a felére.
-Igen.
-És nem talált semmit, megemelkedett szinten kívül.
-Igen.
-Akkor ez minek?
-Legyen honnan elindulnunk. nem hiszem, hogy jóra vezet az emberek tömeges összegyűjtése. olyan mint a háborúban...
-Az más volt.
-Akkor is fertőzés volt.
Robi gyomra összeszűkült. Enikő rátapintott a lényegre. A második világháború etnikai tisztogatásai mögött nem csupán egy kiváló szónok, hanem egy komoly fertőzés is állt. Olyan mérvű tudatmódosulást okozott hogy akár a teljes emberiség pusztulásával is járhatott volna. Akkor néhány proquin fertőzöttet kondicionáltak drasztikus eszközökkel, hogy gyengítsék a vírust saját életenergiáikkal. Mint egy ellenfertőzést hozva létre. Valójában se Robi, se a közép-európai vezérkar tagjai sem tudták meg soha hogy lett vége. Az utolsó hetekben nagyon sok apró ám végül az eredmény tekintetében nagyon is fontos dolog történt, melyek együtt vezettek a vírus kimutálódásához és pusztulásához. Robi beleborzongott a lehetőségbe, hogy most úgy viselkedjenek ők, akik egész életüket az emberiség felemelésére tették fel, mint valami náci tisztogató ezred. Nézte a nőt a mécsesfényben és értette mitől fél. Enikő a sarokba szorított ember könyörtelenségétől félt. A fertőzöttektől, akiken nem tudnak segíteni gyógyszerekkel, akiket elkapnak a rohamok és együtt, össze és bezárva, teszteletlen és tökéletesen nem kontrollálható térben egymást hergelve pusztuljanak és pusztítsanak.
-A lipótiban a kondiciónáló kapszulákat mind kiürítik. Reggel megkezdik a legalacsonyabb potenciálok kezelését...
-És a férfiak? Miért a Visegrádiba?
-Korodi amint megjött az első MARK tisztet megkaptuk szétszereltette.
Enikő felszisszent.
-Még nem készültek el minden adattal, de annyit biztosan állít, hogy kondicionálni tudja a PQ 40 alattiakat.
-MARK-okat akar csinálni hétköznapi emberekből, Pékből meg telefonügynökből? - Enikő fintorgott.
-Nem egészen Markokat, de valamim olyasmit... - Robi most először érezte, hogy valami félresiklott.
-Csak én érzem úgy, hogy valami nem kerek? - Enikő lemászott az ágyról és felhúzta a redőnyt. - Emlékszel a Rutkai Lacira?
-Nem...
-Az ELTE-n kezdett nekünk dolgozni. Sokat segített amíg itthon volt, rendszerelméletek gyakorlati alkalmazásában. Ökológus és szociológus is. Katona családból származik, Marótival járt teniszezni, alacsony gyors mozgású szemüveges fickó. Volt a karján egy tetovált nap, vagy mi.
-Ja tudom. Ezer éve nem láttam. Mi van vele?
-Indiában volt. Úgy két hete jött haza.
-Enikő. - Robi elkapta a sietve öltözködő nő kezét. Nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy Enikőnek viszonya volt azzal a fura kis fazonnal. Akkoriban azzal nyugtatta magát, hogy a srác majdnem egy fejjel alacsonyabb Enikőnél, és egyértelműen sokkal rosszabb választás volt Robinál. De ezzel együtt Enikő kedvelte ezt a Lacit. - Mit tervezel?
-Lacinak volt egy elmélete, hogy ha több fertőzött egyed együtt ugyanazt akarja, akkor a hallucinációik visszahatnak az univerzumra.
-Be volt tépve, mi?
Enikő félig felhúzott nadrágban megtorpant.
-Nem, de bebizonyította nekem. csak akkor nem akartam elfogadni.
-Miről beszélsz?
-Elvitt egy koncertre és a detektorral bebizonyította, hogy az énekes felturbózza magában a PQ-t, majd magát mint vírusgazdát rászabadította a tömegre, akik pár perc alatt megfertőződtek. Valami valóban megváltozott akkor. A detektorom kisült, akkor először és utoljára, de éreztem ahogy engem is próbál megfertőzni. Bevettem a kapszulát, hogy védett legyek és felszólítottam Lacit is, hogy tegyen így. - úgy ahogy volt, térdig húzott nadrágban lerogyott az ágyra. - Ő mosolyogva vette be, de látszott a szemén, hogy csak miattam csinálja. Azt mondta el fog múlni magától, de előtte még történik valami. Akkor még voltak parabolás vetítőink. Félrehúzott és bekapcsolta. - Enikő elhallgatott. A kezét nézte aztán felállt és felhúzta a nadrágját.
-Mi volt? Mit mutatott a parabola?
-Nagyjából ezren lehettek a nézők. Ugráltak énekeltek, ahogy egy normális koncerten. A parabolán majdnem háromezer pont volt. Betöltötte az egész monitort. a kijelzőn háromezer feletti szám villogott és nőtt. - visszaült az ágy szélére és szétszerelte majd összerakta a pisztolyát.
-Mivel magyarázta?
-Nem magyarázta. Annyit mondott csak, hogy nem látjuk a teljes képet. Higgyem el, hogy közel sem látjuk a teljes képet.
-És mi lett aztán? - Robi már a nő előtt állt, meztelenül és megcsalva.
-Kimenekültem a parkolóba. Ott hívtam egy ügyeletest és megvártam a koncert végét. A detektort a kapura irányítottam, de csak hétköznapi emberek jöttek ki, kb. ezren, 0,5-15 körüli PQ értékkel.
-Mikor volt ez?
-Akkoriban.
-Lefeküdtetek? - Robi maga is meglepődött a kérdésén. Addig azt gondolta nem féltékeny típus. Enikő kidolgozott teste és jellegtelen arca tökéletes volt az ágyban, ahogy hierarchia tisztelete és lojalitása kényelmessé tette a vele való viszonyt.
A nő felnézett rá és nem válaszolt. Eltette a pisztolyt és az előszoba felé indult ellépve Robi mellett. A férfi elkapta a karját és maga felé fordította.
-Miért?
-Nem tudom. - Enikő száraz hangja szíven ütötte Robit. - Kellett.
-És most hozzá mész?
-Igen. - guggolva kötötte be a bakancsát. Felállt és levette a kalaptartóról a bukósisakot. Semmi nőies nem volt benne, az oldalzsebes nadrágban, a vászondzsekiben. A hátán és a mellzseben a négyzet, benne a pont csak a bennfenteseknek volt beszédes. - Öltözz fel. Ha minden jól megy két órán belül lesznek válaszaim. - köszönés nélkül lépett ki az ajtón.
Nem volt nála semmi, csak az övtáska, benne az igazolványaival, a bukó és a pisztoly. Laci Budán lakott. Az Attila úton, abban a házban aminek a tetején két nőalak, két hatalmas szobor ült. annak idején oda vitte fel őt Laci, hogy nyugodtan megbeszélhessék a nyomozásuk eredményeit. Odafent mindig fújt a szél. A tágas lapos tetőn csak ők voltak és a két szobor.
A hídon simán átment, a rendőrigazolványa elég is volt hozzá. A Mammut előtt volt egy kisebb csődület ugyan, de ki tudta kerülni őket. A Vérmezőn kordont építettek hajléktalanok és kikiáltották a köztársaságukat. Enikő értette a választást. A Vérmezőn sok teherautónyi lőszer van elásva, lesz mivel sarcolni az embereket, és egy hatalmas víztározó is akad. önálló kis sziget tud lenni, ha szereznek pár tyúkot meg nyulat. Enikő mosolyogva lépett be a márványborítású házba. Megrohanták az emlékek.
A negyedikre szinte lopakodva ment fel. Laci ajtaja előtt megállt és fülelt mielőtt bekopogott volna. Bentről beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. halk, nyugodt beszélgetésé. Szavakat nem tudott kivenni, hát a zsebébe nyúlt a detektorért és szövegértelmező módra állította.
-...nincs. Vizük élelmük van elég persze, és legnagyobb előnyük, hogy eleve erre készültek.
-És a Mások? - hallotta Laci hangját
-Láttam párat. - sóhajtott a másik - Fáklyákkal barátkoznak - kis szünet után folytatta - Fáklyákkal és a testvéreikkel egyaránt.
-Nahát. Meglepő. És ti?
-A népem nem kíván belefolyni ebbe. Gyógyítjuk a sebeket, és amíg ilyen jók a lehetőségek szaporodunk.
-A korcsot választották királyuknak, ahogy megjövendölte a Selyemgombolyító.
-Nagyon kevesen maradtak. Reményeink szerint az a kevés is máshol telepedik le. Olyan ez a város már, mint valami pályaudvar, vonatok nélkül.
Csend lett. A detektor halványan derengett. A lakásból egy pisszenés sem szűrődött ki. Aztán kinyílt a kapu odalent és megszólalt Laci a szobában.
-Mi az?
-A tieitek tevékenységére is felfigyeltek a többiek. - köhhentett. - Még nem kaptak észbe a fáklyák, de ha észbe kapnak - csend - jobb lenne ha nem esnétek egymásnak ti is.
-Mint kik?
-Mint a testvérek.
-Miattuk lett a sötét, mi? Gondoltam...
-Nem. Ők is éppen úgy elszenvedték csupán mint mi. A sötét miattatok van, ember. Csakis miattatok.
A kapu finoman kattant lent és egy árny fürgén kezdett felkapaszkodni az emeletekre. A lépcső helyett mint valami ügyes majom a korláton közeledett. Enikő zsebre vágta a detektort és kilesett a lépcsőkorláton. A felfele iramodó árny megdermedt, aztán elrúgta magát.
A lakásból matatás hallatszott. Az ajtó kinyílt éppen akkor mikor Enikő előhúzta a pisztolyt és a hátát az ajtónak vetette.
Lelőtte miközben hanyatt beesett Laci előszobájába. A sötét puha test, mint valami rezgő kocsonya ott csepegett a korlátról a földszinten álló babakocsikra.
-Mi a fasz ez? - nyögte Enikő.
-Ó. Mivel lőtted le? - kérdezte nyugodt hangon Laci és esetlenül felsegítette Enikőt.
-Mi volt ez? - fordult felé a nő harciasan.
-Mivel lősz? - vette ki a kezéből egyetlen gyors mozdulattal a pisztolyt Laci. Kivette a tölténytárat és elégedetten hümmentett. Enikő lába földbe gyökerezett, ahogy Laci mellett elnézve meglátta a másikat, akivel addig a férfi beszélgetett beszélt.
A fickó magasabb volt náluk, és szőrösebb is sokkal. Inget és nadrágot viselt és éppen megropogtatta a kezét. A szeme, az arca egy állaté. Pofájából hófehéren villantak elő a fogak. Orrcimpái megtágulva szimatoltak. aztán ellépve mellettük a tetemhez lépett. Közel hajolt és elfintorodott.
-Szerintem ez nem hozzád jött, hanem a feleségedhez. - Hátravicsorgott, amit valószínűleg mosolynak szánt aztán elindult lefelé a lépcsőn.
-Kösz! - kurjantott neki Laci és becsukta az ajtót. Visszaadta a döbbent Enikő kezébe a pisztolyt és külön a tárat.
-Jó cucc. majd igénylek én is.
-Ez a fickó... ez egy farkasember?
-Ennyi évvel a hátad mögött a Hivatal szolgálatában nem kéne, hogy fennakadj ilyesmin.
-Ez az ... ez a lény jelentett neked.
-Hát azért azt nem. - Laci kisfiúsan félrenézett és elindult vissza a szobába. - Gyere be. Kérsz valamit? - Visszafordult Enikő felé. - Örülök, igazán jó... izé. Nagyon jól nézel ki. - leült egy irodai gurulós székre a rendetlen szobában, ahol minden szabad felületen kütyük és könyvek és cd-k és adattárolók tömegei tornyosultak.
Enikő leült a kanapén a farkas helyére. Az erdő és vadszag még ott lebegett.
-Gondolom hivatalosan vagy itt. Mi a pálya? - Laci szája fülig ért. Időnként egy kis fintor segítségével tolta vissza folyton lecsúszkáló szemüvegét.
-Nem. - Enikő végignézett a szobán. - Kik a fáklyák és kik a testvérek?
Laci elkomorodott. Néha kinyitotta a száját, mintha belekezdene, aztán becsukta. Enikő várt. Laci végül felállt és a teraszajtóhoz ment. Előtte a vérmező zöldellt, távolabb a budai hegyek.
-Hogyan magyaráznád el egy kutyának az internetet?
-Köszi. - Enikő egyre dühösebb lett, de egyenlőre uralkodott magán.
-Próbáltam neked megmutatni, de hallani sem akartál róla. Most meg ideesel. Se puszi se simi, csak a szigorú kérdések egy kihallgatott beszélgetés alapján. Mit képzelsz?
Enikőnek tátva maradt a szája.
-Nem félsz? Olyan magas a proquin szinted, hogy bármikor bevitethetlek. Vagy akár most azonnal lelőhetlek. Barom! - felpattant és tett egy lépést a férfi felé. Laci széttárta a kezeit. Nem félt.
-Oké.
Hosszan álltak egymást méregetve. Aztán Laci bólintott, mintha valami hosszas érvelés végén hozna döntést.
-Oké. vannak olyanok mint te, akik tehetségesek.... mondjuk így... szóval akikben elég erős az akarat és kellő kreativitással párosul, de nem mernek elszakadni a kötött pályáktól. és vannak azok, akik tudják, hogy nem a mobil telefon telefonál, hanem a tulajdon agyuk teremt kapcsolatot a másik emberével. Akik tudják, hogy az akaratukkal és a hitükkel - magukban vagy istenben vagy a telefon stabil működésében, ez mindegy, de hogy az akaratukkal és a hitükkel befolyásolják, alakítják a világot. - Visszaült a székbe. - Ők a fáklyák.
- nem ismerek ilyeneket.
-Persze, hogy nem. Mivel gondosan levadásszátok őket, mielőtt azok megtanulnák használni, fejleszteni a képességeiket.
-a fertőzés?
-Aha. - Laci nyugisan bólogatott. - Az a szerencséjük, hogy a ti kis cuccaitok skálásan vannak kialakítva. Ha az alany prequin értéke magasabb mint 100, a kis detektorod ki sem mutatja.
Enikő nyelt egyet.
-Aha. A ti csapatotokban eddig a politikai hatalom és pénz és eszközarzenál játszott, és vadászgatta a többieket, akik kicsit jobb - hm - teszteredményeket tudtak volna összedobni mint ti. Most azonban nincs már meg a forrásaitok zöme, csak pár okos kis gép, és így kell felvennetek a harcot a nálatok sokkal nagyobb potenciállal. Ugye?
-Ez egy fertőzés, egy kémia szennyeződésen alapuló mutáció...
-Most mutáció vagy fertőzés.
-...Nem egy titkos társaság.
-Nem. - Laci egy detektort nyújtott Enikőnek, amit az asztal egyik kupaca alól húzott ki. - Nem érdemes vadásznotok őket. Ma már többen vannak, és ha rájönnek, hogy erősebbek nagyon csúnyán felaprítanak mindent ami kicsit is emlékeztet hivatalra vagy egyenruhás rendfenntartókra.
Enikő sóhajtott.
-Szóval mégis terroristák.
-Nem, nem azok. Olyanok, mint te meg én. Emberek akik valamivel többet vagy mást látnak a világból.
-Persze persze. - hessegette el.
-Mindig ezt csinálod. amint kiderül, hogy egy vagy a tömegből, máris törli az agyad, igaz? - fújt egyet.
-Mit lőttem le az ajtód előtt?
-Egy túlföldit. lesz még belőle bajom, ne félj.
-Mi az a túlföldi?
-Hát... olyan démon féle. Félelemmel táplálkozik.
-Aha. És néha a Hókirálynő is beugrik ebédre.
-Aha - felállt és végigmérte a nőt. - A'szem rád fér egy tandoori csirke.
Enikő válaszra sem méltatta. Forgatta a kis detektort. azonnal észrevette, hogy a beosztását valaki kitörölte. Ez a detektor nem mutatta grafikusan a PQ szintet, csak számszakilag írta ki. Neki magának a szokott, gyógyszerekkel beállított 25-ös értéken állt. Lacié majdnem 50 volt. Enikő remegő kézzel fordította körbe a detektort a szobában. A hálóból a kis gép egy Laciéhoz hasonló erősen fertőzött ember jelenlétét mutatta. Enikő lassan felállt és kiment a férfihoz a konyhába.
-Megnősültél?
-Bizonyos értelemben igen. De eléggé felzaklat a jelenléted még ahhoz, hogy behazudjak neked egy nem-et. - Vigyorogva rendezgette a tepsiben az ételt. - 20 perc alatt átmelegszik. - nézett fel a nőre. - Addig mesélj, mi van veled mostanában?
Robi kiült a teraszra kezében az üzenettel. Alig pár perce ment el a futár aki hozta. Másfél órája volt Enikőnek hazaérni. a rendkívüli ülést nem lehetett infrastruktúra nélkül azonnal összehívni, így volt még egy kis idejük. Robi újra és újra elolvasta a levelet és kezdett benne megsűrűsödni a félelem. Mikor végre Enikő megérkezett csapzottan volt és karikás szemmel Robi már döntött.
-Nah? Van info? -kérdezte a nőt
-Van. - lerogyott az ebédlőben. - Nem miattuk van.
-Ó hát rögtön gondoltam, hogy legkedvesebb hippi barátod szerint ez valami légköri jelenség.
-Adott egy címet. A cím rajta van Korodi listáján is. Beszélni fogunk velük. Róbert, hallasz. Elmegyünk és beszélünk ezzel a túlparti testvériséggel vagy mivel. Szerintem azok segítik a fertőzötteket. Laci szerint erősebbek nálunk. nem kéne ujjat húzni velük.
Robi töltött egy kis töményet maguknak.
-Akkor most figyelj. Valakik valami nagytestű állatokkal megtámadták a lipótit. A kapszulákból elvittek 52 nőt és mindenkit, de mindenkit megöltek. A kertészt és a konyhás nénit is. Mindenkit. akik a kapszulákban voltak, csak azok maradtak életben. Nem érdekel a hippi elmélete a világ működéséről. Fel be fogom gyűjteni az összes fertőzöttet, mert belőlem nem lesz legenda, basszus. - Ököllel csapott az asztalra.
Enikő pislogott és kiitta a gyűszűnyi töményet.
-Nem lehet háború.
-Nem? - Robi felcsattant. - Hát mi ez, ha nem háború? - sziszegte a nő fülébe.
-Mi kezdtük begyűjteni őket. Mi kényszerítjük őket együttműködésre akaratuk ellenére, nem? Miféle módszerek ezek?
-Amit veszett állatnál is alkalmazhatóak. Ezek veszett emberek, Enikő, nem kollégák, nem istenáldotta tehetségek, hanem a társadalomra, az emberi fajra de megkockáztatom az egész bolygóra veszélyes elemek.
Enikő előhúzta a detektort. és bekapcsolta.
-Mi van akkor, ha ez egy válaszlépés? - Robira irányította és leolvasta a pontosan beállított 25-ös értéket. - Mi lenne akkor, ha mi nem szednénk a tablettáinkat?
Robi megdermedt.
-Megőrülnénk, mert átvenné az elménk irányítását a proquin, mint valami drog. - megérintette a nő vállát. - Enikő... Hiszen tudod.
-Mi van ha ez nem igaz?
-De hát láttuk nem egyszer, nem kétszer. a behozott fertőzöttek legtöbbször meghaltak. 30-as érték felett komoly kárt tettek magukban, 60-felett spontán égés vagy más fizikai deformációk lépnek fel.
Enikő felnézett rá. a szeme könnyes volt a szája széle remegett.
-És ha nem hozzuk be őket? nem sok olyan esetről tudunk ahol spontán égés vagy hirtelen kicsavarodott testrészek miatt halt volna meg valaki.
Robi sóhajtott.
-Nem hiszem, hogy egy ekkora világszervezet, mint a mienk egy tévedésen alapulna.
-Nem is. - Enikő felállt és úgy beszélt Robihoz egészen közelről. - Ez a szervezet a hatalomról szól, a kontrollról.
-Jaj már megint telebeszélte a fejed az a kis pöcs? - Robi fintorogva lépett hátra. magán érezte mind a negyvenkét évének a súlyát.
-Velem tartasz?
-Hova?
-A tengeren túli testvériség helyi szervezetéhez?
-Nem. - rázta meg a fejét Robi. - Be kell menjek a központba a lipóti eset miatt.
Hosszan álltak egymással szemben.
-Oké. akkor szabit veszek ki. - mondta Enikő és visszahúzta a bakancsát.
-Hol van ez a szervezet?
-Andrássy út 6. - mondta a nő, mielőtt szájoncsókolta volna Robit. Aztán sietve távozott.
előzmény
Nem az évek száma vagy a megtett kilométer számított, a kilőtt golyó vagy bevitt vagy védett ütés. Nem a bebiflázott jogszabály vagy a elsütött mosoly. Nem. Csak az ösztön számított valójában, ami vitte, hajtotta előre végig ezen a bejáratlan ösvényen. Mint a Hivatal katonája igen széleskörű képzésben részesült. Az elején egészen Nikittásan érezte magát mikor délelőtt lőtéren gyakorolhat délután már polgárjogot tanul, hogy este nyugodtan vehesse a táncórát Albai mestertől. A hivatal átívelt minden határon. nem volt semmi nemzeti íze, sem céljaikban sem eszközeiben nem tettek különbséget az ügynökök között. Képzésükkel együtt járt számos nyelv elsajátítása, így még a nemzeti sajátosságoknak sem maradt tér. Az eredményesség volt az egyetlen mérce, és kimondva vagy kimondatlanul a hűség. Nem volt nagyon gyakori, de évente egy két úgynevezett hősi halál azért előfordult, amikor az ügynöknek kamikaze módjára a veszélyes fertőzöttel együtt pusztulnia kellett.
Enikő addig a délutánig meg volt róla győződve, hogy ezek az esetek mind szélsőséges körülmények között, erős golyózáporban, harci szituációban, vagy óvatlanságból következnek be. Aznap azonban látta a gépezet másik oldalát is működni. azt az oldalt ami kiemel és eldönti, hogy a gondolatok tettekké válva veszélyesek e a közösségre, a társadalomra, sőt egyenesen a civilizációra, vagy sem.
Jan Havlavich vezette azt a nyomozást. Gyorsak voltak és hatékonyak. A lengyel komoly volt, ha munkáról volt szó, precíz alapos és kíméletlen. Ugyanakkor ha nem voltak szolgálatban nagyon szórakoztató, szinte ugyanolyan szélsőségesen életigenlő, nőhabzsoló aranyifjú.
Egy nő volt a célpontjuk. Dr. Valkó Beáta ügyvédnő. Kertes házban lakott Pécstől pár kilométerre. naponta autózott be Pécsre. Volt egy kutyája és két szeretője. az egyik folyamatosan rettegésben tartotta. Enikő szánta is ezért. Ahogy bemérték és lenyomozták Janban valami elkezdett bizseregni. A szeme máshogy mozgott, a mozdulatai feszesebbé váltak. Enikő figyelte a jeleket, de nem ismerte fel, hogy mit jelentenek. Aztán Jan hirtelen kiszállt a megfigyelőkocsiból, intett a MARK-nak, hogy fedezze a kijáratot, és lendületesen bement a nőhöz. Délután volt, kicsit borult tavaszi délután. A kutya ugatott és csóválva támaszkodott a kerítésnek. Jan mosolygott a kaput nyitó nőre, Enikő pedig olvasta a detektor közvetítette szavakat.
Mindig így dolgoztak. Mindig adtak esélyt, ha a fertőzött nem volt agresszív. A nő nyugis volt, csak a PQ szintje volt az egekben. Jan bement és elkezdett beszélni hozzá. Tulajdonképpen sületlenségeket, félbehagyott sokat sejtető mondatokat. A detektort olvasva Enikő szinte hallotta ahogy Jan magabiztosan és védelmezőn, a hangszínével játszva alakítva a hangulatot. Nagyon jó volt ebben. Aztán elhallgatott. A csendet a nő törte meg és olyan kérdéseket tett föl amit a fertőzöttek nem szoktak. Nem arról beszélt, hogy vele mi van, hogy milyen feszült és nehéz az élete. Nem beszélt a stresszről, a felelősségről a betegségről vagy a volt férjéről. Kérdezett, de kizárólag Janról. Miért ez a munkája? Miért nem akarja megtudni ki is ő valójában? Mi az ami alapján becsörtetett a házába? Jan hallgatott ahogy Enikő is. Ha ő állt volna a nővel szemben meg sem hallgatta volna a kérdéseket. Tovább beszélt volna és megpróbálta volna a pirulát beadni a nőnek, hogy aztán kissé elkábulva vihessék a laborba. A nő PQ-ja közel 40 volt. Az ilyen már robbanásveszélyes. Enikő felpattant és a valkogén napszemüvegre cserélte le a sima tescós napszemüvegét. A valkogén lencsék bevilágították számára a házat, halvány derengéssé szelídítették a falakat, és látni engedték az egész házat, belülről. Megkerülte az épületet és a teraszajtó felől nézett be. Keze a dzseki alatt a pisztolyra zárult.
Jan és az ügyvédnő a nappaliban ült egymással szemben. Jan a fotelban, a nő a kanapén. A nő körül volt valami fény, amit a valkogén lencsék úgy jelenítettek meg mint valami betonfalat. Enikő feltolta a szemüveget a homlokára és belépett az ajtón. Azok ketten ránéztek. Jan mintha elszomorodott volna. A nő csak köszönt, de cseppet sem tűnt meglepettnek.
Jan visszafordult a nő felé és gyorsan elhadart pár szót.
-Nem tudom mi vár önre, asszonyom. ha sikerül ilyen jó, kommunikatív állapotban tartanunk akkor van esély a pszichéje megmentésére. ha elkezd félni vagy agresszívvé válni, úgy semmi lehetőségünk nem marad a megmentésére. ért engem?
A nő biccentett.
-Kérem. - állt fel Jan és a kezét nyújtotta a nőnek. aki azonban meg sem moccant.
-Kérem foglaljon helyet ön is. - nézett inkább Enikőre, aki előhúzta a pisztolyát és a nőre fogta.
-Kifutunk az időből. - szólt Enikő Janhoz lengyelül. - Folytassa kérem.
Jan visszaült, amitől Enikő egyre idegesebb lett.
-Sajnos ön elkapta ezt a fertőzést, és nekünk kötelességünk önt megfelelően ellátni.
-Milyen fertőzést?
Nem lett volna szabad elmondani neki. A fertőzés tudatától mindig pánikba esnek. Ha sikerül őket valamilyen ürüggyel beültetni a kocsiba, onnan már tiszta sor minden. Többnyire valamilyen tanúskodáshoz szokták őket behívni, olyan helyzetekre hivatkozva a megelőző napjukból, amiben biztosan nem érzik magukat sarokba szorítva. Ehhez képest amit most Jan csinált a dilettantizmus csúcsa.
A hierarchiatisztelet volt az egyik legmélyebbre beégetett tudás, amit el kellett sajátítson. Most már sokkal inkább Jant figyelte mint a nőt. A MARK a ház előtt állt készenlétben.
-Proquin nevű vegyület felbukkanásával járó valószínűleg környezeti szennyeződés kiváltotta működési zavar, ami elsősorban pszichés zavarokban, majd testi tünetekben jelentkezik. Tapasztalt hallucinációkat az elmúlt napokban. - Jan hangja nyugodt volt és meggyőző. A nő arca nem árult el érzelmeket.
-És ön?
Jan kinyitotta majd becsukta a száját.
-Én nem. Én nem szenvedek ettől a fertőzéstől, aszonyom. - válaszolt nyugodtan.
-Hazudik. Ön is éppen olyan állapotban van, mint én, vagy ő. - bökött Enikő felé a fejével a nő. - Csak éppen önöket ezért fizetik, míg engem bedugnak valami intézetbe, mint Jánost, igaz?
Jánost? Enikő igyekezett minden információt visszanyerni az emlékezetéből amit a nővel kapcsolatban tudott.
-Vízler János?
-Ott voltam végig. Végignéztem ahogy megváltozik és végignéztem ahogy önök elviszik. A test amit kiadtak mint az ő holtteste még csak egy kórteremben sem volt soha Jánossal.
Enikőnek eszébe jutott Vízler János. Egy volt a pécsi esetek közül. Semmi különös. megpróbálták kondicionálni de a pszichés zavar miatt nagyon hevesen ellenállt. Öngyulladással halt meg.
-Utána nézek, ha gondolja. Bizonyára valami tévedés történt.
A nő szája megfeszült.
-Azóta várom önöket. Akkoriban sokat beszélgettünk erről Jánossal. A lassan testet öltő változásról. Az új gondolatokról, a megváltozó viszonyáról a világgal. Pontosan ismerem a -hogy is mondják? A tüneteket. csakhogy ezek nem tünetek, vagy ha azok is, ez nem egy betegség. Hanem egy fejlődés.
Jan olyan mozdulatlan volt, hogy Enikő egy pillanatra megijedt, hogy valami baja van.
-Belülről minden beteg így éli meg.
Enikő megkeményítette magát. nagyon nagy kihívás bomlott elméjű emberekkel komolyan beszélgetni. Főleg ha a kivégzésők előtt állnak és olyan tiszta a tekintetük, mint ennek a nőnek.
-Ön hogy látja?
-Én nem vagyok fertőzött.
-Dehogy nem.
Enikő óvatosan rápillantott a detektorra. Jan PQ szintje lassan emelkedett. Már 32-esen állt a kijelző.
-Immunis vagyok. - mondta Jan szelíden.
-Nem. Ön kap valamit amitől az agyába hiába vetíti fel a szíve isten szólamait.
Enikő most először érezte valóban őrületnek a nőt.
-Igen. Hiába.
-Kérem jöjjön velünk, hölgyem - Enikő hangja egy szenvtelen rendőré volt. Büszke volt a hidegvérére. Jan és a nő tovább ült egymással szemben.
-Ön tudja mi történt Jánossal és azt is tudja mi fog történni velem, ugye?
-Igen.
-Jan? - Enikő hirtelen Janra fogta a fegyvert.
-Ön hogy kezdte, uram? Ön miket tapasztalt? Gyorsabb volt mint a többiek? Könnyen tanult? Kiváló nyelvérzéke volt? Vagy ráérzett a mások mozgatórugóira? Gondolatait találta ki esetleg a tanárainak?
-Jó nyelvérzékem van, igyen, és kiváló térérzékelésem is. Értek a pszichológiához és ösztönösen megtalálok tárgyakat, személyeket.
Enikő kiszúrta, hogy Jan keze alig észrevehetően remeg.
-János elkezdte érezni a rezgéseket. Az áramot a falban, a számítógépeket és a mobilokat maga körül. Végül az akaratával képes volt le és felkapcsolni a villanyt. - A hangja megremegett. - Ha ez nem lett volna annyira kiugróan más képesség mint a nyelvérzék akkor ő is a soraikba került volna a temető helyett?
Enikő visszafordította a pisztolyt a nőre.
-Ha az elején elcsípjük és hajlandó feladni a korábbi életét valószínűleg igen. De valójában nem tudok senkit akit ne huszonöt éves kora előtt szerveztek volna be. Utána már nagyon rugalmatlan az emberi elme.
-Rugalmatlan? Az utóbbi időben én bármit megjegyzek. nem felejtek egyáltalán. de ez a legkevesebb, ettől még akár be is állhatnék önökhöz. de én érzem magam körül a világot aprólékosabban és precízebben mint bárki más. Fel tudja ezt fogni? Tudom, hogy önnek mennyi a súlya grammban, vagy hogy mennyire összeszorult a gyomra a félelemtől. Látom a beültetett plusz szerveit, az érzékelését segítő implantátumokat is. Tudom, hogy van egy alak önökkel aki a kocsibehajtómon ácsorog és alig 20%-ban emberi lény. Azt is tudom, hogy a kolléganője gondolkodás nélkül lelő ha egy rosszat szólok.
-Ön beteg, azért érez így. Ahogy a drogok tudattágító hatása is okozhat ilyen élmény, asszonyom. - Jan hangja reszketeg volt.
-Mi a különbség köztünk? Ön és köztem és a kis hölgy között?
-Semmi. - válaszolt Jan.
Enikő lőtt. Gondolkodás nélkül, azonnal, egyidőben Jan szavaival.
Nem gondolta, hogy Jannak ebből baja lehet, így aztán pontosan leadta a jelentését. Estére Jant már nem találta a hotelban, pár nap múlva behívták Jan ellen tanúskodni. Hetekkel később tudta meg hogy amikor ő tanúskodott, akkor Jan már nem élt. Akkoriban sokat volt Rutkai Lacival. Akkoriban Laci még sokkal kötöttebb fickó volt. Kicsi energiabomba. az agya folyamatosan járt valamin és képes volt ugyanazt egy tucat oldalról megközelíteni. Rutkai Laci lopta el a jegyzőkönyvet a videofileokkal neki. Jant az egyik jellegzetes módon halt meg, többórányi kísérletezés után, ahogy az a fertőzöttekkel lenni szokott. Közel százas pq szinttel, egyszerre ezer darabra esett szét a műtőasztalon.
Jan esete után hosszan annyira félt beszélni a fertőzöttekkel, hogy inkább MARK-okat küldött be, és minden esetben lelövette őket. Egy idő után a félelem alábbhagyott és a rendszeres képzések is magabiztosabbá tették. de azt a nőt és Jant sehogy sem tudta elfelejteni. Akárhányszor játszotta újra fejben, mindig arra jutott, hogy azért lőtte le a nőt olyan hirtelen, mert félt, hogy őt is meggyőzi. Jan nem lőtt volna. Enikő el sem tudta képzelni mit tervezett Jan a kényelmes fotelben szobor mereven, zakatoló aggyal, de nem lőtte volna le, ebben az egyben biztos volt.
identitástudat
Enikő visszament a központba. A vakító üvegépületben volt rajtuk kívül egy bank és egy szoftverfejlesztő cég is. Most sem volt üres a hall és most sem működtek a liftek. Felmászott az irodájába és őszintén meglepődött a papírtengeren ami az asztalán tornyosult. Leült és módszeresen elolvasta mindet. Ez nagyjából két és fél órát vett igénybe. Ennyi kellett hogy összeszedje magát. Mikor végre újra rend volt kívül, elővette a nyomtatóból egy lapot és egy rég nem használt tollat és felvázolta szép táblázatba hogy mit is tud és mit is akar. A sorok és oszlopok ezúttal is működtek, a relációk és logikai utak, sémák és érvelések ezúttal sem hagyták cserben. a papíron ott volt egy egyszerű kétismeretlenes egyenlet. Felnézett a rebegő neonra és letette a tollat. A kis detektor még mindig a zsebében lapult. Lassan húzta elő és először csak maga elé tette a papírra. Aztán bekapcsolta és maga felé fordította, hallgatta a neont ahogy pattog és csak nagy sokára nézte meg a kijelzőn a saját fertőzöttségi fokát.
20
Elsírta magát a megkönnyebbüléstől.
Beletelt egy újabb órába mire összeszedte a bátorságát. Akkor kiment a mosdóba és megmosta az arcát, megigazította a sminkjét majd lement a recepcióra. A terv teljes és tökéletes volt. A recepción fontoskodó fiatal tisztnek kissé zavartnak mutatta magát és azt kezdte magyarázni, hogy valaki feltúrta a holmijait, és szeretné megnézni a biztonsági kamera felvételeit. Majd miután ezt a biztonsági őr megtagadta ő komolyra váltott és Robi nevét sűrűn bevetve kiszadta a fickóból az igazságot. Megnézhetné a felvételeket ha lennének. Sajnos az irodák a hármas zónába tartoznak, és ott mindent ami nem a munka feltélen eszköze kikapcsoltak, így a kamerákat is. Ő felháborodottan sziszegett egy sort majd visszamászott a nyolcadikra, a felső vezetés irodáihoz.
Nem ment be azonnal. Csak állt kezében a detektorral és végigvette a terve részleteit újra.. Aztán mély levegőt vett és benyitott a céglogós tejüveg ajtón és egyenesen a statisztikus Halas Csaba irodájához ment. Az iroda rendezett volt és poros. Halas biztosan nem tette be ide a lábát egy hete. Az ő asztalán is volt pár jelentés, és a grafit szürke padlószőnyegen a jó megfigyelő láthatta is a lábnyomokat a lassan gyűlő belvárosi porban. Átlapozta a felgyűlt jelentéseket. Teljesebbé vált a kép, és benne ezzel sűrűsödött az aggodalom és a harag. Nem ült le Halas székébe, csak a kis usb hosszabbítót illesztette a detektorba majd Halas beépített gépébe. Remélte, hogy a személyes gépeik és a detektorok operációs rendszerének hasonlatosságai nem csak alakiak, hanem funkcionálisak is. Talán életet lehelhet bele, mint egy lemezről bútoló sima asztali gépbe a bútlemez.
Nem történt semmi.
Mély levegőt vett és a kis masina menüjét pörgette át újra. Vállat vont, mint akinek nincs mit vesztenie és bekapcsolta Halas gépét. A detektor kijelzője kialudt, Halas gépe pedig megelevenedett. A monitoron megjelenő látvány nem az volt, amire Enikő számított, de az alap funkciókat el tudta érni. Megkereste a megfelelő file-okat és gondolkodás nélkül lementette őket a detektor parányi memóriájába. Majd miután ezzel megvolt halas gépén megnyitotta mindet és átfutotta őket. Biztos-ami biztos lássa is a tényeket. A tenyere nedves és hideg volt. Homályos foltot hagyott a dizájn íróasztal makulátlan felületén.
Miután elhagyta az irodát átmasírozott az irattárba. A beléptető rendszert két MARK helyettesítette akik genoszkennert használtak az azonosításra. Enikő elborzadt az erőforrások ilyen kitekert alkalmazásától.
A máskor kihalt irattárban most vagy tízen várták a sorukat beszélgetve. Egyszerre négyen tudtak leülni és keresgélni az akták között. Enikő azon kapta magát hogy nem vesz levegőt. Alsó ajkát kicsit beharapva áll csak és bámul át a golyóálló üvegen, de az adattárba. Az irattár négy terminálja jól láthatóan működött, ahogy a nyomtatók is. A nyomtató szekrénye mellett a földön halomba gyűrt a nyomtatópapír burkolata.
Nyelt egyet és nyugodt arcot vágott, mint akit a világon semmi nem lep meg. A kollégái halkan beszélgettek, többnyire ellátási problémákról és családi drámákról.
Lassan sorra került. Rajta kívül senkine nem látszott meglepettség a működő terminálok láttán, hát ő is úgy viselkedett, mintha ez természetes lenne. Ahogy várta a lekért adatokat és nézte a monitoron a kis homokórát belegondolt a technológia múlandóságába.
Bár Robi azt mondta, hogy naptevékenység okozta a Föld mágneses terében azt a változást ami elég volt az összes chip és finom-elektronikai eszköz használhatatlanságához. A detektorok működtek és láthatóan ezek a gépek is kifogástalanul ellátták a feladatukat. A kért adatok lassan töltődtek majd a detektora jelzett. megtelt.
-Elnézést, kisasszony. - szólt az egyik ügyintézőhöz. - Szükségem van valamilyen adathordozóra. Tudna segíteni?
A kisasszony egy szó nélkül a nyomtatóra mutatott.
Robi irodája panorámás volt, tehát sokat kellett lépcsőt másszon, hogy beszélhessen vele. Amikor belépett az irodába még az ajtóban lenyúlt a lábához és lassan lehúzta az egyik magassarkúját. Robi kezében megállt a kávé és lassan elmosolyodott.
-Itt a vég, ha már hajlandó vagy az irodában is. - suttogta.
Enikő csábos mosollyal az arcán felemelte a cipőt a feje fölé és a sarkával befordított az ajtó feletti pici kamerát a sarokba. A mosoly eltűnt az arcáról, a cipő pedig visszakerült a lábára.
-Azt mondta az őr, hogy az nem működik, de attól tartok, hogy akik bent vannak, azokat azért figyelik.
-Akkor ezt is látták.
-De nem fognak szájról olvasni. - mondta hidegen és miközben a kinyomtatott anyagokat Robi elé tette az asztalra elővette a szolgálati fegyverét is és hátralépve Robira fogta. -Olvasd el kérlek, lassan, figyelmesen, gondosan értelmezve minden szót. Addig leülök ide és megvárom. Utána megbeszéljük mit gondolsz erről. - Lassan leült az asztal előtt álló székre és elvette Robi kezéből a kávét.
Minden olyan szépen ment. A karrierépítés is, a folyamatosan lazuló felsővezetés. Vagy az is lehet, hogy nem lazult az meg, csak ahogy ő egyre feljebb került a ranglétrán, már egyre közelebbről látta őket és a döntéseik rendszerét, a döntéseiket övező gondolatokat és helyzeteket. egyre nehezebben vette őket komolyan.
Enikő vak lojalitása segítségére volt lojális maradni. Az a nő bár döntésmechanizmusaiban kevésbé volt hierarchikus gondolkodó, mégsem kérdőjelezte meg soha a rövid és hosszútávú célok helyességét. Robi szeretett volna újra így érezni a Hivatal iránt.
Kiosztotta a parancsokat, megtervezte a labormunka legégetőbb szükségleteinek megoldásait. Végtelenül szerencsésnek érzete, hogy a labor a kettes körzetben van, aminek mindentől elkülönített energiaforrásai vannak, áram, levegő és víz tekintetében is. a forrásjelentések szépen óránként befutottak a dekóderre. Robi nem is sejtette hogy az alapvetően analitikus kézi készülék mennyire sokoldalúan használható. A négyszintes menürendszerének közel száz pontjából alig négyet használt csupán. És bár volt egy olyan érzése, hogy a S88R egy feleslegesen istenített kis masina, sosem vette a fáradtságot, hogy végigböngéssze a lehetőségeit. Aznap hajnalban volt minek örülni, hiszen a labor működött. a rengeteg kóborló fertőzöttet behozták és nem történt pár elszórt ellenállásnál komolyabb csetepaté. Egy ügynököt vesztettek a sötét óta a begyűjtés alatt.
Robi elégedett volt és kellően fáradt ahhoz, hogy egy kicsit csak úgy üljön a város fölé emelkedő irodájában és kellemesebb dolgokra gondoljon, mint a lipóti mészárlás vagy a valóság-deviánsok szervezkedése.
Enikő sápadtan de mégis szinte harckészültségben lépett az irodájába. levette a az egyik magassarkúját és megvillantotta a ritkán látott domina-mosolyát. aztán ez köddé vált ahogy elfordította a kis fehér kamerát ami annyiszor szegte kedvét a munkahelyi szexel kapcsolatban. Látta Enikőn akkor már, hogy egészen másról van szó. a papírköteg a kezében nem sok jót ígért. A nő a kezébe nyomta és leült a szemközti székre. A fegyvere pedig nyugodt kezében Robira irányítva.
-Basszus mi ütött beléd? - szakadt ki Robiból a döbbenet.
-Olvasd el, aztán beszélünk.
Az anyag két részből állt. az egyik a saját kartonjuk magasabb titkosítási fokozatú verziója, ami sokkal több adatot tartalmazott róluk, mint az amihez ők maguk is hozzáférhettek. Robi ennek nem tulajdonítva jelentőséget átolvasás nélkül a kötegvégére tette ezt a két aktát. A többi print előrejelzéseket tartalmazott, valóság-deviáns likvidátorok és terror-elhárítósok különböző rajtaütéseinek jegyzőkönyveit. Néhány fotóval a helyszínekről vagy bizonyítékokról. Volt pár térkép és alaprajz is. az utolsó két lapon csak utalások, földrajzi és könyvcímek voltak takaros lajstromban. Robi ismét a saját aktáikhoz ért. Felpillantott Enikőre, aki ugyanolyan szenvtelenül ült, kezében a fegyverrel, mint addig.
-Nézz csak bele. Érdemes.
Robi beleolvasott, aztán újra elolvasta az egészet, megnézte a térképeket és újra a saját aktájukat. a homlokáról egy izzadtságcsepp az aktájára hullt és mint valami apró nagyítólencse felnagyította egy pillanatra egy betűt, mielőtt a lap magába szívta volna.
Hátradőlt és a keze automatikusan végigszkennelte a zsebeit. Húsz éve nem dohányzott, de most nagyon vágyott egy szálra. Enikő nem mozdult. A nap lassan sárgára szinezte az irodát.
-Jó. Értem. - vakkantotta a nőnek. - És most mihez akarsz kezdeni? Dezertálni akarsz? - a hangja egyáltalán nem csengett olyan magabiztosan, mint szerette volna.
- Jó ötletnek tartanád? - Enikő hideg volt, mint talán még soha.
-Nem. - megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. kigombolta az ingujjat és felhajtotta könyékig. Meglazította majd levette a nyakkendőjét.
-Mit javasolsz?
-Figyeljünk.
-Meglapulás, passzivitás, jelentés?
-Igen. - köhhentett, hogy elűzze a reszelősséget a hangjából. - Ez megy, és ezt látom helyesnek. Informáljuk egymást és figyelünk.
-csak ezúttal nem csak kifele, hanem befele is?
-Igen. - kezdte megtalálni a magabiztosságát. Enikő kezében a fegyver nem moccant.
-Te részt vettél teszteken. Biztosan láttál ilyen proquin kitörést.
-Igen. - hangja élesebben csengett, mint szerette volna. Megértette mire megy ki a játék, és semmi kedve nem volt hozzá. -Mit akarsz tudni? -kérdezte a nőt és igyekezett bevetni mindent amit a tárgyalástechnikákról megtanult. Terroristákkal élesben sosem kellett kipróbálnia.
-Mi történik ilyenkor?
-Próbáljuk lenyugtatni a beteget, de az ellenáll és elkezd mutálódni... vagy olyan magasfokú proquin szaporulat alakul ki a szervezetében hogy megzavarja a gépeket. Minden... - elkezdett félni. ... minden esetben máshogy alakul. Nincsenek törvényszerűségek. - nyelt egyet, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. - Nem tennéd le azt a fegyvert?
-Nem.
Enikő megnyalt az ajkát lassan, mint valami filmsztár.
-Semmi kiszámítható nincs benne, azt mondod?
-Semmi.
-csak az, hogy amint elkezdjük manipulálni az agyát beindul a folyamat.
-Hát ha innen akarod nézni, akkor igen.
-Ha széttörsz valamit, hogy megtudd mi az, letértél a bölcsesség útjáról. - mondta Enikő és felállt. - Gyerekkoromban olvastam ezt. Mélyen megrendített. Aztán elfelejtettem. Most jutott eszembe újra.
-Nézd Enikő, ez nem törhéntetett jobban. - Robi felállt és kinyújtotta a kezét a nő felé. - Kérlek... az ami velünk történt a legjobb vég.
-Jó vég? - Enikő arcán csodálkozás áradt szét. - Jó végről beszélsz?
-Ha nem leszünk a hivatal emberei akkor meghalunk. ahogy most is így van. akit nem lehet meggyógyítani az a szervlaborban végzi. Nagyon kevésnél várják meg a proquin robbanást.
-Tudtuk, hogy fertőzöttek voltunk. Azt is megmondták, hogy ez gyógyíthatatlan, csak szinten tartható mint a cukorbetegség. De azt nem mondták, hogy mi van ha nem szedjük a gyógyszert, vagy mi van akkor ha nem jutunk hozzá.
-akkor meghalunk.
-Nem.
-Hogy hogy nem?
-Magunktól nem halnánk meg, Robi. akkor levadásznak minket éppen úgy, ahogy minden valóság-deviánst levadásznak.
-Üldözési mániád van. - visszaült. - Mennyit aludtál?
-Hány tabletta van még a raktárban?
-Rengeteg.
Enikő bólintott.
-Oké. akkor én most elmegyek, te pedig nem követsz.
-Nem kellene így befejezni, Enikő. Kérlek. - a pánik lassan elborította. - Kérlek. Mihez akarsz így kezdeni?
-Te végig akarod ezt nézni? Ez népirtás!
-Nem, ez nem az. - nem tűnt meggyőzőnek.
-Nézd végig a névjegyzéket, hátha találsz köztük ismerőst.
-Nincs névjegyzék.
-ja bocs. - Enikő eltette a fegyvert és elnevette magát. - Persze hogy nincs, hiszen teljes agymosás van, ahogy velünk is tették. Te tényleg Varga Róbert vagy? Tényleg az ELTE-n végeztél? Valaha volt kutyád, valóban volt?
-Ez egy nagyon régi trükk. - Robi lassan csóválta a fejét.
-Igen, az. Én nem emlékszem rengeteg dologra. És nincsenek hivatalon kívüli ismerőseim.
-Ez szabály.
-Persze hogy az. De miért is?
-A magasabb rendű titkosítás miatt.
-Persze persze.
Robi kilépett az asztal mögül.
-Mit akarsz elérni?
-Hogy ne történjen meg. Egyszerűen ne csinálják ezt.
-Mégis hogyan?
Enikő elmosolyodott a ragadozók semmivel össze nem keverhető mosolyával.
-Velem tartasz?
-Ha tudom mit tervezel talán.
-A talán nem elég.
-Most azt várod, hogy legyek hozzád lojálisabb, mint a hivatalhoz?
-Igen. azt várom, hogy légy magadhoz lojálisabb, mint a hivatalhoz.
-Nem kérhetsz ilyet.
-De. - mosolygott. - nem lesz semmi Pakson. Semmi, érted? Ha velem tartasz jó. De ha nem, én akkor is megakadályozom. És ez esetben te és én ellenségek leszünk.
Robi bólintott.
-Értem. Adj egy kis időt.
-Lacin keresztül tudsz velem érintkezni.
Robi szemöldöke felszaladt a homlokára.
-Micsoda?
Enikő azonban az asztalhoz lépett és felkapta a papírhalmot. ahogy ellépett Robi mellett a keze végigsimította a férfi mellkasát.
-Ne okozz csalódást. - villant az ajtóból a domina mosoly.
-Jézusom. - hanyatlott a székébe Robi és a keze újra végigszkennelte a zsebeit cigarettát keresve.
párhuzamos
Hong felpattant a Kis Trónterem visszafogottan díszített trónusáról. Ez volt az egyetlen hely a palotában ahol nyugodtan tudott gondolkozni, anélkül, hogy lépten-nyomon megzavarnák valami ürüggyel. Időnként felmerült benne a gyanú, hogy valaki határozott szándéka megakadályozni az elmélyült elemzésben. Ezt a termet a kettejüket is összekötő ősi király-mágiája szőtte, összeadva benne kettejük eszenciáit. Kevesebb volt a pompa, de nagyobb a biztonság is. Ha nem egyedül volt, akkor Horatioval tartotta itt titkos megbeszéléseit, a kis kerek asztal körül, vagy a nyugágyakban elterülve. Soha senki nem tehette be a lábát ide, és amennyire ők tudták, nem is lett volna képes senki erre, az ősi erejű varászlatok miatt.
A palota megnyikordult, mint valami öreg hajó. Hong mély levegőt vett és csápjait előreküldve lépett ki az ajtón. A Kis Trónterem homályos ablakai előtt az éjszaka feszült. Hiába is lesett volna ki rajtuk, kint nem égtek fények ilyen hajnali órán már.
A folyosón két őr állt harckészültségben. Hong nem kérdezett semmit, ők pedig hang nélkül kémlelték a folyosót minden érzékükkel. Intett az egyiknek, hogy induljon a csarnok felé, a másik automatikusan Hong mögé helyezkedett. A csápok megnyúltak és előre iramodtak a kanyarig. Az éjszakai palota hangos volt, a hajnali és a délelőtti halottan csendes.
Újabb nyögés és csikordulás reszketett végig a falakon. Hong csápjai rátapadtak a kanyar előtt a falra, mintha ki akarnának szívni belőle valamit.
Mint egy satu, úgy nyomta össze a kialakított uradalmat a külső feszültség. Az asztrál sík teremtményei sikító várakozással feszítették magukat a többi síktól elválasztó hártyához. Az emberek világa változott, és ez magával rántotta a többit is. A palota és a bezárult Árkádia helyén létesült uradalmak mint valami lufbalon próbálta rugalmasságával túlélni a nyomást. A falak recsegtek, és Hong érezte ahogy az eszenciáik lassan kidifundálnak a szomszédos síkokra.
-A tükrökhöz! - kiáltotta - Mindenki a kapukhoz!
Az őrök azonnal futásnak eredtek a két irányba. Egy a Csarnok felé, egy pedig vissza a tróntermek és a szállások felé.
Amikor az őrök eltűntek előhúzta a kardját és hegyével felnyitotta a tenyerét és teljes súlyával a falnak támaszkodott vele. Szivárványos ragyogó vérét úgy itta be a fal, mint egy szivacs. Ő megrogyott. A csápjai a keze körül cuppantak a falra és csak segítségükkel tudott újra szétválni az élő, szomjazó entitástól, akit a palotájuknak neveztek.
Kiabálást és lábdobogást hallott. Elvonszolta magát a Kis Trónteremig és vérével pecsételte le a szobát. Aztán nekilendült és ő is csatlakozott az evakuálást irányító katonáihoz. magas volt, aranyfényű és nyugodt. Kevés határozott paranccsal segítette a gördülékenységet, és vértje takarásába húzta azt a sajgó, hányingerbe hajló félelmet, hogy utolsó képviselőit menti fajának, egy olyan síkra ahol egyszerűen éhen halnak mind.
Horatio Balettintézeti kapuját is használták, főleg tárgyaik átmentésére. A tündérnép ellenkezve és megbotránkozva kapkodta magát át a tükrökön, miközben a katonák amit értek emeltek át mellettük. Hong végigjárta a termeket és szobákat, konyhákat és fürdőhelyeket. Gyerekkori barátjuk Jakab, a családjához képest óriás boggan hol mellette hol mögötte haladt és tette le a kavicsokat és csigaházakat a sarkokba és ablakokba, székek alá és szemöldökfákra, melyeket előtte finoman Hong megmetszett tenyeréhez illesztett.
Horatio felriadt. A technomágusnő érkezése és zavaros beszéde után úgy döntöttek Csengével és Sándorral, hogy átköltöznek a Balettintézet elhagyott épületébe. A nők, akiket ott bújtattak megerősödtek már annyira, hogy hazaengedhették őket. A védműveik azonban még aktívak voltak, alkalmas búvóhelynek ígérkezve. A nő úgy beszélt, hogy Horatio ereiben megsűrűsödött a szivárványos vére. Nem támadott meg senki senkit, mégis úgy érezte hogy súlyos sebeket kapott. A balettintézetbe alig két óra alatt áthurcolkodtak. Lassan hajnalodott és a felállított tükrök háromszögeit már nem volt erejük felszabadítani a feltornyozott cuccoktól, csak letakarta őket egyesével egy-egy lepedővel vagy kabáttal. A bőre fénylett ideát is, és a szeme viszketett, mintha homok ment volna bele. Aztán a koponyájába ékelődött Hong kétségbeesett hívó kiáltása.
Felugrott, de kiszipolyozott fizikai teste nem akarta támogatni. A térde megbicsaklott. Kibotorkált a teakonyháig és megitta a maradék tejet. Utálta, de tudta, hogy egy időre használni fog. a zsebébe csúsztatott egy kis zacskó csokoládés drazsét és kibotorkált a Tükörteremmé keresztelt gyakorlóterembe. Lekapta a tükrökről a takarókat és átlépett. Alig egy órája cuccoltak át az Andrássy úti luxus kecóból, amit már több mint egy éve lőtt Hongnak. Hogy a barátja kényelmesen el tudjon bújni, ha elege van az akkor még Horatio apjának udvartatásából. Minden megváltozott azóta. Most azonban maga a világok szerkezete változott meg nagyon. Az Odaát, ami egykor magát Árkádiát is magába foglalta mostanra sárral tapasztott, mérgező tüskékkel összeakasztott, haragvó - mérgező réteggé zsugorodott, amiben az Uradalom mint valami utolsó lámpás világított. Most a tükrök túloldalán sercegő hártya feszült. Horatio állatias pofája belefeszült, mintha nyúlós hártyán próbálná átnyomni magát. Hong ott volt valahol messze a túloldalon.
-Mi a franc van már? - kiáltotta. Aztán azzal a lendülettel átvetődött a nagyobbik tükrön. A hártya egy pillanatra ellenállt, de végül sercegve engedte át. Átérve Horatio a kietlen próbaterembe visszafordult és beállt a tükrök fókuszába. Lézerfényű tüskéi felizzottak és mint valami sebszélt feketére égették a tükrök körül a határvonalakat. Átszakítani a függönyt mindig nehéz volt. Azért használtak tükröket, mert a tükör ősi mágiája még működött a technikai rendszerekben is. De most valahogy nem ment. Nem működött ez sem, csak ha a tüskéivel, a saját erejéből, a saját húsával rágja át magát.
-Jöhettek. - üzente Hongnak majd újra, immár a túloldalon leült a ládára. Nem sokat kellett várjon a Mika vezette első csapat megérkezéséig. A nemesek morcosan és házsártosan cuccoltak át a mocskos tükrökön. nem szóltak hozzá. Mika meghajolt és jelentett, mintha Hongnak tenné.
-Királyom információim szerint sikerült minden személyt kimenekítenünk. Társkirályod és Jakab Bertolinius mester van már csak odabent, hogy lezárják a későbbi visszatérés reményében az Uradalmat.
Horatio csak biccentett Mikának.
-Maradsz?
-Parancs szerint őrködök ennél a kapunál, míg az utolsó is megérkezik.
Horatio újra bólintott. Ülni is nehezére esett. A bőre darabkái vékony tenyérnyi hártyánként váltak le róla.
-Mi történt? - kérdezte a harcos nőt halkan.
-Biztosat nem tudok, felség. Csupán annyit észleltünk, hogy a síkok közelebb csúsztak, az Uradalom határaira olyan nyomás nehezedett, hogy társkirályod jobbnak látta az evakuálást.
Horatio bólintott.
-Mindent megteszünk, de nagyon kemény lesz. - a szavai úgy égették a tudatát mint a sav.
-Felség hűek vagyunk. - nézett meglepve Mika a kuporgó Horatiora. Aztán lehajolt és újra visszaegyenesedett. - Értem. - fűzte hozzá mint egy magának. - Kérem, felség ne engedje ennyire legyengülni magát. Szóljak a fáklylánynak esetleg?
-Nem vagyok éhes. - suttogta Horatio. - A tükrök... a tükrök nem működnek...
Az Andrássyn ekkor haladt végig másodszor a radaros autó. Már este is látták, ahogy figyelő szemeket helyezett el végig az Operaház oldalánál. Most a Balettintézet oldalán is elhaladt. Mika nem hallotta a király suttogását, és saját ösztönei is máshova mutattak. Beleszimatolt a levegőbe.
-Kérek engedélyt a környezet feltérképezésére.
Horatio bólintott, Mika pedig eltűnt a sötét folyosón. A nemesek háborogva préselték magukat át a tükrökön és undorodva szétszéledtek az épületben. Végül Mika és Hong is visszatért. Horatio többször elájult. Mire mond visszaléptek a fizikai síkra Horatio csont sovány volt és szürke. Reszelősen lélegzett és a színe rohamusan fakult.
-Mi történt vele? - döbbent meg Hong.
-Nem tudom, felség. A tükrök mellett találtam, mikor ideértünk, de valójában nem a tükrök adják ezt a kaput, hanem a tépés. Látja, ott - mutatott a megfeketedett sebszélekre a tükrök körül. - és ott is végig.
Hong követte a harcos ujját. Megrázta a fejét,mint aki nem hiszi amit lát.
-Őfelsége képes erre. - szögezte le Mika.
-Mindenki képes erre, Mika, csak aztán meghal.
-Szóljak a fáklyának? - kérdezte Mika Hongtól olyan halkan, hogy szinte csak egy sugallat volt, sem nem szavak.
-Nem. - Hong hangja erős volt. Hasra fektette Horatiot a poros parkettán és finom, ápolt kezeit szárnyakként fektette az ájult férfi hátára. Mika hátralépett és becsukta a terem ajtaját.
Hong nem tudta mit is kellene csinálnia. Régebben Horatio számos alkalommal adta át neki saját életerejének egy részét. Ő maga is a végsőkig kizsigerelte magát a vérmágiával, de ennyire, mint Horatio mégsem volt rosszul. Csak abban reménykedett, hogy a királymágia tudja mit kell tennie. Semmi nem változott. Hanyatt fordította a barátját. Horatio karjai kitárva feküdt most előtte. Hong felnézett a harcos nőre.
-Felség?
-Hozd! - felpattant és kiviharzott a teremből.
-Csenge! Pali! - kiáltása végigzengett a kiüresedett épület visszhangos folyosóin.
A két fáklya álmos szemekkel, gyanakodva méregette a nemeseket akik arcát lemoshatatlan undor szinezte át.
-Játszotok valamilyen hangszeren?
-Nem. - Hangzott az egyöntetű válasz.
Hong válla láthatóan megrogyott.
-Hozd. - szólt hátra Mikának és elindult a kijárat felé.
-Felség nem mehet ki testőrség nélkül. - az apja hangja kényeskedő volt és sikamlós. Hong hátranézett de nem fordult meg. - Egyáltalán nem mehet ki e védett falak közül, az pedig hogy a haldoklót kiviszi saját és így a korona veszélyeztetését is jelenti. ahogy emberkirályok nem utazhatnak egy járművön, úgy javaslom királyainkat is szeparáljuk míg ez a kis intermezzo el nem múlik. Uraim? - nézett körbe a nemesek jóváhagyását keresve.
-Szívemnek melegség, és élni akarás, hogy tisztelt apámat aggódni látom szerény személyem épsége felett. De kérem, ne nehezítse a dolgomat azzal, hogy újra és újra emlékeztessem, hogy én vagyok itt aki döntéseket hoz, és ő tisztelt személye az aki feltétlen engedelmességgel tartozik. Kérem helyezze magát kényelembe és bocsássa meg elsőszülött fiának, hogy csak ilyen szegényes és kényelmetlen helyet tudott biztosítani az ő szeretve tisztelt atyjának. - Intett Lennek. - Amíg vissza nem tértünk mindenki biztonsága érdekében tartsátok becses vérű alattvalóimat a táncteremben. Senki nem teheti ki onnan a lábát míg mi máshogy nem rendelkezünk.
Len bólintott és már a kezében is voltak ikerpengéi. A vörös színek kibomlottak az arcán mint egy kendő és átkúsztak izmos karjaira mint valami szalagok.
Hong lépett ki az Andrássyra elsőként. Mika, a kezében Horatio egyre zsugorodó testével a nyomában. Hong úgy nézett ki a hajnalodó utcán, mint egy fotómodell valami nagyon elegáns katalógusban. Csenge és Pistipali egy lépéssel mögöttük. Csenge beszélt és kérdezett, de Hong nem hallotta, Mika meg nem ismerte a válaszokat.
Horatio résnyire nyílt szemmel vette vissza az öntudatát. A tagjai ólomsúllyal húzták lefelé. Mika teste feszes volt és ereje a kasztjáé. Érezte a nyugalmát és az aggodalmát is. Az Operaház mint királynő magasodott előttük. Egyenesen átvágtak az úton. Hong érezte ahogy a térfigyelő kamerák mágiája végigpásztázza őket. Nem érdekelte. Benyomta a kaput és szembe nézett a két fegyveres férfival. Mika megtorpant. a fegyveresek bámultak, ahogy a fegyvercsöveik vak szemei is.
-Kifele. - morrant az egyik.
Az aula arany színei elvakították Horatiot. A mennyezet díszítményei megelevenedtek és táncoló kaleidoszkóp forgásba kezdtek. Lehúnyta a szemét és megérezte a Selyemgombolyítót magában.
-Hova vitted a fényeket amiket rád bíztam? - vette elő a nőstény. - Most is benned vannak, igez e? megtartottad magadnak, ahogy az apád is. Mind egyformák vagytok, veszett vérűek.
-Nem tudom miről beszélsz. - makogta benőtt szájával.
-megmutatom mit fogsz tenni, ha valóban nem emlékszel, megtehesd. Az összetett szemek közelebb hajoltak és a sok fekete kupola összeadta a képet Horationak.
Hong előrelépett és pár apró könnyed mozdulatot tett. fejtartása változott, a szeme, a szája nyílása, a csípője billenése és a hangja. Az volt mind között a legfontosabb. Tündérmágia, elbájolás. A vérében volt, ó igen, abban a könnyen fogyó szivárványos vérében. A fegyveresek nem moccantak. Hong odalépett a nagyobbikhoz.
-Vannak itt művészek? Egy művészre lenne szükségünk. Énekes lenne a legjobb persze.
A fegyveres szemöldöke a haja alá futott.
-Nem akarunk bemenni. az is jó, ha idejön és énekel a barátomnak. - mutatott Horatiora. Mika közben az aula vörös szőnyegére fektette a másik királyt és felegyenesedett. Emberi formája sportos volt és erős, csak a szemei voltak annyira mandulavágásúak és hatalmasak, hogy elvonják a figyelmet a tökéletes izomzatáról.
-Egy énekest akarsz?
-Igen. - Vágta rá Hong a lehető legtermészetesebben.
-És mit adtok cserébe? - kérdezte a kisebbik? a nagyobbik egy pillanatra rámeredt mint aki maga is meglepődik.
-Természetben fizetnénk. Mondta halkan Mika és átlépett Horatio felett.
-Ohh. - a nagyobb elröhögte magát. - Rendben. - majd intett a kisebbnek. - Morzsa, szólj a hölgyeknek, hogy akiben van szufla jöjjön fel énekelni valamit.
-Akármi nem lesz jó. - Mondta Hong halkan. - Olyan kell ami robban.
-Ezt majd megbeszélitek. Vonta meg a vállát a nagy, de a fegyvert nem fordította el róluk. Hong már nem izgult. Ennél többet nem tehetett.
Akármi nem lesz jó. - Mondta szinte magának.
-Rendben lesz. - suttogta Mika.
Két nő jötte feléjük a díszes lépcsősorokon. Farmerban és pólóban, vihavert hajjal, karikás szétsírt szemekkel.
-Nagyon hálásak vagyunk, hogy fáradoztok a barátomért. - kezdte Hong még mielőtt a nők közel értek volna. Térdet hajtott előttük és nem törődött a meglepetésükkel. Mika letérdelt Horatio mellé.
-szeretnélek megkérni, hogy valami iagzán kirobbanót énekeljetek. valamit amitől még most is lúdbörzeni lenne képes bárki.
A nők összenéztek.
-Neki? - mutatott az idősebb Horatiora.
-Igen.
-Nem tűnik operarajongónak.
-Nem az.
-Akkor minek?
Hong sóhajtott és megtörölte a homlokát a kézfejével. Kiesni látszott a szerepéből.
-Kérlek énekeljetek bármit amitől kiráz minket a jó értelemben vett libabőr.
A nő hümmentett és skálázott egy kicsit. Hong leült Horatio mellé, mintha a test csak valami zsák lenne mellette. Mika mögötte, felette állt. A nők elkezdtek énekelni. Először az idősebb, aztán a fiatalabb is csatlakozott. A hangok betöltötték az aulát, kiáradtak a kapu résein a néptelen utcára és beszivárogtak a szomszédos házakba. Lecsúsztak az opera öltözőibe és pincéibe is, végigfolytak a nézőtéren a színpadig. Hong tenyere lassan visszatért Horatio hátára és elhitte, hogy képes rá, hogy ha kell tudja irányítani. De nem történt semmi. Semmi nem változott majd egy félórányi egyre jobb hangulatú éneklés után sem.
Egy idő után Hong felállt és felemelte Horatiot.
-Nagyon köszönjük amit értünk tettetek. testvérem rendezi a tartozásunkat. - intett a fejével Mika felé. A nők meghajoltak, mintha színpadon álltak volna, de senki nem tapsolt. Mika odalépett a nagydarab fickóhoz.
-Hol?
-Ott hátul. - vigyorgott rá a fickó és megfogta Mika nyakét, hogy annál fogva húzza közel a nő száját a magáéhoz. Mika nem ellenkezett igazán, csak amennyi az évődésbe belefér. Hong ekkor már az utcán volt, karjában Horatio fénytelen testével. A királymágia nem kötötte őket össze jobban, mint amikor mindketten alszanak.
-Mit csináljak veled? Mit? - suttogta. - Mit kellene? Hogyan? Sosem tanítottál meg ezekre. Soha.
Az Andrássyn ott állt tanácstalanul Csenge és Pistipali. Azon tanakodtak hova tűnhetett Hong.
-Mit tehetnénk, - szaladt oda Csenge. Szeme könnyes volt. Sándor éppen ekkor lépett ki a Balettintézetből és egy cigit próbált meggyújtani. Odahajolt aztán és belefújta a füstöt Horatio arcába.
-Ennek reszeltek. - mondta szenvtelenül aztán a cigi mellett kiköpött. - Kár.
Csenge felháborodottan meredt a démonra.
-Nem!
-De. - sándor elröhögte magát. - Ó így kell halottakat feltámasztani, Csenge. azt mondod NEM és már élnek is.
A radaros autó ráfordult az Andrássyra ismét. Hong megdermedt. az autó alig 50 méterre volt tőlük és most bekapcsolta a szirénáit is. Pistipali megpróbálta ugyanazt mint ami egyszer már Csengénél működött. Próbált fényt tölteni Horatioba.
-Mi lelte? - kérdezte elcsukló hangon Csenge Hongot, háttal a kocsinak. Nem érdekelte semmi más.
-Nem tudom. - vallotta be Hong és Letett Horatiot a Szfinx mellé a lépcsőre. Pistipali leült mögé és elképzelte, hogy a saját vére átfolyik a tündérbe. Hong lerohant az útra és kihúzta magát. A síkok összecsúsztak és Csenge hirtelen azon kapta magát, hogy látja Hong palástját ahogy belebrozol a szél a hosszú rojtokba. a rojtok pedig kinyúlnak a radaros autó felé. Mika kirontott az Operából oldalán az elégedetlenkedő fickóval.
-Szemét ribanc! Azonnal gyere vissza! - Elkapta a megpördülő nő csuklóját az egyik kezével és a torkát a másikkal. Mika kétségbeesve rántotta magát az út felé. Hong és köztük ott feküdt Horatio, Pistipalinak támasztva. Mika kirugta a fickó lábát és egyenesen rájuk esett. a férfi nyögött és égtelen dühbe gurult. A feje körül vörös permet szállt és az övébe tűzött késhez nyúlt. Pistipali Horatio mellé bukott a két alak súlyától. az idő megállt.
Mika arca Horatioé mellett volt, arca a király mellkasán nyugodott. A férfi teste Horatio és a Szfinx alapzata közé esett. Mika tágta nyílt szemmel meredt Horatiora, akinek megnyíló szájából, mint egy polip tekeredett elő egy tucat hosszú nedves nyelv, és talált utat a férfi köldökéhez. Ott benyomultak egy pillanat alatt a testébe. Mikának elég volt egy kicsit felemelnie a fejét, hogy meglássa a férfi döbbent arcát, ahogy az orrából és a szájából törnek utat a nyelvek. Próbált a fickó sikítani, de csak nyüszítésnyi szűrődött ki a nyelvek közti réseken. Mika elkezdett lejutni Horatio testéről. Pistipali pedig ebben a pillanatban emelte őt fel róla. így felszabadítva Horatio kezeit. Mika Horatio felett pontosan látta a felnyíló szemek mögött a kék csillanást, a száján kiáramló nyelvek finoman letapogatták a férfi arcát. Az egyre hevesebben rászkódott és nyüszített. Hotratio visszahúzta a nyelveket és felült. A fickó vért hányt. Horatio hátrapenderített Pistipalit és megindult lefele Hong felé.
Az autóból kipattant addigra két kommandós és elkezdtek lőni Hongra. A király kimozogta mint valami ázsiai Neo de nem jutott közelebb a támadáshoz. Horatio meg-megrogyva odamenetelt a kocsihoz és mielőtt a kommandósok felé fordíthatták volna a fegyvereiket a nyelvek újra előcsaptak belőle és rátekeredtek a katonára, majd alig egy lélegzetvételnyi idővel később letépte általuk a fejét.
Amásik kezében megállt a fegyver és rámeredt Horatiora. Hong pedig Mikával együtt ráugrott Horatiora. A másik rendőr bepattant az autóba és teljes gázzal eltépett a Deák tér felé. halkuló szirénája még hosszan viszhangzott. Horatio megállt és szembefordult Honggal és Mikával.
-Végre. - mondta. - Sokkal jobban vagyok, köszi. - felborzolta megnőtt taraját és megvakarta a borostát az állán. - nem nézek ki olyan jól, mint te, gondolom. Haza kellene mennem kicsit összeszedni magam, mielőtt hivatalosan is üdvözlöm a népet. - vigyorgott.
Hong szoborként állt előtte. Mika még mindig Horatio torkának szegezte a kardját. Pistipali még lefogta Csengét, hogy ne rohanjon oda.
-Délre itt leszek, ígérem. de ha jobbnak látod add velem Mikát. - arcáról leolvadt a mosoly. - Mi bajod? - Szemei olyanok voltak, mint máskor, a tetoválások táncoltak a karján. kicsit előrehajolt és fürkészőn vizsgálta Hong arcát. - Mi baj?
-Mi történt veled Hor? - Hong hangjában több volt az undor mint az aggodalom.
-Téptem nektek átjárót, de nagyon megviselt. - mondta lassan Horatio. Mika leengedte a kardot.
-Úgy viselkedtél... olyan voltál mint egy... mint egy túlföldi. - megragadta Horatio felkarját és megrázta. az csak csodálkozva nézte Hongot. - Magam kísérlek haza.
-engedelmével Uram... őőő... Felség. - hasított Mika szava a csendbe. - Attól tartok ezt nem engedhetem. Bár sejtettem, hogy ha kiviszem a fickót az esetleg magához téríti a királyt, de én a patrónusi ösztöneire akartam hatni. - Ketejük közé feszítette a pengét. Hong elengedte Horatiot, aki zöttyenve ért aszfaltot.
-Legyen. - mondta ki keményen Hong. de amint visszatér teszteknek vetem alá. Túl sok a nehézség így is. Nem férkőzhet közénk egy Túlföldi báb. az utolsó szavakat közelről fröcsögte Horatio arcába. - takarodj és királyként térj vissza, különben elengedem a vadászokat a fejedért.
Horatio mozdulatlanul várt, míg Hong visszatér a néphez.
-Te érted ezt? - nézett Mikára, de meglátva a harcos nő arcának kemény ridegségét inkább nem forszírozta a beszélgetést. Botorkálva indult az Írók boltja irányába.
Csenge Pistipaliba kapaszkodva sírt. Nem foglalkozott vele, hogy lassan elkezdtek ők is visszamenni az épületbe, ahogy az út közepén maradt fejetlen tetemmel sem, ahogy a Szfinxnél maradt testtel sem. Pistipaliban ismét felötlött a gondolat, hogy hazaviszi Csengét és nem engedi ki többet Wekerléről. Sándor Hong után eredt. Horatio a penge élén táncolt, és hogy éljen vagy haljon e azt most Hong dönti el. Ki más mellett lett volna jobb helyen, mint mellette.
A Selyemgombolyító nyikorgó hangja rázta vissza Horatiot a testébe. Ott volt még mindig az opera aulájában a két fegyver irányában, Mika karjaiban. Felemelte a fejét. a szája tapló volt a keze erőtlenül emelkedett fel. A hangja susogás volt, a szeme világítva veret vissza az aranyozás sárgáit.
-Azt hiszem rossz házba tértünk be, szeretett testvérem.
Mika majdnem elejtette meglepetésében.
-tetszik, tetszik. - lehuppant a saját talpára, de fél kézzel még Mikába kapaszkodott. - De az én ízlésemnek túl hivalkodó. Sokkal szimpatikusabb az a két fickó, de ha ilyen puccos kecóban élnek, úgysem barátkoznak a magamfajta egyszerű emberrel.
Hong úgy maradt. csenge a szája elé kapta a kezét örömében, úgy állt ott mint egy kislány.
Sándor lelépett az útra az Opera felé. Az utcát óarany ragyogásba vonta a kelő nap. A por megállt középen a levegőben. Sándor tett egy nagy ívet a lebegőben mozdulatlanul lebegő homály körül, aztán átlesett a függönyön túlra, a tükörszférába. A valóságok összecsúsztak és az idő kitekeredett magából, vagy soha nem is létezett. Minden estre mire visszatért a fizikai látványhoz áttetsző szellemalakokként látta ott magukat, ahogy lassítva lejátszódik egy jelenet, amiben Hongra lőnek, Horatio pedig valami polippal a szájában letépi egy kommandós fejét. az egész jelenet törékeny volt, porból csillant át csak a fények furcsa játékaként, mint szemzugban érzékelhető rebegése a neoncsőnek. Sándor megszemlélte benne saját dohányozva szemlélődő magát, Hong elszánt manga hős ábrázatát ahogy kimozogja a golyókat. Mikat ahogy elugrik, mint egy nindzsa és Horatio ahogy reflektorként világító szemeivel és a polipkarszerű nyelvekkel széttépi a kommandóst.
-Nahát. - Hümmentett Sándor és ott hagyta a levegőben lassan eloszló jelenetet.
Visszanézve a Szfinx mellől még látta ahogy Horatio elkotródik az Oktogon felé, Hong pedig dühösebben mint valaha vissza tér a balettba.
A kapuban Sándor eldobta a csikket és beállt Csenge és Pistipali mögé, aztán csak nézett körül és nem győzött csodálkozni..
-Azt a kibaszott mindenit. Ha az opera így néz ki, mi lehet a parlamentben? - szakadt ki belőle a csodálkozás.
-Mondom. Túl egyszerű srácok vagyunk mi ide. - Tette fel a pontot az i-re Horatio.
vissza a balettba ugrálni
Pistipali letelepedett Len mellé a tekeredő lépcsősor karzatára. A harcos impozáns férfinak tűnt ideát is, de Pistipali továbbra is a már már idegen létformára emlékeztető eleganciájú tündért, aki odaát volt.
-Ha valamiben tudok segíteni, tényleg szólj. Fogalmam sincs mire lehet szükségetek, de nem akarok itt állni a tetemetek felett azzal a tudattal, hogy tehettem volna valamit csak nem tudtam róla.
Len csodálkozva nézett rá.
-Ez egy íz, Pali. Egy túlföldi íz.
-Mi?
-Amikor utólag kapod meg a rálátást az egészre, és beláthatod, hogy nagyon elrontottad.
-De nem tehettem mást, mert nem ismertem a teljes igazságot?
-Igen. Az ilyenkor érzett gyászhoz fogható bűntudat, amiben a lelkiismeret furdalás csak egy apró adalék, na ez.
-De mi ez?
-Túlföldi íz. Ez az amit nekünk hiába kínálsz, mi nem tudunk vele táplálkozni.
-Kínálja a fene. - nevette el magát Pistipali. - Nem akarom, hogy ez legyen a vége. Érted?
-Értem. - Len nem értette. Kicsit megrázta a fejét aztán tovább figyelte az aulában tétován vagy éppen haragosan beszélgetőket. Egy idő után azonban újra Pistipalihoz fordult. - Ketten már meghaltak. Ha a királyok nem tudják nekik megtanítani hogyan táplálkozzanak akkor a népem elpusztul.
Pistipali nyelt egyet.
-Azt hittem ezt mindenki tudja.
-Nem. Ez egy nehézség, amivel sokan sosem szembesültek. Sokan közülük - tiszteletteljes kézmozdulattal intett a lent ücsörgők felé. - soha ezelőtt nem tartózkodtak egy napnál többet ideát. A felnőtté avatási rítus megköveteli, de semmi más nem. - arcán megfeszültek az izmok. Mély levegőt vett úgy folytatta. - Olyan ez nekünk, mint valami kiképzés.
-Mint egy hajótörés. Újra meg kell tanulnotok vadászni.
Len lassan bólintott.
-Igen. Azt hiszem a legtöbb amivel segíteni tudsz az az ha hozol a közelbe boldog embereket. Nem tudom hogy ez lehetséges e, és azt hiszem már azzal felségárulást követek el, hogy megkérlek erre, de nem tudom, hogy királyaink, akik maguk birtokolják ezen tudást gondolnak e azokra akik nem.
-Len, ha nincsenek a közelben emberek, akkor senki nem tud életben maradni, nem?
-Igen, nem. Csak tudod neki elég ami belőletek árad. - mondta fejét szégyenkezve lehajtva a harcos.
-A társkirályt meg ő eteti mint fiókát a tojó. - lépett oda hozzájuk egy fáradt arcú nemes. Alakja ötvenes szikár férfié volt, világoskék szemekkel és nikotinos hanggal. - Len, fiam, méltóbb lenne ideterelnél embereket ezen ódon és nemes falak közé, hogy megfelelően ellássanak bennünket. A két király - savanyún elnevette magát - majd elrendezi a formaságokat.
Len felállt és kihúzta magát.
-Nemesvérű Narain uram, meg kell kérjem, hogy térjen vissza a pihenő terembe. Amint mód adódik azonnal értestem róla.
-Mód? Mód mindig van, fiam. Mégis éhezünk.
-A királyok koncertet szerveznek, uram.
-Nekem nem koncert kell, hanem elégtétel.ne dalnokokat hozz hanem üzeletembereket vagy sportolókat. - szemei kitágultak és a szeme fehérjébe vörös fecskendezett. Az orrcimpái penge vékonnyá feszültek, a fogai pedig csattanva zárultak össze Len arca előtt. - Ne akard hogy én utasítsalak, fiú. Menj és tedd a dolgod.
Len biccentett, majd ahogy a nemes hátat fordított neki leütötte. A testet átdobta a vállán és szégyenkező pillantással elvonult vele. Amikor visszatért rá sem nézett Pistipalira.
-Megvadulnak az éhségtől mint az emberek?
-Megvadulnak. Némelyik meg is őrül attól tartok. Négy napja nem ettek rendesen. Ez nem sok. A tudat azt hiszem, az ami gyilkos, hogy többé már nem laknak jól. Pedig lenne mit enniük, ahogy én sem halok éhen. Kimehetnének, akár... itt a környező utcákban is azért valamit lehet találni.
-De nem az volt a parancs hogy zárd el őket?
-De már feloldotta. Kimehet bárki. Elmehet bárki. Alapíthat saját királyságot...
-Korona nélkül.
-...királymágia nélkül.
-Van koronájuk? - pistilai szem felcsillant - Milyen koronája van a tündérkirálynak. - elnevette magát kicsit szégyenkezve - úgy viselkedek mint egy hatéves.
Len mosolygott udvariasan és nem értette.
-Van koronájuk, persze, de az itt nem látszik, hacsak ők maguk úgy nem akarják.
-Ki fogtok menni, mint valami horda. - Pistipali lemászott a mellvédről.
-Attól tartok igen.
-Mire várnak?
Len lenézett rá.
-Félnek.
-Ha ebben is olyanok, mint az emberek, akkor még nem éhesek eléggé.
Len sóhajtott.
Hong az elérhető legelegánsabb ruhájában állt a színpadon Horatio mellett. Úgy érezte magát mint valami felkínált áldozat. A nemesek a bársonyszékeken ültek, ami egykor a nézőtér volt. Éhségük állatiassá aszalta őket. Hong elmondott nekik mindent amit elmondhatott. Elmondta nekik, hogy a síkok egymásba csúsztak, és nincs többé asztrál és mentál sík külön. Hogy a túlföldiek uradalmai is összezsugorodtak, de ők át tudták formálni a falsaikat a megnövekedett nyomás igényeire, míg ők Horatioval nem voltak képesek erre. Elmondta nekik, hogy itt maradnak egy darabig. Hogy szabadon jöhetnek és mehetnek, de a hierarchiát nem tarthatják meg. Hogy az ifjakat sokkal szigorúbban meg kell tanítani a legendákra és mesékre, mert minden elvész amit nem tanítanak meg.
A Molnár ott állt a színpad szélén és őt nézte. Amikor kitört az üvöltözés és a nemesek a színpad fele törtek nyomást gyakorolni rá, akkor kardot rántott és bár fizikai teste nem volt olyan tökéletes mint a tündér forma, ekkor erről egyszerűen megfeledkezett. A csápok előrelendültek ás vissza lökték a nemeseket a nézőtérre. A kardok megvillantak és Horatio elkiáltotta magát.
-Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Akkor is ha ezt nem nézitek ki belőlünk és akkor is ha nem hisztek az erőnkben. Megválasztottatok. Viseljétek a következményét.
-Meg is ölhetünk, korcs. - vakkantott felé Antallirion herceg. Megfakult szakálla fonataitól itt sem akart megválni.
Horatio egy ugrással termett előtte, a színpad szélére térdelt és villámgyorsan kapta ki a herceg kezéből a kardot. Majd feldobta, hogy annak nyele a herceg fele nézzen, úgy nyújtotta felé, miközben a hegyét a torkának támasztotta. Lassan széttárta a kezét miután a herceg automatikusan megfogta a kard nyelét.
-Tedd meg, ha meg kell tenned.
Hong tett egy lépést előre-es . Koponyája körül felizzott a királymágia vasalt abroncsa. A csuklóin a vastag mágikus bilincsek lassan testet öltöttek a fizikai valóságban is. Homlokáról vér csepegett és sült hús szaga kezdett terjengni a levegőben.
-Ne. Ne...- suttogta Hong.
-Nézzétek meg. Íme a királymágia a maga sötét és igazságos valójában. - míg beszélt meg sem rezzent, csak a homlokán megjelenő sercegő hús alól folyt a szeméhez valami lé. - Az emberek látták ezt hajdanán. Leképezték a maguk értelme szerint hegyes tüskékben végződő arany homlokpánttá. - nyelt egyet. -Ha a házad eztán a királyölő nevet is magáénak akarja, nyomd belém a kardod, Antallirion hercege. - halkan nevetett. - Ki emlékszik egyáltalán mi vagy hol van Antallirion?
Hong előrelépett, a herceg hátra. Minden kard visszacsusszant a hüvelyébe csak Hong kezében fénylett a sajátja. Horatio felállt. A 2009-es VOLT fesztivált hirdető póló csatakos volt az izzadságtól.
-Szeretne még valaki szólni a királyokkal? - kérdezte komolyan. A csend sűrű volt és mozdulatlan.
-Akkor az audienciának ezennel vége.
Hong leengedte a kardot és kinézett a függöny mögé a színpad belső oldalára. Végig állt ott két árny. Két nagyon is ismerős árny. Most csak egy alakot látott. Odalépett.
-Volt itt veled valaki? - kérdezte súgva Jakabot.
-Igen, felség. - jött a zavart válasz - A Molnár.
Korona-spicc
-Jó ez a koncert itt az épület előtt, de van ezer más éhség is amit ki kell elégítenünk. - Hong elegánsan keresztbe tette a lábait a nagy raktárban felhalmozott tonette székek egyikén. A raktár tele volt kávéházi kellékkel. Horatio mintákat rajzolt az ujjnyi vastag porba. Pár széket és egy asztalt gondosan letakaríttatott és most azok mellett állt a tonette szék-fal tövében, a félhomályban.
-Igények, mi? - vigyorgott. - Amit sikerül. Nem lesz mostanában szakácsverseny, Hong. Ezt valahogy meg kell velük értetni. - lovaglóülésbe ült le a szemközti székre. Közöttük a kis kerek márványlapos asztalka csupán karnyújtásnyira tágította a távolságot.
-Valami mást is kell szereznünk.
-Ügyességi deszka és bicikliverseny. Kaja díjazással?
Hong fújt egyet.
-Ebéd helyett rágógumi?
Horatio továbbra is mosolygott.
-Tele vagyok tervekkel. Arra gondoltam, drága felségednek talán nem lenne ellenére, ha kapuként létesítenénk palotát a Kapuk városában. Pillérek vagyunk, ha már így alakult. Legyünk akkor kapu is egyben. - Lazán támaszkodott a háttámlára és tetovált karjai felett előre nyújtott nyakkal magyarázott Hongnak. Végül Hong nem bírta tovább és ő is közel hajolt. Az arcuk szinte összeért. Hong most is borotvált és illatos volt. Laza eleganciája ugyanúgy megjelent mozdulataiban mint öltözékében. Horatio borostás volt és kócos. Szemei alatt karikák lilultak, de lendület volt benne így is bőven.
-Avasson be fenséged a terveibe, hogy azokat a lehető legsikeresebben adhassam szeretett népünk tudtára.
Horatio kacsintott.
-Nem fokoztalak le szóvivővé.
-Még megtörténhet.
-Az operából csinálhatnánk egy összművészeti központot, az operától az artistákig, performanszok és szinház és műtermek satöbbi. - legyintett a kezével mint aki szerint erre több szót nem is érdemes vesztegetni. - Itt pedig ebben a remek sok szobában exklúzív kávéházat, éttermet, bárt és bordélyt, diszkót és lumináriumot csinálhatnánk. -csettintett a nyelvével mint egy ínyenc.
Hong döbbenten meredt rá.
-Úgy érted hosszútávon arra rendezkedjünk be hogy kiszolgáljuk az embereket?
-Nem. - mosolygott Horatio, és kezét Hong karjára tette. Forró száraz tenyere érdes volt Hong bőréhez képest. -Nem, fenség, azt gondolom, hogy kéznél lenne a táplálék. Mi magunk pedig a legfelső emeletein élhetnénk a két épületnek. Bár hogy őszinte legyek, - még közelebb hajolt és súgta csak Hong fülébe a szavakat. Keze alatt Hong karján felállt a szőr. - kedvemre való lenne a lakás a szomszédos épületben is. Tudod abban aminek kapuit a hatalmas kőalakok őrzik.
Hong nyelt egyet.
-Természetesen. - mindketten hallották a másik lélegzetvételét. - Azt hiszem ez némi előkészületet igényel, de feltétlenül kellemes ötlet. Van itt metrómegálló is. Nem félsz, hogy beköltöznek nem megfelelő ízű személyek is?
-Öröm kell, nem? Diadaltól az emésztő életörömig minden. Orgazmus, jóllakottság, szomj oltása, egy illat, egy sport vagy tudásbeli megmérettetés diadala, hála és remény. - mosolygott.
-Hála és remény. - Hong Horatio kezére fektette a sajátját. - Értelek. Kaput akarsz.Szerinted Árkádia elveszett örökre. Igaz?
-Új helyzet állt elő. Mi pedig csak mi vagyunk. Te meg én. A korcs és a drogbáró fia.
Hong félrepillantott.
-De élünk és élnek ők is. És itt van minden amire szükségünk van. - visszahúzta Hongtól a kezét. - Emlékszel, mikor kiszöktünk arra a katasztrófális Axl Rose koncertre? Annyira be volt szakadva a csávó, hogy két órát késett a koncert.
-Összeverekedtünk, igen. Sokat tanultam akkor az arányokról és a fizikai harc sajátosságairól. - megnedvesítette az ajkát. - Félmeztelenül rohangáltál az egyre mérgesebb nézők között és Gunst énekeltél egy félliteres ásványvizes palackba. - elnevette magát.
-Jah. És arra a falmászó csávóra emlékszel, aki homlokzatokat mászott és mi telefonon tartottuk benne a lelket, csak mert a fejedbe vetted, hogy szombat éjjel akarsz sportdiadalt a belvárosban?
-Olyan kihívás elé akartalak állítani, fenség, amit nem tudsz megoldani.
-Micsoda diadal volt. - megpaskolta Hong felkarját. - Próbáltál bukást hozni az életembe, Hong? Mit kell megtudjak rólad, testvér? - újra nevetett.
-Ilyeneket kell csinálnunk. Ha ebből sem tanulják meg hogyan maradjanak életbe, akkor fogalmam sincs hogyan mutassuk meg.
-Ezek szerint neked is jobban megy?
Hong vágott egy fintort. - Fogalmazzunk úgy, hogy nem halok éhen.
-Milyen ízre vágsz?
Hong felpillantott majd elkapta a szemét. Megigazította csinos karóráját.
-Jó ez a terv. Nekiállok kidolgozni a megvalósítást. Remélem fenséged is részt vesz a munkában.
-Kaput kell építenünk, Hong. Ez fontos.
-Az új világrendet hogy tartsuk távol?
-Megvesszük őket.
Hong majdnem leesett a székről a meglepetéstől.
-Hogyan? Mit mondasz? Horatio! - elnevette magát. - Most olyan vagy mint Miss Groove-val, mikor kitaláltad, hogy átveszed a boltját.
-Vittem neki egy macskát.
-Igen, emlékszem. - megtörölte a nevetéstől megnedvesedett szemét. - Mi a terved a húgoddal?
-Kap játszóteret valahol arrébb.
-Kiteszed a palotából? - Hong szemei elkerekedtek.
Horatio felállt és lepukkantsága komorrá és fenyegetővé vállt.
-Kezdetben biztosan. Nem akarom, hogy alapjaiban roncsolja szét bimbózó varázslatunkat.
Hong is felállt. Neki a bimbózó varázslatról egészen más jutott eszébe. Hálás volt a félhomályért, az őszinte nevetésekért és az érintésért. Esetlenül állt egy pillanatig aztán ember módra kezet nyújtott Horationak.
-Meglesz. - mondta halkan. De mire kimondta Horatio már megragadta a kezét, magához húzta és megölelte.
-Te vagy a családom, Hong. - súgta szenvedélyesen a fülébe. - Nincs a királyságban, akiben jobban bíznék. Tarts ki mellettem, bármi is történik. Ha ez a bizalom eltörik közöttünk, akkor a királyság törik szét.
-Nem is bízol senkiben. - próbálta oldani a komolyságot Hong. - Vakok közt vagyok félszemű...
-... király. - Horatio hátralépett még mindig fogva Hong kezét. A királymágia felizzott és bevonta őket az egység aranyos csillogásával. - Távozzunk. - Elnevette magát.
Nézőpont - Horatio
Nem alszom. Már megint nem alszom. Az éhség is mar, a lelkiismeret is. Becsapom vajon őket? Nem érzem magam kémnek, de eleget néztem mindenféle lányokkal Battlestar Galacticát, hogy tudjam, hogy mindegy is. Ha elérkezik a perc megcselekszem amiért ott vagyok. Hong tökéletes. Pontosan úgy és azt teszi ami helyes. Fájdalmas a szépsége. benne van minden amit a népem tud.
Ehh.
Forgolódom. Lavante hercege az őr az ajtóm előtt, úgyhogy inkább a balkonon át mászom át Honghoz. Az ember aki mellette fekszik szinte ájult. Hong felnéz rám és apró mosoly suhan át az arcán.
-Felség?
-Felséged nem bánja ha a fiatalembert kivitetem?
-Majd én. - és már ugrik is.
Úgy állok, hogy az őr ne vehessen észre. A Hold ragyog. Hong evett de nem lakott jól. Felállok az ágyra. Mikor visszatér én ott magasodom mint egy szobor. Mosolyog. Félmeztelen embertestemen a Holdfény feltárja a sebeket.
-Itt alszom. - kijelentem, nem parancsolom, nem kérem és nem is kérdezem. Megállapítom, mint egy tényt.
De szigorúan csak fekve, felség. - válaszolja. Mindvégig meztelen. Felemeli a könnyű takarót és int. Bekuporodok. a takaró mint valami sátor. Megérkezik mellém.
-A fiatal ember ízletes volt?
-Az íze tökéletes volt, igen. - sóhajt és felém fordul - Attól tartok mielőtt levédünk magunknak egy területet rendesebben kellene táplálkozzunk.
-Ennél nem lesz sokkal rendesebb soha többé. - súgom. Látom csillanni a szemét a sötétben. A takaróra vetülő holdfény vakító.
-Meglátjuk.
-El kell menjünk előtte még a szövőhöz.
-El.
-Holnap este. Csengével és az Orral.
-Miért ragaszkodsz Csengéhez? - megrándulok kicsit. Csengének nincs dolga ezzel.
-Megjelölted. Joga van tudni kinek a jelét viseli. - hangja szelídebb, mint a szavai. Felé fordulok.
-Fáklya.
-Erről nem nyitok vitát. - felém fordul és néz. Hosszan néz. Bárcsak odaát lennénk. Az éhség marja a torkom. Megérintem a homlokát, tt ahol a királymágia szorítja neki is. Szusszan, mint aki megkönnyebbül. Az éhség pedig ezen a ponton veszi át az uralmat. a kezem rebben és ráfogok a nyakára. Fölibe kerülök, egy pillanat és már a derekán ülök a kezeim a torkán. a következő pillanatban már ismét mellette fekszem. Reszketve gömbölyödök az oldalához mint egy kutya.
Mozdulatlanná dermeszti a döbbenet és a rémület. levegőt sem vesz. aztán lassan elhúzódik és felül.
-Ne haragudj. - suttogom.
-Nem haragszom. - a keze lassan ér a hátamhoz. - Olyan vagy mint egy farkas akit ház körül neveltek.
***
A Clarkon a híd gépészeti termében, lent a tér alatt a tüdőmnek is fáj a lélegzetvétel. a rozsda apró szemcséi úgy égetnek, mintha parazsat lélegeznék. a víz mellig ér, Csengének nyakig. Orr biccent Hong felé és úgy fogjuk meg egymás kezét, hogy karjainkból szőttes képződik közöttünk. Aztán lebukunk. Nincs talaj, csak a rozsdás keserű Duna víz. Próbálok feljutni mégis levegőért, de a többiek lehúznak. Mire átadnám magam a vergődésnek már vizet lélegzem. Egyetlen hosszú lélegzetvétel. A szemem kipattan és Hongot látom, ahogy fuldoklik. Aztán vége. Ott állunk a hártyában, a síkok közötti membrán csövecskéiben. A Szövő, vagy ahogyan mostanában hívják, a karma létsíkján. Minden sejtem reszket. nem hallok semmit. Hongot nézem. Ő engem. Bevérzett a szeme.
A nyálkás cső, amin indulunk a nyolcadik utas a halálban megénekeltetett már. Olyan mély áhitat van bennem, ahogy a lábnyomokat nézem, akik előttünk jártak itt. A Molnár nem hiszem, hogy így, klasszikusan besétálna. Akik valaha erre jártak megihlette őket a sors szövődése és számtalan alkotásban vitték hírét. Sokszor anélkül, hogy tudták volna mit is adnak át. A szövedék maga vesz minket körül. A szálak valaha volt minden létforma sorsát leképezik. Itt lépkedünk rajta. Ennyire fontos egy egy sors. Mosolygok. A fülem lassan újra működik.
Az őrzők olyanok, mint mindig. Az egyik szótlan, a másik fecsegős, az egyik erős a másik okos. kedvelem őket. kamaszkoromban idáig mertem eljönni. Megültem velük szemben és beszélgettem velük. Most Hongé a vezető szerep. neki kell szót értenie ezzel a két entitással. Én csomag vagyok, probléma csupán.
A terem ugyanolyan. A falai a messzeségbe vésznek. A szövő idegen alakja, a két tetté szétszakadt egység most is hátborzongató. Szivárványos formámban vagyok. Tüskéim hosszúak. Színeim inkább zöldek és sárgák. Hong rám se néz.
Nem emlékszem a szavakra, az érzésekre csak a döbbenetre. Ahogy odafagyok, ahogy felemel a nyakamnál fogva mint egy játékbabát. Hogy a kezembe nyom egy köteget a sors szálaiból. azt mondja az enyém, bogozgassam csak. Ott jelenik meg az orrom előtt a jelen pillanat, minden emberi és nem emberi lény, pókhálófinom szála, kötegekbe rendeződve, egymásba gubancolódva.
Tényleg mindegy, azt gondolom. Kezemben a köteg. nem számít. Közben a többiek szenvednek. Fizetnek az én semmimért. Ez rablás. Hátra nézek. A másik, a gombolyító belenyúlkál a lelkükbe. Kiveszegeti az emlékeket, az érzéseket, a félelmeket és örömöket. Orr mint valami mártír szinte térdre esik úgy folyatja ki a nővér elé a létét.
Elég ebből.
Felpattanok és kifakadok. Megloptak. Kinevetnek. Nem emlékszem a szavakra. csak a Molnár alakjára, ahogy kitessékel minket azzal, hogy ne feszengjek már ezen. teljesen összezavar.
***
Újra az ágyában fekszem. Újra besüt a hold.
-Nem félsz tőlem? - kérdezem halkan.
-Nem jobban mint eddig.
-Akkor nem nagyon.
-Nem.
-Itt alszom. - Tényként, ismét. Semmi parancs vagy kérés.
-Jó. - hanyatt fordul. a karja az enyém mellé simul. annyira nőiesen síma és szőrtelen, hogy megborzongok.
-nem vagy éhes?
-Nem jobban mint te. - rám néz. a fogai fehéren villannak. Elneveti magát és csak nagy sokára teszi hozzá, hogy felség.
-Tényleg bezárattad apádat?
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy.
Felé fordulok. az arca élén hajszávékony fénycsík.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felém fordul.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőle. Nem félelem hanem elhatározás hajtja. - Ez az amit csak te gondolhatsz így.
Felülök. Úgy érzem magam mint kit arcon csaptak. Ő továbbra is fekszik, csak hanyatt fordul. Feketéllik a teste a fehér ágyneműben.
-nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? - nem értem. Őszintén nem értem. a kezem remeg a félelemtől. Örülök, hogy nem látja a sötétben. aztán kinyújtja felém a kezét. Megborzolja a sörényemet.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték.
Önkéntelenül is sóhajtok.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezem nevetve. A keze az arcomon, lecsúszik a nyakamon a vállamra.
-Nem tudlak. - mondja halkan. szinte csak tátog - sajnos.
Jakab kopog be. Sokszor voltam hálás a felbukkanásáért. Most azonban Hong is az. Látom a sietős léptein ahogy öltözik.
-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - kiszállok az ágyból és nem tudom leállítani az agyam, ami újracsoportosítja és értékeli az emlékeimet.
Nézőpont - Hong
Minden rendben halad. Lavante hercege a legnagyobb segítségem mióta Jakabot Horatio után küldtem. Mondtam neki, hogy kémnek született de csak nevetett és megveregette a vállam, hogy nem mindenki olyan feltűnő mint én, de ettől még nem lenne jó kém. Vele nevettem, de közben reméltem, hogy érti a célzást. Nem lenne hasznos, ha Horatio rájönne, hogy rajta tartom a szemem. Nem értené. Támadásnak venné. Pedig nem az.
Pedig nem az.
Levante ambiciózusabb, mint hittem. Len figyelmeztetett, de jobb ha Len és Mika a harcosokkal van, mint ha őrzi az ajtóm. Arra jó lesz egy hozzám hasonló elkényeztetett nemesficsúr is. Palástom is lett. Ő hozta. Nevetséges. Majd kitanulja a fontossági sorrendet. Addig is jól mutat a háza fénye a korona körül. Megbízható és nem sunyi. Manapság ennyi szinte sok is egyszerre.
Gyorsan összepakolunk. Valahogy mindenki feszeng. Pedig a Városliget, a fürdőépület megfelelő kellene legyen. Mégsem az. Hideg, minden stukkójával és csipkéjével együtt hideg.
Kint támasztom a pillért. Figyelem ahogy pakolnak, rendezgetik kevéske motyójukat. Nem mernek rám nézni. Embernek öltöztem. Bőrdzseki, farmer, bakancs. Pórias, de most jobb, mint az öltöny. Lavante egy sármos ácsnak öltözött. Mindig megmosolyogtat, ahogy legendás alakok képét ölti magára. Ma ő Harrison Ford, ács korából.
Elvittem vadászni tegnap. Horatio aludt. Engem is széttépett a szövő, de én valami elemi gyógyírre vágytam. Hívtam Lavantét és kimentünk a melegedőbe. Össze is szedtünk négyet. Három lányt és egy fiút. Koszosak voltak, éhesek és agresszívek. Csokoládét kaptak és valami üdítőt, karomnyomokkal a dobozon. Mindegy. Örültek. Eljöttek. Megetettek. A fiút végül az ágyamba is beengedtem. Nem laktam jól, de legalább erő költözött a tagjaimba.
Lavante az ajtónk előtt. Horatio talán alszik. Érzem őt. Érzem a feszültségét, ami lehet rémálom, de lehet szorongó forgolódás is. Átmennék, de nem tudnám helyesen tálalni. Nem akarok semmit, csak tudatni vele, amit a korona megtesz minden pillanatban, hogy nincs egyedül. Megteszi a korona. Talán nem baj, ha nem megyek át hozzá. Talán nem baj.
Felkel. Ébren van, érzem.
A balkonról lép be. Megáll az ágy előtt. Csupasz felsőtestén még bíbor csíkok a szövő tépései.
Kirakom a fiút. Lavante ért, biccent és már viszi is.
-Itt alszom. - mondja. Érzem a szorongását és nem hallom a szavaiban. Ugyan az a hanglejtés, mint mindig ha vét valamely törvény ellen. Ismeri mindet, jobban mint a legtöbbünk. Pontosan tudja mikor melyiket szegi meg. Elszomorít hogy még most is álarcok mögé bújik.
Felemelem a takarót. Becsusszan alá. A testem reagál ugyan, de nem vagyok hajlandó tudomásul venni. Nem érek hozzá, amennyire lehet.
-Nem vagy éhes? - kérdezi. Ő nem volt vadászni. Ő nem evett már megint két napja. Én voltam az utolsó fogása, de én is a túlföldi énjét etettem meg,
-Nem jobban mint te - válaszolom. Szavaim jelentése pont olyan félreérthető, mint amennyire szégyenlem magam. Kínomban nevetek. - nem tudlak megetetni - gondolom. - felség. - mondom ki, hogy ne nyúljon túl kínossá a csend.
-Tényleg bezárattad apádat?
Terel. Éhes és fél. Fél még mindig. Hol van a felszegett fejű, öntörvényű Horatio, aki fáklyákkal és farkasokkal barátkozik, aki síkok között mászkál és morzsákból elél vígan.
-Kénytelen voltam.
-Biztos vagyok benne.
-Az az érzésem támadt, hogy mindegy. - Szalad ki a számon. Szeretném megmondani neki, hogy mindegy miért olyan amilyen. Ilyen és én szeretem hogy ilyen, és a nép elfogadja, amig nem éhezik. Hogy mindegy milyen a formája amíg a döntései a népet szolgálják. Amíg mi vagyunk a korona teste, addig mindegy. Ennek pedig csak a halál vet véget.
Felém fordulvonásai a sötétbe vesznek.
-Mikor kifele jöttünk én is így éreztem. - Felcsillan a fénye. Izgatott a hangja. - a Molnár szavai, hogy árad belőle a mindegy. akkor azt hittem, hogy azért mert úgyis elpusztulunk...
Felé fordulok.
-... de most sokkal inkább gondolom azt, hogy össze kell olvadnunk.
-Nem. - keményen szakad ki belőlem. Végig gondoltam ezerszer azóta. Erre készülök amióta csak királyá választottuk. Pont úgy történeik, ahogy vártam. A népünk érdekében. Nem lepődök meg és már nem ijedek meg. A túlföldi bábkirály itt érhetne legendává. De engem emelt maga mellé pajzsnak, vagy óvintézkedésnek. A szíve szivárványos, tudom. Ezt kell mondja, hiszen ez látszik logikusnak aki ő onnan nézve. Az ő vére is kevert. Miért ne keveredhetne szivárványos túlföldivel? De nem. Ez nem összeolvadás, hanem elnyeletés lenne. - Ez az amit csak te gondolhatsz így. - mondom ki őszintén, és remélem, hogy érti, hogy a szabadelvűségére gondolok, nem a kevert vérére.
Felül. Úgy néz, mint akit leköptek. Nem tudom, hogy erősítsem meg. Kimondom hát a véleményem. Annak őszinte voltát éreznie kell.
-Nem olvadunk össze. Nem lehet. Nincs ilyen opció. Meghalnak ők is sokan, és az emberek hite ki fogja termelni az újabb generációt.
-Akkor miért mindegy neki? -kérdezi kicsit nyugodtabban. A keze remeg. Érzem, hogy fáradt, hogy éhes és magányosabb, mint valaha. Önkéntelenül is kinyúlok felé, de nem merem úgy befejezni a mozdulatot, ahogy szeretném. Megborzolom a haját. A fejbőre borostás.
-Mert még egy félvér szivárványos is nagy érték. - mondom. Erősnek érzem magam. Most először valóban támaszának. Sóhajt.
-Elsármoltál, bazmeg? - kérdezi nevetve. A kezem az arcán, végigcsúszik a nyakán a vállára. Még jó hogy ilyen sötét van, és nem látja mennyire elvörösödök.
-Nem tudlak. - mondom, de nem jön ki hang a torkomon - sajnos.
Jakab kopog be. Hálás vagyok a felbukkanásáért. Nem tudom hova fajult volna ez. Nem lenne helyes ha újra visszafordulnánk az erős Horatio - gyenge Hong rendszerbe. Szeretem hogy szüksége van rám, és mer rám támaszkodni.
-Ha megbocsájt felséged. Sándort elküldtem információért a potensebb fáklyákról. Most ért vissza.
-Egy perc és követlek, felség. - válaszolja, mintha semmi nem történt volna, mintha nem egy ágyban feküdve beszélnénk meg életbevágóan fontos döntéseket. Kisietek.
A fáklya, akit hoznak egy harcművész. Csenge könnyedén kezeli. A fénye beragyog mindenkit. A férfi nyugodt, kicsit talán érdeklődő is, de nem kiváncsi. Laza öltözéke ruganyos testén kifejezetten hívogató. Csenge tereli a szót. Horatio távolabbról figyeli őket. Mindenki sürög-forog. Az artisták kellemesek voltak. Semmi extra. Az emberek mégis felragyogtak tőlük. Igen, az a kevéske ember akit magunkhoz édesgettünk. Furcsa így velük. Sok munka folyton újra és újra megerősíteni a szeretetüket. Horatio szerint sosem lesz olyan kényelmes mint odaát volt. Csenge csűri-csavarja a szót. Mögöttük állok pár lépésnyire. Megkéri a fickót, talán Ákos a neve, hogy tartson harci bemutatót. Érzem ahogy Horatio megfeszül és látom ahogy Lavante, Mika és Len érdeklődve vált pillantást. Ők benne lennének. A fickó mosolyog. Szelíd. Szép a maga módján. Szabadkozik egy mondatnyit, de az is csupán annyi, hogy egyedül nem olyan látványos. Horatio még jobban megfeszül. Mika és Lavante lép egyet előre, Len rám néz. Elég a pillantásom és a harcosok három legjobbja visszalép. Horatio mély levegőt vesz. Ő már tudja.
-Majd én! - szólok nyugodtan és a pillér mögött kettőt fordulva vérbordó barokk ingben, szűk fekete nadrágban indulok felé. Kezemben hosszú bot. Nem tudom és nem is akarom eltüntetni az arcomról az örömöt.
-Ó! - szakad ki belőle. Látom a ragyogásábólu, hogy kedvére való vagyok. Ó igen. - gondolom. Tündér vagyok, szép harcos, ha valamihez értek, akkor az az elbájolás.
A nép és az emberek teret adnak, ujjongva várják összecsapásunkat. Horatio mozdulatlan. Nyomja át belém az erejét. Meg kell állnom és mély levegőt venni. Hónapok óta nem éreztem ennyi erőt és életet magamban. Meg tudnám hágni az egész világot.
Meghajolok előtte. Ő is meghajol. Mozdulatai nemesek. Arca középszerű. A szeme nyugodt aranybarna.
Támadok.
Összecsapásunk hosszúra nyúlik. Mindannyian kiélvezzük minden pillanatát. Nem használ semmi offenzív mágiát, ahogy én sem. De tudása, profizmusa, kecsessége és eleganciája összemérhető az enyémmel. Helyzetfelismerő képességemet Horatio ereje adja, ahogy varázslatos reflexeimet is. Sokáig voltam az udvar legjobb bajnoka. Ez a tudásom nem egyszer tartotta vissza apámat, attól, hogy kitagadjon. Harcolok, vigyázva nehogy kárt tegyek benne. Ő hasonlóképpen óv engem. A harcunk szépsége méltó egy társkirályhoz. Legyőzöm tucatszor. Ő nem tud engem egy alkalommal sem. Érzem benne, hogy ha akarna megölhetne, de azt nem ebben a harcmodorban tenné. Látom a mozdulatain, hogy orgyilkosként talán még jobb.
Horatio megkönnyebbül. Nevetve tapsol. Oda jön, gratulál. Meghajol. A szeme csillog. Olyan mint ifjú korunkban.
Eszembe jut egy alkalmat mikor tőrpárbajt vívtam helyette. A hölgy igen kacér volt, a férje igen szálas, és úgy ragyogott a közelemben, hogy magam is egészen rákívántam. Megegyeztünk, hogy ha nyerek elvitetem felápoltatni, de közben örömét is etetem. Míg Horatio a kedves nejének szerez újabb örömteli órácskákat. Végül egy ínycsiklandó orgia kerekedett belőle szomszédos szobákban ugyan, de nyitott kétszárnyú ajtókkal. A nőcske időnként átkiabált, hogy tanuldja meg a férje végre hogyan kell baszni. Megtettem ami tőlem telt. Ha jól emlékszem többé nem nézett nőkre. Akkor csillogott így Horatio szeme.
A fáklya is boldognak tűnik. Fényét óvatosan nyalogatják harcosaink.
Teljes spektrum
Lassan csordogálok vissza. Állok a bringán, kacskaringózok a szemét között. Néha rágyorsítok egy patkányra, de zömében csak a jókedvű lézengés. Kétszínűségem világos fele mindig ha haza jövök. Tudom, hogy Orr valahol nem messze mögöttem óvakodik. Tudom, hogy mindent tud a jelenemről és nem tudhatom meddig bírja. Hong jár a fejemben meg valami nagy pohár jégkása. Jó cukros, erős színű. A háta ahogy hasal az ágyon és szürcsölve issza vastagcsövű szívószállal. Legszívesebben ráfeküdnék, hogy valahogy egyben legyünk. Ő a valódi király, én vagyok az első számú orgyilkosa. Ez az igazság. Fő kémje és méregkeverője. A Kodály köröndön teszek egy kört. Szeretem ezt a teret. Ahogy visszafordulok meglátom a fickó ideges mozdulatában a rendellenességet. A buszmegállóban ül. Head setje van. Súlyommal segítek rá, hogy gyorsabban felgyorsuljon a bringa és pillogok hátra amikor csak tudok. Előttem megcsillan a mikroháló a levegőben. Úgy kapom el a kormányt hogy elcsúszok.
Sehol senki, csak a fickó a buszmegállóban. Körbenézek miközben felállok. Orr sehol. Autók ahol voltak. Csend. Surrogó apró nesz. Át akarok lépni. Vissza, vissza az árnyékba. Megrázkódom, mint akit kiver a víz. Felfénylenek a tüskéim és pontosan látom ahogy a lövedékek belém hatolnak. Apró tüskék. A testem meg sem érzi, csak a sötétben ólálkodó magam látja. Megdermedek a két világ határán és eldőlök mint egy szobor.
A kapszula hengeres falának támasztom a hátam. Kezeim bénultak. A hideg bizsergeti a bőröm. Átlátszó az egész kapszula. Ott rekedtem a határon. A húsom már kékes lila, a tüskéim épek, de még emberi az arcom és ruhában vagyok. Körbenézek. A kapszulán túl sok másik kapszula. Az enyémtől alig egy méterre a következő, majd mögötte a következő, hosszú sorokban.
Engem két oldalról szemlél vagy tizenöt ember. A szomszédos kapszulák lakói vagy alszanak vagy ájultak vagy halottak.
Felállok. A kezeim lassan bizseregni kezdenek. Nézem őket. Komoly emberek, árkos a szemük alatt. Nem olyan csinosak mint pár hete lehettek, zömében civil ruhások, két katona, egy rendőr és két fehér köpenyes. Legelöl egy zömök férfi, akarat véste ráncokkal a szeme között.
-Mi a neve? - kérdezi és közel lép.
Magáz, tehát van benne valami tisztelet. Érzem a búrát ami körülvesz. Innen se előre se hátra. A kapszula tetején kis lapok és lyukak. Fogalmam sincs az erőmről, valójában.
-Mi az öné?
Hangom túlföldi. Parancsoló, erős, magabiztos, és mély mint egy kiszáradt kút.
A fickó arcán nincs érzelem.
-Én büntetem és jutalmazom eztán. Feleljen a kérdésekre. Mi a neve?
Elgondolkozom ezen. Mi legyen a nevem? Ki is vagyok én az ő szemszögükből?
-Hor.
-Hor? - kérdezi szerepéből kiesve. Megengedek magamnak egy mosolyt.
-Hor.
-Micsoda ön?
Barátkozni akar, a ki édes. Magamban a döbbenettel viaskodik a pánik. A túlföldi részem már kidolgozta a fickó büntetését. A szivárványos részem megoldáson töpreng.
-Micsoda ön?
A fickó hátra néz a többire. Az egyik civil ruhás aprót biccent.
-Kutató. Ember.
-Ahh. - a túlföldi dühöm kezd elhatalmasodni. Nehéz a határon állni. Megnézem a szomszéd kapszulák lakóit. Talán egy farkas és egy patkány alakváltó. Nem tudom megmondani pontosan. Teljesen eszméletlennek tűnnek. A határon elég megzabolázhatatlanul okádom a mágiát.
-Miféle búra ez?
-Antimágikus?
-Hogyan? - elnevetem magam. Azért fekszenek a jó szomszédaim?
-Nem tud ránk hatni odabentről. - mondja közönyösen a fickó és demonstrálva a dolgot még közelebb lép.
Én is oda simulok ahhoz a falhoz. Minden érzékem latba vetve igyekszem megérezni ezt az embert. A szövedéket valóban átszőtték, a saját mágusaikat valóban őrlángra állíthatnák vele. De az alakváltók? Azok magukat mahinálják. Azon ez mit sem változtat. Mi újság velem, és a fajtámmal? Mi nem magunkból építkezünk hanem a kiokádott eszenciáiból másoknak. A feleslegből, a kitermelt kidobott érzelmekből.
Megpróbálom meghatni. Szimpátiát kelteni.
-Varázsolni? Ember! Hogyan? -keserűn nevetek. Szemem esdeklő, meggörnyedek kicsit. Érzem az áramlatot. Tudom, hogy hatok rá. Fentről befújnak valamit. Reszketni kezdek. A farkam zsibbad.
-MOST! - sikít bennem a túföldi. Most vagy ennyi a szép kettős király történet.
A farkamba tolom az össze esőm és a végtüskébe állítom az akaratom. Úgy csapok a kapszulára, teljes erőmből. Végülis az életem a tét. A tüske nem e világi, így nem is úgy viselkedik. Átmegy a kapszulán és felnyársalja a fickót, de nem ál meg, hanem tovább nő, mint egy kristály és végigszúr mindent ami az útjába kerül. Én már nem vagyok test, sem Horatio a szivárványos, sem Hagranut a túlföldi király, csak egy gyilkos tüske vagyok ami kifele tör. Acélon, üvegen, húson, véren át. Érzem a felcsapó fáklya mágiát. Érzem ahogy a megfagy a vérem. Úgy tüskeként zsibbadok bele a valóságba, felfűzve magamra a fél épületet. Tárgyakat és embereket egyaránt. Növök, mint egy kristály, immár odaát. Nincs bennem érzelem, csak egyirányú akarat.
A felszínre érve túlföldivé alakulok és megtoldom mindazzal amitől félnek. A terepjáróikból tüzet nyitnak. Hagranut vagyok, félelmet keltek bennük. Sikító bepisáló félelmet. Aztán egyesével széttépem őket, ám előtte olyan szomjjal mely nem ismeri az időt szívom ki az utolsó csepp félelmet is belőlük. Egymás brutális halálának látványa, a testem amin átrepülnek a golyók őrületet terjeszt. Nem vagyok szép, valóban. Tüskés vagyok, csontkinövéseim asszimetrikusak, karjaim a földig érnek, lábaim rovarszerűek. hlyegok hasadnak a bőrömön amiből sav csorog rájuk.
Ölök.
Aztán röhögve vetem magam a túlvilágba, hogy messze kerülhessek ettől a pokoltól.
A lakásom romhalmaz. Az ágyam poros. Horatio Wishley nevű testem haldoklik. Felemészti a túlföldi felem. A királymágia nem jelez. Hong mostanra valószínűleg megfosztott a királyságtól. Megértem. Rádöbbenek mennyire hiányzik. A túlföldi részem erősebb mint a szivárványos volt valaha. Szerettem szivárványos lenni. Szerettem a fényeket. A tündérek gyorsan halnak egy hit nélküli világban. Aztán eszembe jut, hogyHogy nincs többé álca, se itt, se ott. Hongra gondolok, a szemére ahogy belém lát és arra folyton ideges kis reszketésre ha hozzáérek.
Halott vagyok. Ha a népeim nem vadásznak le, megteszik az emberek.
Valaki jön. Matatnak az ajtón. Az ágy csupa vér. Valaki másé. Testemen a tetoválás ponthálóvá szűkült. Várok. Mindegy.
Orr az. Belökdös egy lányt és egy fiút. Fiatalok, szépek, riadtak de nem félnek. Orr odatereli őket az ágyamhoz. Nem váltunk se szót se pillantást.
-Itt van hát. - mondja a fiú áhítattal.
-Hozz egy rongyot, mossuk le. - szól a lány.
-Elég ha itt vagytok vele. - mondja Orr és kimegy. Hallom ahogy behúzza a bejárati ajtót. Már nem félek. Már mindegy. Gondolom megy jelenteni Hongnak. Megértem őt. Én is így tennék. A lány megsimítja a homlokom. Nem tudom minek lát engem, mennyire túlföldi mennyire szivárványos a formám. Nem érdekel.
A fiú átjön a másik oldalamra és leül az ág szélére.
-Mit prancsolsz?
Mosolygok és fájdalmasan nemet intek. Lassan hámozd meg a nődet, kis pöcsös. - gondolom, de nincs akarat a gondolataimban. Ez Horatio Wishley fészke.
-Kérlek, mondd mi esne a legjobban. Orsi mondta hogy hősök korát éljük és eljött az idő, hogy megmentsük a tündérkirályt. Azt mondta ez a valóságban sokkal drámaibb, mint a végtelen történetben.
-Kik vagytok? - kérdezem halkan. - Milyen bárgyú szöveg ez. - gondoltam savanyúan.
-Senkik. Ő Kati, én Zoli vagyok. Mindkettőnket többször megmentett Orsi. A lány ki idehozott. - mutatott zavartan az ajtó felé. - Azt mondta ha eljön az idő meg fogjuk menteni a királyt. Persze ez akkor nevetségesnek tűnt.
-Ma már cseppet sem tűnik annak. - tette hozzá Kati. - Sokat láttunk és készek vagyunk bármiben a segítségedre lenni.
-Az kedves gondolat. - a túlföldi részem már látatja is a hosszú kínzások adta millió különböző ízű fájdalmat és vágyat. De itt a túlföldi éhe nem volt valóságos. Annyira hatott csak mint egy rémálom az ébredés után egy órával. - Horatio Wishley vagyok. - gondolom szinte megerőszakolva a tudatom. - Ez a saját menedékem, és lám, van élelmem is.
-Mi okozna nektek a legnagyobb örömet? Elég ha gondoltok rá. - suttogom. Ők gondolnak én pedig elnevetem magam. Hangom halk és erőtlen. Lassan beszélek, nehezen véve levegőt a szavak között.
-Akkor csak sorban. Zoli menj ki a konyháéba és keress valami ennivalót. Kati addig vetkőztess le.
Mozdulnak. Szépek. Alig 16 évesek lehetnek. Figyelem őket. Zoli összerakott valami ételt konzervekből és kekszből ami a kamra padlójában volt elrejtve. Andi pedig lemosott. Keze felfedezett. Kiderül, hogy nem egyszerűen Horatio formám van. A tetováló szett kicsit bekoszosodott, de azért működött. Lelkesedésük finoman csepegtetve táplált. Délután volt mikor újra nyílt az ajtó. Addigra Zoli és Kati jobban megismerte egymást, én pedig kis adagokban újratanultam emészteni a szivárványt.
Hong jön be egyedül. Bőrdzsekiben, magas szárú csízmában, fegyveresen. Léptei kimérten koppannak. Megállt a szobaajtóban és végigmért. Én az asztalhoz rogytam le nem sokkal korábban, képeket nézegettem a saját múltamból.
-Borzalmasan nézel ki. - veti ida.
-Te is. -fel sem nézek.
-Orr mindent elmondott.
-Azt kétlem.
-A kettős életed régóta tudom.
A szívem akkorát dobban hogy beleremegtem. Mi van? Felnézek rá.
-Mit?
-Hogy a négy túlföldi királyságból kettőt már megszereztél.
Leteszem a képeket. A szemét nézem ahogy belém lát és arra folyton ideges kis reszketésre ha hozzáérek. Mostanáig azt hittem a titkos szerelmes rezdülései. Valójában a félelemé voltak.
-Tedd a dolgod gyorsan. Készen állok. - mondom és abban a pillanatban készen is állok. Nem tudnám elmagyarázni, mert pont olyan blőd lenne mint a gyerekek zavaros hadoválása a tündérkirály megmentéséről. Felállok. A kezemből a fotók az asztalra hullanak. A pólóm alól kikandikálnak a tetoválás maradékai. Mesztéláb a gerendákon. Délután van.
Kardot ránt és egy gyönyörű fordulattal felugrik, hogy ketté szeljen egyetlen mozdulattal. Nem moccanok. A túlföldi bennem tombol. Már széttépte volna a mozdulat elején, de ez Horatio Wishley fészke. Itt senki nem támad Hongra. Senki, még én sem. A kardja borotva éles. Megáll a hajam között a fejem búbján. Visszadugja a hüvelybe. Én nem mozdulok. Mit is tehetnék. Áll velem szemben és ő sem moccan. Akár a telet is ki tudom itt várni. Nézem őt és érzem ahogy a királymágia feléled. Az életereje elkezd belém áramlani. Hagyom magam össze esni. Fölém lép és úgy néz le rám.
-Mikor leszel már elég bátor felvállalni azt aki vagy? - a végét torka szakadtából üvölti belém. - Én a leggonoszabb szivárványos fia vagyok, te pedig a legszivárványosabb túlföldi vagy. Mi vagyunk híd, mi vagyunk a rendezőelv, mi vagyunk a szabály ami egybefogja a létezőket. MI VAGYUNK A KIRÁLY!